Aki a véletlen szerencsét egy életre kiterjesztette
A legismertebb festőművészek életművével foglalkozik új művészettörténeti előadás-sorozatában Gimesy Péter. Elsőként Munkácsy Mihály különleges pályáját ismerhette meg a Hegyvidék Galéria közönsége. Az életmű áttekintésekor a művészettörténész, filozófus előadásában – amelyből a cikkben részleteket idézünk – kitért a kevésbé ismert alkotásokra, valamint arra is, milyen események, véletlen fordulatok voltak szükségesek ahhoz, hogy a világ legismertebb magyar festőjévé váljon.
Munkácsy Lieb Mihályként kezdte életét, neve szülővárosához, Munkácshoz kötődik. A hétéves árva nagybátyjához került Békéscsabára, asztalosnak taníttatták. A nem túl vidám inaskorból fennmaradó rajzaiban már foglalkoztatta a tér, a fény, az alakok elhelyezése. Tehetségét helyi rajztanárok fedezték fel; 1863-ban került Pestre, mestere a Markó Károly-tanítvány Ligeti Antal lett. Rövidesen bécsi ösztöndíjat kapott, ekkor készültek a Húsvéti locsolkodás és a Búsuló betyár című korai munkái.
A Lakodalmi hívogatók és a Vihar a pusztán müncheni és párizsi időszakából valók. Párizsban megnézte az 1867-es világkiállítást. Az európai iskolák, irányzatok olvasztótégelye München volt, ott találkozott Szinyei, Benczúr, Paál László és Munkácsy. Szinyei írta, hogy ebben az időszakban nem hittek Munkácsyban. Meglepő fordulatot hozott a több változatban megfestett Ásító inas: kevesen festenek így önarcképet!
Több változatból, többféle reprodukcióból ismert kép a Siralomház, az egyik leghíresebb műve, amely Düsseldorfban készült, és egy pszichológiailag rendkívül nyomasztó élethelyzetet ábrázol. Nézői az 1848–49 utáni politikai helyzetre asszociáltak, a „betyár” egy akkori kedvelt toposz volt Magyarország helyzetének szimbólumaként. Egy amerikai milliomos már a műteremben megvette a festményt, amelyet a párizsi Szalonon kiállítottak, és aranyérmet nyert.
A Párizsi Kommün idején, 1871-ben Munkácsy, Zichy Mihály javaslatára, állandó párizsi lakos lett. A gyorsan jött hírnévről ő maga írta, hogy sokkal nehezebb azt megtartani, mint megszerezni, a véletlen szerencsét egy egész életre kiterjeszteni. Párizsban találkozott a művészetrajongó De Marches báróval, aki többször vendégül látta őt Colpachban, vidéki kastélyában.
Az Éjjeli csavargók című festményhez kapcsolódóan említette meg az előadó a „bitün”, azaz a bitumen szerepét és következményét a képek alapozásánál: a drámaian sötét háttér idővel magába szívja a többi színt... 1873-ban a bécsi világkiállításon a Siralomház Szinyei Majálisával együtt szerepelt. Ebben az évben meghalt De Marches báró, és Munkácsy feleségül vette özvegyét, ezáltal főrangúvá vált.
Ma egy New York-i könyvtárban látható a 2x3 méteres, Szalon-aranyérmes Milton-festmény, amin a vak Milton leányainak diktálja Az elveszett paradicsom szövegét. A készülő alkotást Sedelmeyer osztrák műkereskedő vásárolta meg, majd komoly háttérmenedzsmentként működtette Munkácsy festészetét, akinek az 1870-es évek második felétől a fő stílusa idilli lett. Szép példája ennek A baba látogatói című képe.
Kelendőek is a gyönyörűen kidolgozott, műfajukban nagyon jó neobiedermeier festmények, de az életmű fősodra nem ez. A világhírnév határán a többféle nemesi címmel rendelkező alkotó 1881-ben készítette korai realista, impresszionista ecsetkezelésű önarcképét, és elkezdte a jól ismert Krisztus-trilógiát. Ma mindhárom festményt együtt, egy teremben láthatjuk Debrecenben.
Munkácsy Mihály párizsi és Hans Makart bécsi festőfejedelem grandiózus műtermeit fotókon mutatta be Gimesy Péter, aki arra is kitért, hogy Makart halála után Munkácsy fejezte be a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetének freskóját. Világhírű festőnk időskorában visszatért a tájfestészethez, elkészült a Honfoglalás is. Utolsó képe, A virágok áldozata szimbolista mű. Az előadó zárásként hozzátette: Munkácsy harminc év alatt mintegy 600 képet festett, többféle stílusban, amelyek jól érzékeltetik széles körű tehetségét.
Szepesi Dóra