Előbb borult, egy órával később olimpiai ezüstérmes lett

Az egykori kiválóságot – bár több mint két évtizede a Nógrádi úton van az állandó lakása – egyáltalán nem könnyű utolérni. A szerencse azután Vajna Rezső, a Magyar Olimpiai Bizottság mindig is segítőkész munkatársa képében mosolygott ránk, ő volt ugyanis a nyomravezető. S hogy milyen kicsi a világ: annak idején, több mint negyven éve éppen az ő feleségével, Pintér Judittal együtt tette meg az első lépéseket a világhírnév felé a későbbi sokszoros magyar bajnok, háromszoros olimpikon Pfeffer Anna.

– Kispesten, a Wekerle-telepen laktunk, és a közeli Gyáli úti Irinyi János Gimnáziumba jártam, ahol Pintér Jutka is az osztálytársaim közé tartozott – magyarázza a kapcsolatot Pfeffer Anna. – Miután már korábban módszeresen végigjártam az evezősklubokat, de sehol nem sikerült eredeti vágyamnak megfelelően belekóstolni a sportágba, egy alkalommal engedtem az invitálásnak, és együtt mentünk a Ganz-MÁVAG Meder utcai csónakházába. Ez 1963-ban történt; akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy végül megmaradok a kajakozás mellett.

Mi volt a döntő momentum?
– Kemény László személyében nagyon jó edzőhöz kerültem, de ennek ellenére is vonakodtam megadni magam a sorsomnak. Gyakran nem mentem edzésre, vagy „félidőben” érkeztem. Végül azzal fogott meg, hogy egy alkalommal elém tette a jegyzetét, amelyben ott éktelenkedtek a sorozatos hiányzásaim. Ettől kezdve minden edzésen jelen voltam, és keményen dolgoztam.

Az eredmények nem is maradtak el, hiszen 1968-ra már egyértelműen a legjobb egyes versenyzőnek számított.
– Közben egy ideig Béres József, majd Czink György volt az edzőm, de a mexikóvárosi olimpia előtt már a válogatott szövetségi kapitánya, Granek István irányította a felkészülésemet. Az évek során többekkel is kipróbáltak: 1966-ig Pintér Jutkával lapátoltam, majd jött Benkő Katalin, akivel a vb-n harmadikok lettünk. Utána „Rozogával”, azaz Rozsnyói Katival ültettek össze, vele jól is mentünk. Kitűnő páros partner volt, pedig az én stílusom igazán senkiéhez nem hasonlított.

Egyedi stílusa volt...

Miben állt a különbség?
– Nekem soha nem volt annyi erőm, mint például a tornászoknak, de a kajakozók között is sokan leköröztek erő dolgában. A téli edzések során például nekem mindig gondot okozott a függeszkedés, a többiek húzódzkodtak, nekem ez sem ment. A vízi edzéseket nagyon szerettem, de alapvetően más volt a stílusom: én inkább lendületből kajakoztam.

Az előolimpiára 1967-ben nem vitték ki, egy évvel később viszont már két számban is indulhatott.
– Először talán arról a híres borulásomról szólnék, amellyel odalettek a dobogós álmaim. Előzőleg ámulva néztem Hesz Misa emberfeletti hajrával, önkívületben kiharcolt győzelmét. Teljesen hatalmába kerített ez a kivételes produkció, amelynek láttán elhatároztam: én is hasonló módon fogok versenyezni egy nagyon nagyot. Azután a nagy erőlködésnek az lett a vége, hogy túlhajtottam magam. Elég volt egy rossz pillanat, s háromszázötvennél, tükörsima vízen felborultam. Csak arra emlékszem, ahogy a vízben a távolodó hajók farát nézem…

A bajt tetézte, hogy alig egy óra múlva rajtoltak a kettesek.
– Állítólag olyat is mondtam, hogy nem indulok el, de erre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy még a rádiónak tudósító Szepesi György is odaküldött valakit: kérdezze meg, mi lesz velem. Granek viszont nagyon határozottan biztatott: csak a kettessel foglalkozzak! Így is történt, megcsináltuk, amire készültünk. Rozsnyói Kati jól tolta a hajót, s végül ezüstérmesek lettünk.

Három olimpián indult, s mindhárom alkalommal másmás partnerrel.
– Érdekes, hogy Münchenben Hollósi Kati volt a párom, s bár 1971-ben világbajnokok lettünk Belgrádban, olimpián a három partner közül mégis vele értem el a legszerényebb eredményt: a negyedik helyen végeztünk. Montrealban Rajnai Klárával indulhattam kettesben, és másodikként értünk célba. Hármuk közül Hollósi állt a legközelebb hozzám. Ő többet jelentett egyszerű partnernél, igazi barát is volt a számomra.

Elégedett a pályafutásával, az élvonalban eltöltött tizenegy évvel, az elért eredményeivel?
– Azt hiszem, öszszességében nem lehet okom a panaszra. Annak viszont különösen örülök, hogy a versenyzéssel párhuzamosan sikeresen megbirkóztam a Testnevelési Főiskola cseppet sem könnyű követelményrendszerével. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy alapvető dolgok is óriási nehézségeket okoztak nekem. Még a fejbillenést sem tudtam megcsinálni sokáig. Az olimpiai bajnok Tass Olga meg is buktatott, mégis nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, mert Olgi igazságos volt. Mellette Romák Éva és dr. Rókusfalvy Pál tett rám különösen mély benyomást.

Végül testnevelő tanár lett, és szakedzői képesítést is szerzett. Mire használta ezeket?
– Egy évig edző voltam Budafokon, majd a Ganz-MÁVAG-ba hívtak, de én mégis felhagytam az oktatással. Az vette el a kedvem, hogy egy versenyen „kifigyeltem”, egy lány már harmadik néven szerepel. Amikor ezt szóvá tettem, leintettek, mondván: ez pontverseny. Ha ilyen nyilvánvalóan lehet csalni, akkor én nem kérek ebből a fajta edzőségből! Ezért inkább a Menyecske utcai iskolát választottam, ahol hosszú éveken át aktívan tanítottam is. Száz tanár és ezeregyszáz diák között kellett elfogadtatnom magam. Azt hiszem, jó volt a kapcsolatrendszerem, mert egy alkalommal még igazgatóhelyettest is akartak faragni belőlem. Igaz, ez az ajánlat gyorsan „elhalkult”, miután kiderült: nem akarok belépni a pártba…

A kilencvenes évek elején meglehetősen nagy fordulatot vett az élete.
– Férjem, Tarjányi József egy osztrák cég alkalmazásába lépett. Előbb csak ő járt ki Ausztriába, majd később már én is. Rendszeres rendszertelenséggel hazajárunk ide, a Nógrádi útra, ahová rövidesen végleg meg fogunk térni.

Milyen a kapcsolata a mai magyar sporttal, a sportvezetéssel?
– A közelmúltban részt vettem a Magyar Kajak-kenu Szövetség jubileumi összejövetelén, ahol egy számomra felettébb antipatikus megjegyzés is elhangzott. Valahogy így szólt: a mi sportágunkban az a „valaki”, akinek legalább hat-nyolc világbajnoki címe van. Ha valóban ez a belépő, akkor nekem ehhez a társasághoz nem sok közöm van, hiszen én csak egyszer állhattam fel a világbajnoki dobogó tetejére.

Jocha Károly