Nem biztos abban, hogy nő vitte el előle az olimpiai aranyat

A futópadot még mindig használja

Persze a sportpályán a vonzó külső akkor sem számított, ott mindent a mérőszalag döntött el. Márpedig a Vasas SC egykori kiválósága sportszerével - a mindössze százhatvannégy centiméteres magassága ellenére is - nagy elismeréseket vívott ki magának. Eredményes pályafutása értékét növeli, hogy tizenöt évig versenyzett az élvonalban, és kisebb hullámzások után is újra és újra volt ereje visszakapaszkodni a legelső vonalba. A csúcsot az 1964-es, tokiói olimpia jelentette számára, ahol mindössze kilenc centiméterrel maradt el élete legjobb dobásától, az 58.36 métertől.

Tényleg ennyire jó versenyző volt, vagy ez a tokiói második helyet érő 58.27 inkább egy "kicsúszott" dobás lehetett? - kérdeztem a kellemes modorú, ma is rendkívül jó kondícióban lévő egykori kiválóságtól.

- Kezdjük azzal, hogy nem igazán az atlétikára születtem. Ennek megfelelően először egész komoly részsikereket értem el a kézilabdázásban, bár szerintem még többre is vihettem volna. Annak idején Pestszentimrén, a 40-es villamoson egy testnevelő tanár szólított meg, hogy nem lenne-e kedvem kézilabdázni. Hamarosan pályára is léphettem a Gázművek NB I-es csapatában, ahol akkoriban Szűcs Ferenc volt az edző.

- Ilyen mélységekbe ne menjünk bele! Az viszont biztos, hogy középiskolás korában az ember nem ismer lehetetlent. Én is így voltam ezzel. Egyszer a legendás hírű Kiss Magdáék ellen játszottunk, s talán nem egészen véletlenül éppen nekem kellett fogni a Csepel SC kiválóságát, ezt a hatalmas erejű átlövőt. Két óriási pofont kaptam mindjárt, amúgy bemutatkozásképpen, a meccset viszont jókora meglepetésre mi nyertük. Tulajdonképpen nagyon tetszett a játék, csak arra untam rá, hogy mindig csere voltam. Elsősorban ezért a mellőzöttségért hagytam abba, többre tartottam magam. Talán nem egészen alaptalanul, hiszen még 1965-ben is - amikor a tatai edzőtáborban a későbbi világbajnokok, Török Bódog tanítványai készültek az NSZK-beli vbre - bevettek a női válogatottba, ha éppen hiányzott valaki.

- Egyszer a strandon odajött hozzám egy férfi, és mindenáron arról akart meggyőzni, hogy nekem atletizálnom kellene. Annyira kitartó volt, hogy végül rábeszélt, én pedig elmentem a Ferencvárosba, ahol egyenesen Koltai Jenőnél, a valaha élt egyik legnagyobb hazai edzőegyéniségnél jelentkeztem. A közeg azonban nem tetszett: ronda, fekete salak borította akkoriban a Fradipályát, hamar el is maradtam onnan. Csaknem egy évvel később a máig is csodálatos Pasaréti úti pályán kötöttem ki, Várszegi Jóska bácsinál.

Ki tudja, hol áll meg

Ahol nemcsak a londoni olimpia bronzérmes gerelyhajítója, hanem a tanítványok is igen jó benyomást tettek önre...

- Kiváló társaság jött össze, én tulajdonképpen mindenkivel jóban voltam. A beilleszkedésemet nagyban segítette, hogy dobóatléta létemre rendkívüli gyorsasággal rendelkeztem, ami tekintélyt adott nekem. Az akkori nagy vágtázókat - Markó Margitot, Balogh Györgyit meg a többieket - az első húsz méteren rendre lefutottam, ám negyvenötven méternél már természetesen ők voltak elöl. Itt egyébként nem ez volt az elsődleges szándék, hanem a közös gyakorlások jó hangulata.

- Bár mindig keményen edzettem, de ilyenkor soha nem tudtam igazán nagyot dobni; versenyeken rendszeresen több méterrel túlszárnyaltam az edzések alapján elvárható eredményt. Tokióban egyébként nem az bosszantott igazán, hogy csak második lettem, hanem ahogyan ez megtörtént. A győzelmet ugyanis egy szinte ismeretlen középiskolás, a tizenhét éves, román Mihaela Penes szerezte meg, akinek női volta finoman szólva is kétségesnek tűnt. Olyannyira, hogy többen még az olimpia után is arra igyekeztek rávenni, utólag kérjem a hölgy szexvizsgálatát. Erre azután persze nem került sor, de a kétkedés azóta is bennem van.

- Angi óriási adottságokkal rendelkezett, ráadásul egészen kivételesen nagy tudású edzője is volt Koltai Jenő bácsi személyében, akinek a nevét az elsőtől az utolsóig csak nagybetűkkel lenne szabad leírni! Anélkül, hogy Várszegi Jóska bácsi érdemeit elvitatnám, azt kell mondanom: ha egy bizonyos pillanatban én is átmegyek Jenő bácsi tanítványai közé, még többre vihettem volna. Angélával egyébként nem volt különösebb kapcsolatom. Beértük annyival, hogy kölcsönösen tiszteltük, becsültük egymást, az edzőtáborokat mindannyian szívesen csináltuk, mert ott rendre igen jó volt a hangulat. Márpedig amikor az ember jókedvű, minden könynyebben megy. Én magam sem hittem volna korábban, hogy állványról akár száznegyven kilóval is fogok rendszeresen guggolni a téli alapozó időszakban...

- Ez igaz, ám a sporthoz nem lettem hűtlen. Fiam, Rudas Ferenc egyidős volt a "kis Flórival", azaz ifjabb Albert Flóriánnal, s velük igen gyakran mentem a legkülönfélébb focimeccsekre. Õ is focizott a Fradiban, de amikor bekerült az ifjúságiak első csapatába, szinte egyik napról a másikra abbahagyta. A sporthoz való ragaszkodásom a mai napig megvan. Az akaraterőt, a szorgalmat, a kitartást Várszegi Jóska bácsi nevelte belém, és ezért örökké hálás vagyok neki. Örülök annak, amit elértem, nincs bennem hiányérzet, hogy mi lett volna ekkor vagy akkor. Meggyőződésem, hogy a civil életben akkor sem viszem többre, ha olimpiai bajnokként fejezem be a sportpályafutásomat.

- Nagyon jól érzem magam itt, a Hegyalja út szomszédságában. Minden ide köt, egy házban lakom a fiammal és az ő családjával. A szuterénben van egy futópad és egy erőgép, igyekszem is használni mindkettőt. Péntekenként rendszeresen részt veszek az Arany János gimnáziumban a TF-es lányok által vezetett tornaórákon. Az elsőn, az úgynevezett gerinctornán azonban nem fáradok el eléggé, így muszáj ott maradni a második órán is...