Szőnyi Erzsébet zeneszerző és zenepedagógus

Egyszer még disznót is neveltünk, olyan okos volt, hogy 1943-ban maga járt le a pincébe. Sajnáltam, amikor kénytelenek voltunk levágni – emlékezett vissza beszélgetésünk legelején Szőnyi Erzsébet, a Pittsburghi Egyetem díszdoktora, Liszt Ferenc-, Erkel Ferenc-, Apáczai Csere János-, Bartók Béla-, Pásztori Ditta-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, a Magyar Örökség Díjjal és egyebekkel kitüntetett, Kossuth-díjas, Kiváló Művész zeneszerzőnő. – Ma már a gyerekeim, unokáim laknak abban a Tamási Áron utcai házban, amelyet végül is sikerült visszavásárolnunk a családnak. Bár sokat jártam külföldön, sosem jutott eszembe, hogy elmenjek innen lakni, akár csak más kerületbe is. Egész életemben jártunk sétálni a Svábhegyre, a Normafához.
Olyan halászlét, mint a Bajai Halászcsárdában, másutt nem is tudnak főzni!

Hogyan, mikor határozta el, hogy zeneszerző lesz? Nem éppen nőkre jellemző szakma.
– Ma már van ugyan egy-két fiatal, de valóban, sokáig egyedüli nő voltam a Zeneakadémia zeneszerzés-zongora tanszakán, csak a tanár szakon voltak többen. A női hivatás annyira szerteágazó, a zeneszerzés pedig annyi elvont koncentrációt igényel, hogy talán ezért nem illik bele együtt a képbe. De sokszor mondták rám, nekem „férfi - agyam” van! A kezdet kezdete óta szinte egyértelmű volt, hogy ez lesz a hivatásom. Anyám és nagyanyám zongorázott, banktisztviselő apám énekelt és gitározott. Nagyanyámmal séta közben előbb ismertem meg a hangjegyeket, mint hogy olvasni tudtam volna, így a zongorálást is hamar elkezdtem, s tizenhárom évesen már komponáltam. Benczúr Aglája, a jeles festő unokahúga tanított a hangszerre, Laurisin Miklós zeneelméletre. A Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban Sztojanovits Adrienne énektanári és karvezetői irányítása alá kerültem. Csak az első négy évben volt heti két énekóra, de a karénekre később is tolongott mindenki. Jómagam szerveztem zenei önképző kört, népdalversenyt és egy egyházi kamarakórust is. A Zeneakadémia után, mikor ide kerültem vissza tanárnak, örömmel fogadtak. A zeneakadémiai felvételin az énektudásunkra voltak kíváncsiak, ekkor önálló népdalfeldolgozásommal magam kísértem magamat, így kerültem Bárdos Lajos, Viski János, majd Kodály Zoltán figyelemkörébe. Az első évfolyamot szeptemberben be is fejeztem, októbertől már másodévesnek számítottam.

Azt mondják: Kodály rigorózus, mindig a legmagasabb szintet követelő ember volt, aminek lényegében csak ő felelt meg…
– Ezzel csak részben értek egyet. Nem mogorva, hanem jó humorú, ironikusan csipkelődő volt, de valóban magas szintet követelt meg mindenkitől, magától is. Meglátta másokban a lehetségest, és abból nem engedett, hogy mindenki jusson fel a maga nívójára! Vásáry Tamás is úgy emlékezett rá, hogy a zenén túl még sok mindent hajtott be rajta.

"Nem hangulat szerint dolgozom, hanem naponta."

Szőnyi Erzsébeten mit hajtott be Kodály?
– A zenei írás-olvasás módszertana című négykötetes munkámat kellett neki megírnom, amelyet aztán előszóval látott el. Jó iskola volt végiggondolni mindazt, amit tudok a témában. Nélküle nem kerültem volna a pályámon oda, ahová jutottam, például már huszonegy éves koromban megkért, hogy egy évre helyettesítsem a népzenei katedrán, és később is sokat dolgoztunk együtt. Átvettem a módszerét, és még ma is foglalkozom az életművével.

Ön sok művet írt gyermekeknek, egyebek közt meseoperákat, amelyeket ők maguk is elő tudtak adni. Milyennek látja az énekoktatás mai helyzetét?
– Hát, ma már egyre kevesebb helyen tudnák előadni azokat az operákat… A zeneoktatás helyzete az általános iskolákban sanyarú, bár ahol van egy-egy megszállott pedagógus, ott lokális kezdeményezéseikkel megpróbálják még a „lehetetlent”, így például vidékről is akadnak jelentkezők, akik felveszik a versenyt az országos zenei vetélkedőkön. A zeneiskolákban valamivel jobb a helyzet, bár az anyagi lehetőségek őket és a kórusokat is nyomasztják. Kodály módszere, szellemi öröksége világszerte egyre terjed az USA-tól Japánig; most éppen Kínában ébredt fel nagy érdeklődés iránta, a három éve Pekingbe kijáró Szirányi Borbála és a Kínai Kodály Társaság munkájának eredményeként.

A zeneszerzők igencsak ki vannak téve annak, hogy akad-e, aki műsorra tűzi a kompozícióikat, és mintha a külföldet jobban érdekelnék a kortárs magyar szerzők, mint a hazai közönséget. Pedig a megszeretés előfeltétele: többször kell hallani a művet. Önnek mik a tapasztalatai e téren?
– Való igaz, hogy a szerzők kicsit „gettósítva” vannak: egy-egy fesztiválon, modern zenei héten inkább elhangzanak a szerzeményeik, mint egyébkor, de ezt tudomásul kell venni: van, ami jobban megy, van, ami kevésbé. Nyugaton nagyobb a megbecsültség, a PR-előkészítés, a „tálalás”. Szerencsére nekem kevés művem marad fiókban, pedig nem foglalkozom a magam menedzselésével. Nemrég egy iskola jubileumára megzenésítettem Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versét, decemberben adták volna elő a Művészetek Palotájában. Kiderült, az iskola végül is nem tudja előadni, de nem félek, előbb-utóbb úgyis elhangzik majd. Én nem hangulat szerint dolgozom, hanem naponta – ahogy Sztravinszkij mondta.

Ön sok egyéb műve mellett gyakran megzenésít verseket. Ennyire fontos ma ez a műfaj? És mi van, ha valakiben másként szólal meg? Ahogy a szavalók előadásában is hatalmas felfogásbeli eltérések lehetnek.
– Úgy gondolom, hogy zenén keresztül jobban átjut a vers mondanivalója. Az nem baj, ha mindenkit más-más fog meg belőle. Nemrég a máriapócsi templom jubileumára Keresztes Szilárd püspök meghívásos pályázatot írt ki Ady A pócsi Mária című versének megzenésítésére. Az öt elhangzó pályamű mind-mind másként dolgozta fel. Vagy amikor meghallottam a költő unokája, Hollós Máté megzenésítésében Tóth Árpád Esti sugárkoszorúját, elküldtem neki sok évtizeddel előbbi művemet, mert bennem egészen másként szólalt meg ugyanaz a szöveg. Ez természetes.

Látom, ma is aktívan, keményen és sokat dolgozik.
– Ötvenhat évi házasság után megözvegyültem, jogász férjemnek nagyon sokat köszönhettem minden tekintetben. Ma már ugyan nem tanítok, új könyvet sem írok, de egykori tanítványaim sokszor megkeresnek valamivel, hogy „mit szólok hozzá?”, így intenzív a levelezésem. Sokszor művek megírására is ők kérnek fel. Ahogyan tavaly Bartók-emlékév volt, most Kodály-év van. A József Attila Társaság kiírása szerint Kodály által gyűjtött népdalokra kell művet komponálni. Mivel a mester Arany János népdalgyűjtéseinek kiadásával is foglalkozott, én ezekből írtam most vegyes kari művet a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola  számára. Október 1-jén, a Zene Világnapján Nagykanizsán lesz a bemutatója a Juhász Gyula Békeversére szerzett kamarazenekari kórusművemnek. Tagja vagyok számos társaságnak, legutóbb, huszonöt évi társelnökség után a Magyar Kodály Társaság elnöke lettem, és társelnöke vagyok a Magyar Muzsikus Fórumnak – ezekkel is foglalkoznom kell.

Muzsay András