Tolatólámpás szolgálat

A Fővárosi Autóbuszüzemet 1966-ban olvasztották be az újonnan alapított szervezetbe, a Budapesti Közlekedési Vállalatba. Az új cég számos átszervezést, sőt díjkorrekciót hajtott végre, utóbbit természetesen állami engedéllyel. A viteldíjak lényegesen egyszerűbbek, áttekinthetőbbek lettek, a jegyek kezelésére speciális, az utasok által használandó lyukasztógépeket szereltek fel a járművek belsejébe.

Ezzel az addig a kocsikon szolgáló kalauzok munkája feleslegessé vált, és szép lassan felszámolták ezt a munkakört. Sokan nehezen találtak új állást, bár a vállalat komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy lehetőleg a cégen belül tudják tovább foglalkoztatni azokat, akik erre igényt tartottak. Az autóbuszkalauzok a munkaköri leírásuk lapján, de a legtöbbször a valóságban is, a járművek "lelkei" voltak, mivel a hosszú üvegfallal elválasztott vezetőfülkében ülő gépkocsivezetők kevésbé érintkeztek az utasokkal. A kalauzok egyik feladata a járművek tolatásánál való segédkezés volt, főleg azokon a végállomásokon, ahol az autóbuszok megfordulásához nem volt elég hely.

"A kalauz a bal kezének felemelésével a közúton közlekedők részére figyelmeztető jelzést, jobb kezével, karlendítéssel a gépkocsivezetőnek a tolatás megkezdésére ad jelzést. Ezeket a jelzéseket folyamatosan a tolatás befejezéséig ismételni kell. Ha a kalauz olyan jelenséget észlel, amely miatt az autóbuszt azonnal meg kell állítani, az oldallemez kopogtatásával köteles megállító jelzést adni." Az egyik utolsó, részükre készült oktatókönyvből idézve látható, hogy a kalauzok minden apró részletre gondosan ügyeltek, és a jegyeladáson felül sok egyéb más teendőjük is akadt.

A kalauzi munka megszűntével az említett szűk terű végállomások azonban még sokáig megmaradtak, ezért az előbb részletezett tevékenységet az úgynevezett tolatólámpás szolgálattal pótolták (egy helyen, a Jablonka úton csak akkor tudták ezt felszámolni, amikor megjelentek a midibuszok Budapesten). A XII. kerületben ilyen szolgálatot az azóta a buszt teljesen nélkülöző Irhás árokban (8-as), az 53-as Hó utcai, a 28-as Zugligeti úti, valamint a 39-es Goldmark Károly utcai végállomásán találhattunk. Alkalmi jelleggel a Normafánál is (Sí-busz, 90/A) volt. Lehet, hogy olvasóink emlékeznek más ilyen helyre is.

A szolgálatot ellátók nappal a szokásos fehér szegélyű, piros belsejű körtárcsával dolgoztak, szürkülettől azonban előkerült a "csodalámpa", amelyet így ír le az oktatókönyv: "két szembenéző oldala piros üveggel, a másik két oldala pedig sötét lappal van ellátva". Az "Aladdinoknak" kellett gondoskodniuk az üvegek tisztításáról, sőt arról is meg kellett győződniük, hogy van-e kellő mennyiségű olaj a lámpában.

De sokat kellett várni a késő őszi időben a busz érkezéséig, hogy megcsodálhassam az igen rövid lámpalóbálást! Kérésemre édesapámmal újra és újra hosszasan ácsorogtunk a végállomáson a következő "szertartásig". Később, már felnőtt szemmel azt láttam, hogy ezek a végállomások "élnek", nem elhagyatottak. A külvárosi helyszín ellenére mindig a teljes üzemidőben ült ott valaki, aki jegyeket adott el, beszélgetett a helybéliekkel, néha, ha jó volt az idő, és ritka a járat, csak úgy kötögetett vagy olvasott, és a közeledő, jellegzetes motorzajra azon nyomban felkelt és szolgálatba állt.