Öregdiákok – örökifjú osztálytársak
Különleges osztálytalálkozó helyszíne volt az egyik közkedvelt hegyvidéki vendéglő. A Németvölgyi úti „Mackós” iskola 1953-ban végzett fiúosztályának tagjai adtak randevút egymásnak – s ezúttal lapunknak is. Bár a rendezvény nem kötődött jubileumhoz, mégis érdemes a figyelemre. Az egykori 38 fős osztályból – 1956 után – többen külföldre, néhányan pedig sajnos már örökre távoztak, az állandó mag, a mintegy 15 fős társaság azonban egyre gyakrabban, immár évente kétszer igényli egymás társaságát.
– Öten-hatan korábban is találkozgattunk – kezdi történetüket a szobrászművésszé lett Fekete Géza. – Tizenöt éve egy kiállításomon futottunk össze néhányan, akkor beszéltük meg, milyen jó lenne felvenni a kapcsolatot a többiekkel is, megtudni, mi lett velük, hogyan élnek.
Ennyi év után ez nem lehetett egyszerű, az én általános iskolai osztálytalálkozómra nemrég a huszonhárom fős osztályból alig hat embert sikerült megtalálni. Önök ezek szerint ügyesebbek voltak.
– Közülünk többen többekkel folyamatosan kapcsolatban maradtak, így némi telefonálgatás révén és ismerősök segítségével sokakat megtaláltunk – csatlakozik a beszélgetéshez a mérnök Láng Jenő. – Szembesültünk a szomorú veszteségekkel is, de örültünk a régen látott barátoknak. Voltak nagy rácsodálkozások, többeket alig ismertünk meg! Akkora boldogságot jelentett a viszontlátás, hogy hamar közös elhatározásunkká vált: rendszeressé és gyakorivá tesszük a találkozásokat, hiszen ki tudja, meddig láthatjuk még egymást.
– A fiúk közül van, aki Németországban él, és egyszer csak azért utazott haza, hogy találkozzon velünk! – veszi vissza a szót Fekete Géza. – A tanáraink közül sajnos már senki nem él, de pár éve a testnevelőnket, Adél nénit még meg tudtuk hívni.
Fiúosztálynak nő volt a testnevelő tanára?
– Az iskola koedukált volt, csak az osztályok nem, így nincs abban semmi különös, hogy Adél néni tanított minket is. Ezzel együtt persze nem maradtak ki a férfias sportok sem! Legendásak voltak az iskola nagy sportpályáján a tanár–diák focimeccsek. Szinte vérre menő mérkőzéseket vívtunk, hiszen itt legalább némi elégtételt vehettünk az órai sérelmek miatt – mesélik nevetve. – Akkoriban más volt a kapcsolat a tanár és a diák között: a pedagógus még nem vonta be a szülőt a fegyelmezésbe, kaptunk is olyan körmösöket, hogy máig emlegetjük, és a szüleink még hálásak is voltak érte. Biztos, hogy az otthoni példa és neveltetés mellett az iskolai fegyelem és tanáraink tekintélye is hozzájárult ahhoz, hogy mind megálltuk a helyünket az életben. Nem voltunk kimagaslóan jó tanulók, mégis a legtöbben diplomás, szakmánkban elismert emberek lettünk, van köztünk több mérnök, aztán szobrász, geológus, fogorvos, sőt – Herzum Péter személyében – még filmrendező is. Különbözőek vagyunk, de itt senkit nem érdekel a politikai nézet, semmi hosszú távon lényegtelen dolog. Mi valóban egymásra vagyunk kíváncsiak!
Ha az unokáik kérdezik, mit mondanak, mitől volt más akkor gyereknek lenni?
– Hogy milyen boldog gyerekek voltunk, azt persze most látjuk csak ilyen tisztán – mesélik az egykori németvölgyisek. – Minden más volt akkoriban – és itt nem a politikai közegre gondolunk. A mi időnkben természetesen még nem volt televízió, internet meg aztán főleg nem, így minden szabadidőnket egymással töltöttük. Úgy jártunk fel játszani egymás lakására, mintha hazamennénk. Talán ezért is maradt ilyen szoros közöttünk a kötelék.
A beszélgetés közben szép lassan benépesült a vendéglő különterme. A régi sztorik – mint az osztályterem padjaiban a lányosztálynak hagyott levelek, vagy a hősiesen megszerzett puszik legendája – mellett előkerültek a régi fotók is. A legmeggyőzőbb talán a csoportkép: egy csapat nyílt tekintetű, derűs arcú, helyes gyerek – mindebből mára csupán annyi változott, hogy már nem gyerekek.
A. I.