Pro Sanitate-díjas védőnő
Farkas Györgyné védőnőt sok évtizedes munkája révén szinte mindenki ismeri a Svábhegyen. 1972 óta, amikor a pályára került, több ezer gyerek cseperedését segítette, ma már az ő gyermekei a védencei. A Hegyvidéki Önkormányzat GESZ Védőnői Szolgálat körzeti védőnőjének október végén – a Batthyány-Strattmann László születésének 140. évfordulója alkalmából rendezett díjátadó ünnepségen – kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként Pro Sanitate-díjat adományozott a nemzeti erőforrás miniszter.
– Jaj, nem is tudom, hogyan kell interjút adni, még sosem kaptam semmilyen kitüntetést, meg nem is nagyon tudnék mit mondani magamról, ami érdekes lehet, hiszen csak a munkámat végzem! – kezdte a beszélgetést szabadkozva Farkas Györgyné, Márta.
Akkor meséljen talán arról, hogyan került éppen erre a pályára!
– Az egész azzal kezdődött, hogy a keresztapám vidéki körorvos volt Zagyvapálfalván, Salgótarjánhoz közel. Sokat nyaraltam náluk gyermekkoromban, s talán leginkább ő sugallta nekem, hogy milyen köztisztelet és megbecsülés övezi ezt a hivatást. Persze, eleve nagyon szerettem a gyerekeket, mindig gondoskodtam a kisebbekről, vagy vigyáztam a szomszéd gyerekekre. Érettségi után rögtön jelentkeztem is védőnőképzőbe. A házasságkötésünk, 1972 óta élünk férjemmel a Hegyvidéken, itt alapítottunk családot. Akkoriban persze még nem itt volt a rendelő, hanem a Költő utca sarkán, én is oda hordtam a gyerekeimet.
Az embernek néha olyan érzése támad, hogy a védőnő jobban ismeri a gyerekeket, mint maga az orvos.
– Ez óhatatlanul így van, hiszen a fogantatásuktól iskoláskorukig figyelemmel kísérjük őket, nekünk mindig több időnk jut rájuk, mi akkor is találkozunk velünk, amikor nem betegek, különösen a legkisebbekkel. Csak így alakulhat ki velük és az anyukákkal olyan oldott, nyitott, bizalmi légkör, aminek eredményeként a család beenged bennünket az otthonába. A modern kornak köszönhetően pedig mobiltelefonon bármikor el is érhetnek – ez azért is fontos, mert a néha valóban gyorsan kell a segítség.
Nem terhes ez egy kicsit?
– Engem egyáltalán nem zavar, szeretem, hogy bíznak bennem az emberek.
Rengeteg gyerekkel, családdal került közeli kapcsolatba. Voltak olyan esetek, amik emlékezetesek maradtak?
– Elég bizarr, meghökkentő történet, ami először az eszembe jut, még pályakezdő koromból. Nagyon idős apuka, azzal a bizonyos szódásüveg szemüveggel, egyedül nevelte a pici gyerekekét egy garázs jellegű lakásban – magasan voltak a keskeny ablakok, inkább a világításért, mintsem a kilátásért. Nehéz, nagy, barna bútoraik álltak a szobában, vagyis az egész roppant nyomasztó volt. Én egy hokedlin ültem, amíg az apuka elmesélte, hogy a szomszédasszony egy boszorka, és macska képében járkál a tetőn, aztán közölte, hogy majd ő tesz ez ellen.
Tett?
– Hogyne. Meggyújtott egy szál gyufát, még égve eldobta, és egy irdatlan nagyot vágott a szekrényre, ezt kiáltva: távozz tőlem, sátán! Mindeközben a gyereknek a szeme sem rebbent, önfeledten ugrált az ágyon a párnák között. Láthatóan nem volt számára szokatlan a jelenet. Mivel a kicsi miatt mentem, aki mindezek dacára jó egészségben volt, úgy gondoltam, jobb, ha gyorsan távozom, és nem próbálom jobb belátásra bírni az apukát. De nem csak ilyen, ma már megmosolyogtató emlékeim vannak. A rendszerváltás utáni években nagyon sok hajléktalan család költözött a szabadság-hegyi elhagyott nyaralókba, faházakba. Volt köztük egy anyuka, aki nagy szegénységben, meleg víz és egyebek nélkül élt a kisbabájával, mégis olyan tisztán tartotta a kicsit, a ruháikat és a kis faházat is, hogy nem láttam okát annak, hogy a gyereket kiemeljük ebből a környezetből. Ezzel szemben sajnos találkoztam olyannal is, akiben a többedik szülése sem ébresztette fel az anyai érzéseket, és akkor bizony javasoltam a gyerekek gondozásba vételét. Az „anyuka” aktuális élettársa még a buszon is megfenyegetett. De ennek szerencsére már sok éve.
Mit szólt a díjhoz?
– Az igazság az, hogy én soha nem szerettem, ha engem ünnepelnek. Három gyerekem és hét unokám van, de a mai napig feszélyez, ha – például a születésnapomon – a középpontban vagyok. Most azonban nagyon örültem. Meglepődtem és boldog voltam. De ez a díj nem csak az én érdemem. Nagyon komoly csapatmunka része az, amit végzek, és nem lehetnék sikeres a munkatársaim nélkül. Szerintem ezt a díjat minden védőnő megérdemelné, aki több évtizede a pályán van. Mindannyian, hiszen a meggazdagodás reménye nélkül, hitből, szeretetből és felelősen gondozzuk a ránk bízott csöppségeket, a fogantatásuktól egészen a felcseperedésükig. Úgyhogy amikor köszönetet mondok a díjért, nekik is köszönöm.
AI