Borúra derű az Erzsébet-kilátó centenáriumán

Szombaton,kora hajnalban hallom az eső dobogását a háztetőn, de mindvégig úgy hiszem, álmodom. Amikor felkelek és kinézek az ablakon, csak ennyit mondok magamnak: te jó ég, ennyi a Kilátó-fesztiválnak! Várom a telefonhívást, melyben valaki közli, a rendezvény elhalasztva, bújj vissza az ágyba, ám a mobilom néma marad.
Korán érkezem a Normafa parkolójához, a tér sarkában felállított ügyelői asztal mellett három fiatal gubbaszt fázósan, esőkabátba burkolózva.

– Megy minden…? – kérdésemmel eddig jutok el, az egyik lány ragyogó mosollyal azonnal rávágja:

– …mint a karikacsapás! – Majd hozzáteszi: – A sarkon áll az a fehér busz, azzal tessék menni. Kényelmesebb és sokkal szárazabb.

Amikor kinyitom a busz oldalajtaját, s belépek az utastérbe, a félhomályban megszólal egy hang:

– Látod, picikém, nem mi vagyunk az egyetlen vendégek…

A szólóülésen harmincas férfi ül, a térdei között ötéves forma gyerek álldogál. A férfi cinkosan rám kacsint, én visszamosolygok. Hárman már biztosan leszünk odafent.
De mit tesz tízpercnyi várakozás! Beérkezik a kék busz a Moszkva térről, követi néhány személyautó, és járművünk pillanatok alatt megtelik gyermekes szülőkkel, nagyikkal. Eleddig maximum két keréken tettem meg a Normafa és a Libegő közti utat, még többször gyalog, így most hátradőlök, és élvezem kiváltságos helyzetem. A vezető lelassít minden felfelé igyekvőnél, és felajánlja a még fellelhető állóhelyeket. Csakhamar dugig van a kisbusz.
Odafönt amolyan félkész hangulat uralkodik, igaz, még fél óra van a meghirdetett kezdésig, azalatt történhetnek csodák, csak az eső ne szakadna úgy… Mindnyájan az Erzsébet-kilátó zárt körfolyosójába tódulunk, ahol – íme, az első csoda – néhány kézműves és arcfestő asztal már készen áll az apróságok fogadására.

„Esik eső, szakad”

Megszokásból nekivágok a felfelé vezető csigalépcsősornak. A második kanyarban a lefelé igyekvő Gryllus Dánielbe botlok. Kísérteties hasonlósággal megismétlődik a buszbeli jelenet.

– Na, látom, egy hallgatónk már biztosan lesz – dünnyögi mackóhangján a furulyák, pánsípok és tárogatók mesterembere.

– Amint leér a körfolyosóra, jobb kedvre derül, művész úr…

– Valóban? – kérdezi vissza kétkedve, de a szeme sarkában már látom a somolygás jeleit.

Hiába mászok a legfelső teraszra, a János-hegy ormát körülvevő felhőgomolyban csupán a közeli fák koronái rajzolódnak ki sejtelmesen. Az eső újrázott erővel ömlik.
Odalent, fél füllel a Kaláka együttes előkészületi hangjaira figyelve, megállok annál az érintős képernyőnél, amelyre rátöltötték a világrekord 70 milliárd megapixeles panorámaképet, amit a kilátó tetejéről rögzítettek adattárolóba. Sorozatos nagyítások után éppen feltűnik a monitoron gyermekkorom lakóháza, amikor katt! – és az épület áramszolgáltatása csendben elhalálozik…

– Ez az eső… – hallom innen-onnan.

Szerencsére odakint, a nyitott teraszon minden működik, a Kaláka megkezdheti a műsorát. Az élelmes rendezők összetolják azokat az oldal nélküli „repülő” sátrakat, amelyek eredeti használói nem jelentek meg, és a nagyjából ötvenfőnyi „kemény mag” jó része fedett helyről várhatja a jól ismert dalok felcsendülését. S mivel kezdik Gryllusék ezt a szokatlan, de mégis egy picit megható körülmények között tartott előadást? Eltalálták!

„Esik eső, szakad,/Iszik a dinnye, dagad./Olyan nagy lesz a dinnye, /Felér az égig szinte.”

A gyerekek, a földből alig kilátszó apróságok kezeiket égnek nyújtva mutatják, mekkorára nőtt a dinnye a folytonosan csöpögő víztől. Már meg is van az alaphangulat.

„Magja már fekete, fényes,/húsa már ikrás, édes.”

Ezt már együtt éneklik Gryllus Dániellel.

Jön a többi a harmincéves Kaláka-múlt dalaiból, citerával, kalimbával, gitárral és nagybőgővel kísérve a fázós lábú cinege madárról énekelnek, aki Móra Ferenc versében „keresi, kutatja,/repül gallyról gallyra: Kis cipőt! Kis cipőt!/egyre csak azt hajtja.”

Vagy Petőfi szavait idézve a Gólya dalban: „Nekem valamennyi között legkedvesebb/Madaram a gólya…”

Valamikor a vége felé Kukorelly Endre „kis vagány” versére szól a muzsika: „Van egy kisöcsém, neve Samu/Odavissza van érte anyu…”

Nem meglepetés: a felvillanyozott alkalmi kórus visszatapsolja Gryllusékat, akik stílszerűen a tapsoló dallal válaszolnak. Mi is velük együtt csattintunk: „Bal kéz tapsa a jobb kézen csattant, majd mindkét kéz tapsa, mindkét kézen tapsolt”.

Száz év magány, szerelem

Zuhog az égi áldás. Amíg Bartha Tóni bábszínháza készülődik a színpadon, Káldi Annával, az Imagine Budapest „alternatív” idegenvezetőjével járom a torony emeleteit. Anna arról mesél, hogy ez az épület a szerelem és a magány kettősében töltötte az elmúlt évszázadot.

– A legenda szerint a János-hegy már az elnevezését is a szerelemnek köszönheti. Budakeszin élt egy görög származású vadőr, akinek Martha nevű gyönyörűséges lánya titokban szerelmes volt a „nagy törökverő” Hunyadi János fiába, Mátyásba. Egy alkalommal a hadvezér fiával és barátaival a budai hegyekben lévő királyi vadrezervátumban vadászott. A vadőrrel együtt Martha is a kíséretéhez tartozott. Váratlanul három orgyilkos tört a vezérre. A görög lány, aki történetesen legközelebb lovagolt az eseményekhez, nyilával kettőt megölt közülük. A harmadik a bokrok közé menekült, ám a zűrzavart kihasználva egy óvatlan pillanatban rávetette magát Marthára, és el akarta rabolni. A dulakodásban a lány halálos késszúrást kapott. A gyanútlan Mátyás jött a segítségére, s bár nem tudta az életét megmenteni, Martha a szerelme beteljesülését látta abban, hogy a karjaiban hal meg. A későbbi király a dráma emlékére egy Szent János-kápolnát emelt, amelyről idővel a hegy a nevét kapta…

A legenda más szerelmet is összeköt a kilátóval. Ferenc József császár felesége, Erzsébet királyné, becenevén Sissi, korának egyik legszebb asszonya 1866-ban a Burg márványtermében első látásra szerelembe esett Andrássy Gyula gróffal, korábbi magyar miniszterelnökkel, későbbi osztrák–magyar külügyminiszterrel. Aki szerelmes, az szeret olykor egyedül ábrándozni. Így történt Sissi esetében is, aki négy János-hegyi látogatása idején csendes órákat töltött az akkor még fából felhúzott tornyocska korlátainál.

E történet és persze Erzsébet királyné tragikus halála 1898-ban is hozzájárult ahhoz, hogy az előző századforduló előtt felvetődött egy maradandó, impozáns kilátó építésének a gondolata.

– És hol van e szerelmi tumultusban a magány? – kérdezem Káldi Annát.

– Maga a torony, az évszádos borongás, elmélkedés egy oly sok csatát megélt város fölött… No, és persze a munkát befejező tervező-alkotó, a középkorban szerelmes (!) Schulek Frigyes egyénisége is, aki köztudottan remete típus volt, emberi társaságtól menekülő, félénk, kissé durcás, s aki ekképpen szinte eggyé forrott a kilátó életképével.

Int, hogy kövessem.

– Mutatok valamit, amit nem sokan vesznek észre!

Két lépcsősarokban, a mennyezethez tapasztva, egy-egy kőállat lapul – egy denevér és egy béka, amelyeket érthetetlenül valaki frissen, sárgára mázolt. Titokzatos eredetű, szinte mágikus jelek…

Betyár és regruta

Odakint időközben megkezdődik Paprika Jancsi vásári komédiája, melynek során a történet címszereplője ravasz módon átjátssza a Báró kincsét a legendás betyárnak, Sisa Pistának.

– Ő volt az utolsó nógrádi betyár – magyarázza az előadás után kérdésemre válaszolva Bartha Antal bábművész. – Fiatalkorában néhány eltűnt birka miatt lábánál fogva fölakasztotta és megkínozta egy pandúr. Sisa Pista bosszút esküdött, betyárnak állt, és rablóbandájával rettegésben tartotta három vármegye földesurait. Évekkel később egy kocsmában ismerte fel egykori kínzóját, megölte, s temetési költségként egy ötvenforintost helyezett a mellére. Huszonegy évet ült börtönben, miután elfogták. Öregkorára megbecsült uradalmi vadőr lett. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útján a temetőbe.

A bábszínház díszleteinek szétszedése alatt eláll az eső. Megjelennek a Mézeskalács Huszárok, a téren fel s alá masírozva új tagokat toboroznak hadseregükbe. Egy nyolcéves forma kisfiú, akit Domonkosnak hívnak, vállalja az avatás rituáléját, ami természetesen a katonás mozdulatok és parancsok elsajátítása mellett egy nagydarab mézeskalács elfogyasztásából áll – csukott szemmel.

A torony áramszolgáltatása közben helyreáll, újra működik az érintős képernyő. A körfolyosó falai között magyar muzsika visszhangzik – a Rojtos együttes melegít a nemsokára sorra kerülő előadására. Néhány látogató spontán járja előttük a „magyarost”.

Ifjú néptáncosok, zenészek

Bettenbuk Krisztina néptáncpedagógussal, a Jókai Néptánccsoport alapító-művészeti vezetőjével váltok néhány szót.

– Először szerepelünk a kilátó teraszán személyesen e lassan már hagyományossá váló ünnepségen, habár két évvel ezelőtt a Muzsikás zenekarral felléptünk a MOM-ban, tavaly pedig a Csík együttessel tartottunk táncházat a Jókai Klub színpadán a rendezvénysorozat keretében. Örömmel vagyunk itt, reggel még kétséges volt a szereplésünk, de valaki szeret bennünket odafent, mert esőszünetet rendelt el az előadásunk tiszteletére. A zenészek Budakesziről, én Tahitótfaluról jöttem, amikor otthonról elindultunk, még merész vállalkozásnak tűnt…

A kilátóhoz kapcsolódó emlékeiről kérdezem.

– A Virányoson nőttem fel, sokszor kóboroltunk errefelé, csapatostól vagy az iskolával. Hallomásból tudom, régen itt egy nagyon népszerű vendéglő működött, városi körökben megszokott program volt, hogy a szélesebb famíliák itt jöttek össze egy-egy hétvégi ebédre. Manapság a férjemmel és a kisebbekkel kirándulunk ide. Nagy változást hozott a felújítás, szinte lépésről lépésre figyelemmel kísértük.

Megjelenik a tánccsoport, négy csinos lány, négy nyalka legény. Krisztina jelez az időközben színpadra költöző Rojtos együttesnek, és megkezdődik az előadás. A párok a száradó terasz kövein pörögnek, frissen, kipihenten a hosszú iskolai szünet után. Vajdaszentiványi táncokkal kezdenek, majd a zenekar szatmári zenedarabokat ad elő, ezt követi a táncosok mezőségi sűrű-magyar csárdása, majd műsorukat kalotaszegi menyecsketánccal fejezik be.

A fellépésük után tudom meg, a „Rojtosok” ma színtiszta családi felállásban szerepeltek! Az édesapa, Danhauser Zoltán játszott első hegedűn, Palkó második hegedűn, Lilla brácsán, Vince nagybőgőn.

– „Beugró” vagyok a saját családomban – magyarázza a büszke családfő –, mert a banda két tagja nem tudott ma eljönni. Ők, a fiatalok a Jókai Néptánccsoport állandó kísérői, én csak alkalomadtán szállok be a csapatba.

A kilátóra terelem a szót.

– Amikor Budakeszin laktunk, sokszor feljöttünk ide, minden alkalommal felmásztunk a torony felső szintjére, gyönyörködtünk a kilátásban. A gyerekek kicsik voltak, szédültek, így a korlátba kellett kapaszkodniuk, de élvezték a kalandot. Gyalog kaptattunk fel a hegyoldalban, ez egyben jóízű kirándulásnak is számított. Amióta elköltöztünk, nem nagyon jártunk errefelé. Két lányomnak az első dolga volt, hogy felszaladt a lépcsőn a tetőre. A kilátás persze némi kívánnivalót hagy maga után ebben az esős időjárásban, de az emlékek „visszajöttek”. Manapság már önállóak a gyerekek, nem jönnek többé errefelé apukával kézen fogva… A legnagyobb fiam Pátyról kerékpárral szokott ide felpedálozni, edzésszerűen. Amikor a városban járok, mindig áttekintek ide, amolyan tájékozódási pontként szerepel az életemben.

Rézbohóc és a Magoncok

Az átállás alatt különös egyvelegnek lehetünk szemtanúi. Bevonul a Brass Cirkusz, a Brass in the Five rézfúvós együttes előadásában. Az öt „komoly” zenész a hozzájuk csapódott Méhes Csaba mozgásművésszel – aki bohócnak maszkírozva egy hatalmas, kétfenekű dobbal csetlik-botlik körülöttük – megváltoztatja a rezesekről eddig kialakult elképzeléseket. Hiába kezd rá ismét az égi áldás, a csökönyösen kitartók önfeledten nevetnek a mesén Tubatigrisről és a rejtélyes hangzású Trombitaparipákról. Pontosan az a fajta előadás, amelyet minden korosztály a magáénak vallhat.

A rézbohóc dobjának ütemére tapsol a közönség, amint a csapat levonul a teraszról. Kihasználom az alkalmat, és a pillanatnyi esőszünetet, beállok mögéjük, lemasírozok velük a lacikonyha magasságáig. Sült házikolbász, mustár, ecetes erős paprika, nagy szelet parasztkenyér gyümölcslével. Talponálló ebédnek nem is rossz. Sietek, mert a szeszélyes időjárás miatt megkurtított program utolsó száma, a kedvenceim, a Jazzation együttes következik a színpadon. A Várallyay Katus által vezetett, hangszerkíséret nélkül éneklő csoport mára „ómagyar sanzonokat” ígért.

A kezdő hangokra érkezem, és csakhamar viszonthallom azokat az ötvenes évekbeli népszerű dalokat, amelyekhez Ákos Stefi, Záray Márta, Vámosi János nevei fűződnek. A négy lányból és két fiúból álló együttes átcsap jazzstandardokra, majd az alkalomhoz illően eléneklik a János, legyen, fenn a János-hegyen… című slágert – dzsesszesítve. Amikor ráadást követelünk, az ég felé emelik karjaikat, és belecsapnak a Süss fel, nap… gyermeknóta mindent elsöprő iramú átiratába.

Akár hiszik, akár nem, ezen a szombaton az eső e dal után hal el véglegesen…

És ekkor meglepetésben van részem. Számomra legalábbis műsoron kívül tíz év körüli fiúk és lányok lepik el a színpadot. Vannak vagy negyvenen. Ők a Magoncok az Óbudai Waldorf Iskolából. Vezetőjük sürgetésére furulyák, kobozok, gitárok, egy ütőgardon és egy dob kerülnek elő. Moldvai népdalok zenekarra átírt változatait éneklik kórusban, kísérik hangszerekkel. Csoda, hogy ilyen ifjoncok mesterfokon képesek használni hangszereiket. Pontosan előttem ül, a deszkák szélén egy szőke kisfiú, aki egyetlenegyszer sem pillant a gitár húrjaira, úgy hozza ki hangszeréből a kísérő akkordokat. A nap a Magoncok által gyönyörűen előadott csángó himnusszal fejeződik be.

*

Vasárnap, hihetetlen, de napsütésre ébredek, helyesebben, ébred az ország. Kényelmes tempóban térek vissza a hegyre, a százéves kilátóhoz. Az előző napról áttett két programra vagyok kíváncsi. Éppen Pokorni Zoltán polgármester rövid beszédére érkezem.

– Volt egy korszak, amikor egy óriási vörös csillag pompázott a kilátó tetején – mondja. – Ez a monstrum nemcsak a nemzetet nyomorította meg, de a kilátó szerkezetét is. A felső szint beroskadt, a repedéseken becsorgott a csapadékvíz, az építőkövek, a díszfaragások porladoztak. Gyakorlatilag az utolsó pillanatban került az építmény a Hegyvidék önkormányzatának kezébe, amely megmentette a további pusztulástól. Öt évvel ezelőtt sor kerülhetett a teljes felújításra, nem kis erőfeszítéssel és anyagi áldozattal, így most már valóban büszkék lehetünk kerületünk jelképére, Budapest és talán az ország legszebb kilátótornyára.

Félrevonom őt egy csendes sarokba, és megkérem, mondjon néhány szót lapunknak az Erzsébet-kilátóról – mit jelent ez a létesítmény a Hegyvidéknek, s neki, magánembernek.

– Az Erzsébet-kilátó nemcsak a kerület címerében van jelen szimbólumként, hanem polgárainak szívében is – válaszol Pokorni Zoltán. – Jómagam is megtettem a klasszikus lépéseket életem során, először kisgyermekként a szüleimmel jöttem fel ide gyakorta, később tinédzserként az iskolatársaimmal, a barátaimmal és a lányokkal közösen, végül felnőttkoromban, mint apa, a saját gyermekeimmel. Úgy látom, bárki bármi okból eljön Budapestre, előbb-utóbb ellátogat ide. Ez egy unikális létesítmény, idővel éppen úgy nem lehet kihagyni a látottak listájáról, mint Párizsban az Eiffel-tornyot. Az épület és a kilátás – mind a kettő adja magát. A kilátó a kicsit romantikus kőépületével, köríves ablakaival, harmonikus elhelyezésével, a lélegzetállító panorámát nem is szükséges kommentálni. Tessék feljönni és gyönyörködni! Említettem, hogy a kerület szimbóluma. Ám amióta tiszta köntöst kapott, a fővárosban egyenrangú jelképpé vált a Lánchíddal, a Halászbástyával, a Gellért-hegyi Szabadság-szoborral. Nem véletlenül használjuk körvonalait a kiadványainkon, levélpapírjainkon, a kerületi újságunkon, sőt, a Posta a centenárium tiszteletére külön bélyeget bocsátott ki.

Egy pillanatra a távolba mereng, majd mosoly fut át az arcán.

– Most, hogy kérdezi, két emlék bukkant fel bennem. Kamaszként, kis szerelmeinkkel egyszer csoportban elindultunk fölfelé a hegyen. Valahol a libegő nyomvonala mentén le akartuk rövidíteni az utat, és átvágtunk az erdőn – persze eltévedtünk. Végül is nagy nehezen, sokkal nagyobb távolságot megtéve keveredtünk föl a tetőre. Másfelől, apaként rendkívül büszke vagyok arra, hogy a gyerekeim tavasszal, gyakorlatilag lábletétel nélkül fel tudtak ide kerekezni. Nekem nem sikerült… Húztak is érte eleget…

Éneklő Magyarországot akarok!...

…imígyen kiált fel Sipos Mihály, a Muzsikás első hegedűse és citerása, amikor arról a gyilkos munkatempóról faggatom, amit a zenekar követ. A kilátós program előtt már felléptek a városban a Magyar Dal Napja alkalmából, és a nálunk eltöltött két óra után autóba ülnek, Győrbe hajtanak, ahol este nyolckor újra szerepelnek.

Az Erzsébet-kilátónál a feszültségből semmi nem látszik. Ez a négy ember bármikor fel tud emelkedni az általuk kialakított, klasszikus zenei megközelítéssel játszott, népi muzsika szintjére. Amit művelnek, zseniális, ezért képtelenség csalódni bennük. Az együttes hangcsöve, Hamar Dániel (nagybőgő, ütőgardon, dob) a hangszereik humoros bemutatásával szórakoztatja a hallgatóságot, időnként, mintha csupán ötletszerűen csinálnák, belevágnak, improvizálnak valamit. Különösen magával ragadó Sipos virtuóz hegedűjátéka, egyénisége.

Míg pakolnak, gyorsan megkérdem kettejüktől, milyen személyes élményük van a kilátóról. Íme, a válaszok:

Hamar Dániel: „Tizennyolc éves voltam, fülig szerelmes egy gyönyörű, tizenhét éves kislányba. Feljöttünk ide a János-hegyre, felmásztunk a torony tetejére. Kezdett alkonyodni, s mi a fiatalok szerelmes lelkületével belefeledkeztünk abba a gyönyörű, villanyfényes látványba, amit a város nyújtott. Talán soha nem éreztem ilyen lelki békét életemben azóta sem.”

Sipos Mihály: „A Költő utcában nőttem fel, elemiben a Dianába jártam, így természetesnek tűnt, hogy ez a hegyvonulat, beleértve a János-hegyet is, egyetlen hatalmas játszótér. A Sváb-hegy híres volt a ródli- és sípályáiról, ezért télen a hótakaró adta izgalmak miatt kerestük fel ezt a helyet. Kisnorma, Nagynorma, Anna-rét, a Cső és az Egyetem lesiklópályák legendásak voltak akkoriban. Főleg a sífutók jöttek fel ide, a kilátó teraszáig. Lecsatoltak, forralt bort ittak a vendéglőben, felmentek a torony tetejébe, és felülről figyelték a sípályák életét. Örülök, hogy az Erzsébet-kilátó ismét a régi fényében tündököl. Amikor felfelé gyalogoltam a Libegőtől, eszembe jutott az a sok-sok gombászó és gyógynövénykereső hétvége, amiben részem volt errefelé.”

A fesztivál utolsó vendégeit, a Hot Jazz Bandet nem kell bemutatni. Szinte házi együttesnek számít. Bényei Tamásékkal ismét visszatért hozzánk a nagy példakép, Louis Armstrong – nem utánozva, inkább egyedi módon, Tamás saját, a harmincas években divatos hangján. Bicska Maxi, Wonderful World… És persze Bényei világszerte elismert és díjazott bendzsószólói. Az ő véleményére is kíváncsi vagyok.

– Ez a torony harmonikus összhangban van Budapest világhírű millenniumi épületsoraival. A szakközépiskolámmal jártam itt néhányszor, azóta a zene és az utazás annyira lefoglalt, hogy csupán egyszer-kétszer jutott rá időm. A Libegővel jöttünk fel a hegyre, lenyűgöző, milyen jól néz ki! Külön szeretnék gratulálni annak, akinek eszébe jutott az emlékbélyeg kiadása. Csupán egy étterem hiányzik a kínálatból, akkor talán többször feljönnék ide egy jó kis ebédre a családommal.

*

A naplemente színjátékában fürdik a János-hegy, amikor elindulok hazafelé. Gondolataim visszakalandoznak szombatra. Le a kalappal a művészek előtt, akik szakadó esőben feljöttek ide, de azok előtt is, akik megnézni, meghallgatni őket bandukoltak fel. A rendezők szívüket-lelküket adták, éppen úgy, mint a hivatalos segítők, a lacikonyhától kezdve a technikai stábig. Lám, valahogy, egyszer minden derűsre fordul.

Somogyvári D. György