Százéves a János-hegyi Erzsébet-kilátó

Az Erzsébet-kilátó a főváros legmagasabb pontján, 529 méterrel a tengerszint felett, a János-hegy csúcsán fekszik – ezt földrajzi értelemben kell érteni, mert a ténylegesen legmagasabb pont a Széchenyi-hegyi tévétorony teteje. A János-hegy a legkésőbb rögzült budapesti helynévnek számít, még a XX. század első éveiben is párhuzamosan forgott közszájon a Pozsonyi-hegy és a János-hegy elnevezés.
A Pozsonyi-hegy név alapjául az a legenda szolgált, hogy a hegytetőről tiszta időben látni lehetett a pozsonyi vár négy tornyát. A János-hegy elnevezés eredete ugyancsak bizonytalan: egyesek szerint egy itt felállított Szent János-szobortól ered, más források úgy vélik, a közelben mentette meg Hunyadi János életét egy Márta nevű gyönyörű, görög leány. Ami biztos, hogy mindkét elnevezés él napjainkban is: a János-hegy a legmagasabb hegycsúcs, amelyen a kilátó is áll, a Pozsonyi-hegy pedig az a hegygerinc, amely a János-hegytől a Szépjuhásznéig, a Budakeszi útig nyúlik.

Kilátóépítési hullám

Akár el lehetett látni az egykori koronázó városig, akár nem, a panoráma mindig is a kirándulók kedvelt célpontjává tette a János-hegyet. A természetjárás a nagy pesti járványokat követően jött divatba, amikor a tehetősek villákat építettek a budai hegyek oldalában, hogy jó levegőn élhessenek, míg a kevésbé tehetőseknek „csak” a túrázás maradt.
A sok kiránduló fellendítette a vendéglátást is, gomba módra elszaporodtak a különféle vendéglők, fogadók. Erre az időre, a XIX. század hetvenes éveire esik a hazai kilátóépítési hullám. Az ebből a szempontból legfontosabb szervezet a Magyarországi Kárpát Egyesület volt, amely 1873-ban alakult, és több ma is álló kilátó fűződik a nevéhez a Kárpát-medencében. Sokan azonban a vezetőség szemére vetették, hogy csak a Magas-Tátrával foglalkozik, ezért két évvel a megalakulása után a budapesti szakosztály Magyar Turista Egyesület néven önállósította magát.
A János-hegy életére azonban még nagyobb hatással volt a Budapest-Hegyvidéki Turista Egyesület, amely később a Svábhegy Egyesület nevet vette fel, és a mai napig működik. Ennek, illetve befolyásos tagjai tevékenységének és adományainak köszönhető, hogy megépült egy fa messzelátó a János-hegyen –pontos építési dátumát nem ismerjük –, valamint az is, hogy 1890-ben átadták a Budakeszi úttól a János-hegyig vezető műutat, amely lehetővé tette, hogy ekkortól már turistafelszerelés nélkül is meg lehetett közelíteni a messzelátót.

Erzsébet négyszer

Sok híresség kirándult a főváros legmagasabb pontjához, hogy innen élvezze a panorámát, a legnevesebb látogató azonban vitathatatlanul Erzsébet királyné volt. Ferenc József király felesége 1882-ben többször is felkaptatott a hegytetőre, ahonnan az akkor már álló fa messzelátóról, az úgynevezett gloriette-ről nézett körbe. A fővárosi közgyűlés Gömöri Havas Sándor javaslatára később emlékkövet állíttatott Erzsébet királyné látogatásának tiszteletére. Ez a kő eltűnt a történelem sodrásában, azonban a XII. kerületi önkormányzat 2007-ben az eredetivel megegyező formában és szöveggel visszaállíttatta.
Erzsébet négy alkalommal sétált fel a János-hegyre: 1882-ben rögtön háromszor, április 2-án, május 16-án és október 9-én. Egy évvel a genfi tragédia előtt, 1897. október 20-án is itt kirándult.
1885-re a fa messzelátó nagyon rossz állapotba került, így a fővárosi Erdészeti és Külterületi Bizottság – ehhez tartozott a János-hegy környéki erdők kezelése is – javaslatot tett egy új kilátó létesítésére. Ebben már díszes, állandó építményről tettek említést.
A hatalmas költségek miatt a terveket még úgy készítették, hogy az alsó szint kőből, a felsőbb szintek fából készültek volna. A költségvetés 7000 forintra rúgott, ez azonban túl sok volt a főváros büdzséjének, így a kérdést elnapolták. 1891-ben Gömöri Havas Sándor beterjesztett egy javaslatot, miszerint az egész kilátó kőből épüljön. A költségvetés az 50 ezer forintot is meghaladta, mely összeg hallatán a képviselők számára már nem is tűnt annyira veszélyesnek a meglévő kilátó...

Az Erzsébet-kilátó előtt, 1913

Az új kilátó létesítésének gondolatát a turistaegyesületek is felkarolták, 1896-ban a Magyar Turista Egyesület kőkilátó építését javasolta a fővárosnak, ennél tovább azonban nem jutottak. A probléma 1898-ban került újra terítékre, amikor az Erzsébet királyné elleni merénylet híre eljutott Budapestre.
Ekkor már az ország idegenforgalmi érdekeire hivatkozva is sürgették a megoldást. A terv legaktívabb ösztönzője Németh Imre, a Magyar Turista Egyesület pénztárnoka volt. A fővárosi közgyűlés végre beadta a derekát, mert a turistaegyesület mellett az I. és a II. kerületi választmány, a Zugligeti Egyesület és a Svábhegyi Egyesület is kiállt az ügy fontossága mellett. Halmos János főpolgármester utasítást adott a Mérnöki Hivatalnak, hogy készítsen terveket.
1900-ra el is készültek a tervek, amelyek jócskán meghaladták a Magyar Turista Egyesület anyagi lehetőségeit. Úgy tűnt, harmadszor is eredménytelenül zárul a kilátó építésének ötlete. Azonban váratlanul felbukkantak olyan támogatók, akikkel eddig nem számoltak: a vendéglő- és szállodatulajdonosok.
Glück Frigyes az Astoriánál lévő Pannonia szálloda tulajdonosa úgy gondolkodott, hogy nem elég, ha a szállodája szép és vendégcsalogató, az egész környéknek annak kell lennie, ha azt szeretné, hogy sok látogató érkezzen hozzá. Felfigyelt arra, hogy az európaiak úgy tekintenek a Bécstől keletre eső vidékre, mint ahol az elmaradott világ kezdődik. Ezen szeretett volna változtatni, mivel büszke volt a magyar konyhára, Budapestre és az otthonául szolgáló Svábhegyre.
Az ő nevéhez fűződik a Gugger-hegyi Árpád-kilátó és a városligeti oroszlános kőhíd felállítása. Családja egyike volt a régi svábhegyi birtokosoknak, villájuk a Diana utcában állt. 1904-ben a Svábhegyi Egyesület az elnökévé választotta, két évvel később pedig megbízták Stróbl Alajost, hogy készítsen szobrot Erzsébet királynéról, amelyet a János-hegyre vezető út mellett állítottak fel. Az alkotást az 1930-as években ismeretlenek ellopták, és sajnos máig nem került elő.

Az Erzsébet-kilátó építése, 1910

A Budapesti Szállodások és Vendéglősök Ipartestülete 1902-ben kapta meg a lehetőséget, hogy a fővárosban nemzetközi szállodáskongresszust szervezzen. A világ minden tájáról érkező vendégek elcsodálkoztak a millenniumi rendezvények utáni Budapest pompáján.
A szakmai előadások mellett a program egyik pontja a János-hegyre tett kirándulás volt. Glück Frigyes megmutatta kollégáinak, hogy innét egy helyről látszik mindaz, amiért érdemes Budapestre jönni. Egy neve elhallgatását kérő svájci szállodatulajdonos 1000 koronát ajánlott fel az Erzsébet királyné emlékére építendő kilátó céljára. A konferencia nyereséggel zárult, és a pluszbevételt az ipartestület ugyanerre ajánlotta fel. Összesen tízezer korona jött össze, ám ez még mindig messze elmaradt a legutóbbi tervek 120 ezres költségvetésétől. Banki kölcsönt szerettek volna felvenni, azonban a pénzintézetek mind elutasították a kérelmet.
Halmos János polgármester 1904. augusztus 12-én ült le tárgyalni a mérnökökkel és a vendéglősökkel. Három terv került az asztalra, és az anyagiak mellett az is vitát gerjesztett, hogy a kilátó – az eredeti ötletnek megfelelően – elsősorban a turisták számára épüljön-e fel. A szállodatulajdonosok és a főváros ugyanis műemléki monumentalitást vártak az építmény megjelenésétől. Ezek a vélemények elbizonytalanították Klunzinger Pál építészt, akit a főváros megbízott a kilátó terveinek előkészítésével, hiszen nehezen tudott minden elvárásnak megfelelni: az épület a hegy alakjához igazodjék, minden oldalról egyaránt látszódjék, a hegy koronájaként tündököljön, és hogy mindez teljes mértékben kivitelezhető is legyen.
A kilátóra szánt összeg 1904-ben 100 ezer korona volt, ezt Glück Frigyesék és a főváros közösen adták össze. A pénz már elegendő volt ahhoz, hogy belekezdjenek a vállalkozásba: pályázatot írtak ki, elbírálójának Schulek Frigyest, a Halászbástya tervezőjét, a Műegyetem tanszékvezetőjét kérték fel. A pályázatot végül nem jelentették meg, viszont felkérték Schuleket, hogy módosítsa a már meglévő, Klunzinger Pál által készített terveket.
Klunzinger eredetileg csúcsos tetőt álmodott a kilátóra, Schulek ezt „levette”, és a helyére még két teraszt tervezett. Az ő keze nyomán nyerte el a kilátó azt a neoromán stílust, amely annyira hasonlatossá teszi a Halászbástyához. A tervmódosítások jelentősen megnövelték a költségeket, azonban senki nem mert szólni Schulek Frigyesnek. Klunzinger szóvá is tette, hogy a módosított kilátó csak két kilométerrel növeli a látástávolságot, és ez a két kilométer nincs arányban a tetemes (egészen pontosan 60 ezer korona) pluszköltséggel. A kilátó kivitelezése csúszott, a vállalkozók kötbért követeltek, így a végső ár 240 ezer koronát tett ki. Ekkor azonban már senki sem törődött a pénzzel.

Kozár Mihály vendéglős nyomtatta az első képeslapokat a kilátóról

Az első kapavágást Bódy Tivadar, a kilátó építését lebonyolító bizottság elnöke 1908. június 12-én végezte el. A kivitelezésnél a legnagyobb probléma a távolság volt, hiszen a kilátó épülete messze esett minden fontosabb közúttól és közműtől. Az építőanyagokat átlagosan tizenkét kilométerről szállították, a köveket például Pilisborosjenőről, Budakalászról, Dunaharasztiból hozták. Negyvenezer téglát, háromszáz fuvar homokot és cementet használtak fel.
A szállítójárművekkel legfeljebb a mai Libegőig lehetett feljutni, azt követően a János-hegy csúcsára nem vezetett más, csak gyalogút. A szintkülönbség áthidalására kisvasutat kellett építeni, amelynek vonala a terepviszonyok miatt nem lehetett egyenes. A kocsikat egy benzinmotor húzta fel a torony magasföldszintjéig, a pályát pedig úgy alakították ki, hogy körbefutott az alapzat körül, így az építőanyagot tetszőleges oldalra tudták eljuttatni. A munkások számára barakkokat építettek, de legtöbbjük a városból járt fel minden reggel. Egyedül a művezető, Stadtmüller Gyula költözött fel a hegyre az építkezés idejére.
Külön problémát jelentett a vízellátás. Az Eötvös úti víztornyot csak 1912-ben adták át – így négy esztendővel korábban alkalmi vízvezetéket kellett építeni, amely három kilométerről szállította a vizet az építkezéshez.
Az utókor szerencséjére Klunzinger Pál mindent dokumentált, így pontosan tudjuk a vállalkozók nevét, akik részt vettek a kivitelezésben. A faragott köveket Král Gyula mester hozta, a szobrászati rész Mikola Ferenc munkáját dicséri, az ablakokat Havas Márton készítette.
Klunzinger Pál és Schulek Frigyes rendkívül alaposan tervezte meg a kilátót. Ügyeltek arra, hogy a környező erdő fái ne nőhessenek magasabbra, mint az építmény, hogy a lépcsőház biztonságos, védett helyre kerüljön, ahol szél, eső nem tehet kárt benne, valamint a turisták kényelmét szolgáló pihenőhelyeket is kialakítottak. Figyeltek továbbá arra is, hogy a kör alapú épület tengelye egybeessen a hegy képzeletbeli tengelyével, ezért is olyan harmonikus megjelenésű az Erzsébet-kilátó a János-hegyen.
A kilátó neoromán stílusú, ugyanakkor gótikus elemek is megtalálhatók rajta. A vízköpők groteszk alakok lettek volna, azonban elvetették az ötletet, és a mai egyszerű formában valósították meg őket. Eredetileg az alagsorban kaptak helyet a toronyőr lakása, valamint a menedékszobák is. A földszintről a teraszokig két spirális lépcső halad, az egyik a felfelé, a másik a lefelé igyekvő kirándulók számára. A földszinten, a kerengőben, a bejárati ajtóval szemben táblát helyeztek el az építésre emlékezve, ezzel átellenben Stróbl Alajos Erzsébetről készült szobrát állították fel.
A második teraszig lehet fedett lépcsőkön feljutni, a harmadik és a legfelső, negyedik szintre már a szabad ég alatt kanyarognak a fokok. A legfelső terasz épületében egy kicsi, ablakokkal ellátott kamrát építettek, talán azért, hogy rossz idő esetén ide lehessen bebújni. A helyiség rendeltetése tulajdonképpen nem teljesen világos, hiszen néhány lépést megtéve a zárt lépcsőházban találja magát a túrázó.
A kilátó két év alatt készült el, 1910. ősz elején tartották az ünnepélyes megnyitót. A meghívóhoz minden esetben csatoltak két ingyenjegyet a fogaskerekűre. Már reggel gyülekeztek az érdeklődők, és mindenki jelen volt, aki kivette részét a megvalósításból – kivéve Halmos Jánost, aki az építkezések alatt hunyt el.

Megszűnt a panaszáradat

1910. szeptember 8-án délelőtt tizenegy órakor ágyúlövések jelezték az avatási ünnepség kezdetét. Ezt követően heroldok fújták meg kürtjeiket a kilátó legfelső szintjén, majd a jelenlévők elénekelték a Himnuszt. Bárczy Tivadar polgármester a következő szavakkal üdvözölte az egybegyűlteket: „Igen tisztelt közönség! Most, amikor a főváros köznapi légköréből nemcsak szimbolikusan, de valósággal fölemelkedtünk ide, ebbe a tisztább légkörbe, ebbe a tisztább világba, most lelkünket is tisztább, nemesebb érzések töltik el. Ezek között az érzések között kell, hogy első helyen legyen a hála érzése, amely szívünkből előtör. Az én ajkam által jusson kifejezésre a hála mindazok iránt, akik szívükkel, eszükkel, tehetségükkel, anyagi áldozataikkal hozzájárultak ahhoz, hogy ez a mű itt, e helyen, ilyen formában létrejött. Hogy ezt a művet most különösebb ünnepélyességgel avatjuk fel, annak több sajátos oka van, és ezek között az okok között nem utolsó az, hogy itt egy olyan közintézményről van szó, és olyan középületről, amely nem tisztán hatósági eszközökkel, hanem derék, áldozatkész férfiaknak tekintélyes hozzájárulásával jött létre. Mi itt ünnepélyesen még az illetők akarata ellenére is meg akarjuk jegyezni, igen tisztelt közönség, hogy ez a szerény patrícius férfiú, aki legtöbbet tett, Glück Frigyes.”
A polgármester beszédében kitért természetesen Erzsébet királyné látogatásaira is. Ezután megnyitották a kilátó kapuit, hogy az érdeklődők belülről is megnézhessék a tornyot. A díszebédet Glück Frigyes szállodájából szállították a hegyre. Az átadás napján egyébként nem állt teljesen készen a kilátó épülete, hiányoztak a falak belső díszítései, és az üvegmozaikos ablakokból is csak néhány került a helyére. Még nem volt meg a kilátót övező díszburkolat, és a környék rendbetétele is váratott magára.
Ennek ellenére egyre többen sétáltak fel a főváros új nevezetességéhez, amelynek népszerűsítésében részt vett Kozár Mihály, a Jánoshegyi vendéglő bérlője. Ő nyomatta az első képeslapokat a kilátóról. A Jánoshegyi vendéglő a Libegő mai felső végállomásának helyén állt 1880 óta. Kozár Mihály sokat siránkozott, hogy az építkezés rossz hatással van a forgalmára. A kilátó megnyitását követően azonban nem küldött több panaszos levelet a városvezetésnek. A vendéglőből gyönyörű kilátás nyílt, és az évek alatt számos híresség fordult meg a teraszán. (A Jánoshegyi vendéglő történetéről bővebben a … oldalon olvashatnak.)

Zavaró ételszag

A kilátó környezetét folyamatosan rendezték, azonban a törődés ellenére a húszas években nagyon leromlott az állapota, ami az első terasz rossz szigetelése miatti beázásoknak volt köszönhető. Sokan panaszkodtak, hogy a toronyőr állandó ottléte miatt a kilátóban mindig ételszag van, és az őr tűzhelyéről kiáramló füsttől néha nem lehet élvezni a kilátást. Ezért külön házat építettek a számára, és a hely kulturáltabbá tétele érdekében illemhelyeket is létesítettek. A legnagyobb változást azonban az ország első, 1926-ban elkészített díszkivilágítása jelentette. Csak két évvel később, a sikeren felbuzdulva világították ki a Halászbástyát, a Mátyás-templomot és a Citadellát.
A kilátó környezetének rendezése huszonegy esztendő után, 1931-ben zárult le. Ekkor épültek a felvezető út támfalai, és kihelyezték a teraszra a faragott kőpadokat. A fejlesztések nem voltak hiábavalók, 1932-ben az épületben létrehozott melegedőt 220 ezren keresték fel, a tényleges látogatók száma azonban ennél jóval több lehetett.
A második világháború évei alatt a kilátó épülete elhanyagolttá vált. Reménysugarat jelentett, amikor a hűvösvölgyi Balázs vendéglőt üzemeltető Balázs család bérbe vette a teraszt, és itt is jó nevű vendéglátóhelyet alakított ki. A kirándulók szívesen zarándokoltak fel, hogy egyenek a híres pörköltből, vagy a libamájból.
Az államosítás azonban ezt a helyet sem kerülte el: 1950-ben a Pénzintézeti Központ intézkedése nyomán Balázs Antaltól a Vendéglátóipari Vállalat kezelésébe került.
A szocialista korszakban a kilátó és annak szellemi öröksége nem illett bele a városfejlesztési tervekbe, így folyamatosan elhanyagolták. Egyetlen beruházást hajtottak végre: egy hatalmas vörös csillagot építettek a legfelső szintre, amelyet éjszaka a főváros legtöbb pontjáról látni lehetett.
Az elhanyagoltságnak meglett az ára, 1981-ben be kellett zárni a kilátót, mivel életveszélyessé vált. A villanyvezetékek szétmállottak, a kövek elmozdultak a helyükről, több helyen omlott a vakolat. A főváros vezetésének csak nyűg volt, nem tudta, mit kezdjen vele. 1987-ben a Vidám Színpad kezelésébe adta, amely felújította az épületet, s a teraszt alkalmassá tette nagyobb szabadtéri rendezvények megtartására. 1992. április 21-én adták át az ily módon kicsinosított Erzsébet-kilátót, a megnyitón részt vett Schulek Frigyes unokája is.
A Vidám Színpad számos ötlettel szándékozta növelni a látogatottságot. Tervbe vett főzőversenyeket, sőt diszkót is fiatalok számára. Ez utóbbit a környezetvédők heves ellenállása miatt végül nem valósította meg. Hiába volt azonban minden igyekezet, nem sikerült nyereségessé tenni a vállalkozást, amit a romló közlekedési viszonyokkal magyaráztak. 1994-ben megszüntették a Libegő felső állomásáig közlekedő buszokat, így János-hegyi építményt nem lehetett megközelíteni tömegközlekedéssel. 1996-ban a kilátó ismét a főváros kezelésébe került.
A XII. kerület már ekkor jelezte, hogy hajlandó méltó módon felújítani a kilátót, de ezt a javaslatát nem vették figyelembe, és egy kft.-nek adták ki, amely azonban – szembesülve a környezetvédelmi előírások és szabályok sokaságával – nem vállalta a feladatot.
A kilátó a gazdátlan épületek keserű sorsára jutott. Szemetessé vált, a kitört ablakokat senki nem helyettesítette, a vörös csillag tartóállványzata pedig ott rozsdásodott a tetején. Az állapot tarthatatlanságát a fővárosi vezetés is belátta, és elfogadta a XII. kerület felajánlását. A kerület tulajdonba kapta a kilátót, és vállalta, hogy öt év alatt 150 millió forintot költ rá.
A munkálatok azonnal megkezdődtek, habár a kevésbé látványos részekkel. Az engedélyeztetés, tervezés és előkészítés évei következtek. A legnagyobb problémát az okozta, hogy a torony tetején évtizedekig álló vörös csillag komoly kárt okozott az épület szerkezetében. Mivel a kilátót nem arra tervezték, hogy ilyen súlyt elbírjon, ezért az alkotókövek egyszerűen szétcsúsztak – ezeket kapcsokkal rögzítették egymáshoz. A Pilisi Parkerdő rendbe tette a környező turistautakat és a Libegőnél lévő játszóteret. Új díszkivilágítást kapott az Erzsébet-kilátó, és a körülötte lévő teret is díszburkolattal fedték le. Ünnepélyes keretek között 2005. szeptember 17-én adták át a sokat megélt, felújított építményt, amelyet az este során tűzijáték köszöntött.
Az idén százéves Erzsébet-kilátó tehát újból szép állapotban várja látogatóit, azoknak az idők azonban, úgy néz ki, végleg elmúltak, amikor még jól működő vendéglőt lehetett üzemeltetni a hegytetőn – napjainkban a legtöbb kiránduló magával viszi az ebédjét. De lehet, hogy jól is van ez így, hiszen legalább valóban csak azok keresik fel a kilátót, akik becsülik, értékelik a természetet és értékeinket. Ők sincsenek kevesen.