A tubaművész missziója

A Tuba Tóbiás rejtjelezett önéletrajz?

– Önéletrajz ihletésű történet. Dunaújvárosban zenetagozatos általános iskolába jártam, s tízéves koromban kötelező volt hangszert választanom. Egy barátom csellón játszott. Gyönyörű hangja volt. S ahogy barátok közt lenni szokott, én is a csellót választottam. Meg is ragadtam volna mellette, ha az apám tragikus hirtelenséggel el nem távozik. Amikor eljött az ideje, anyám anyagi megfontolásból a katonai középiskola zenetagozatára akart beíratni, ahol az állam fizette a tanítási költségeket. Így még az általános iskolában fel kellett vennem egy rézfúvós hangszert is. Tanáraim azt mondták, szép nagydarab legény vagyok, próbáljuk ki a tubát. Nem vettem túl komolyan az egészet, de kötélnek álltam.

Katonazenészként kezdte a pályafutását?

– Nem. A sors úgy hozta, hogy a győri konzervatóriumban folytattam zenetanulmányaimat, a cselló szakon. Már megfeledkeztem a tubáról, amikor egy ismerősöm felvágott azzal, hogy ő tud játszani ezen a hangszeren. Á, az semmi, válaszoltam, csak meg kell fújni, és kész, aki csellón tanul, az tubázni is tud… Így gondolod? – mondta gunyoros mosollyal, és kezembe nyomta a rezet. Legnagyobb elképedésére eljátszottam rajta egy zenedarabot, amelyre még emlékeztem korábbról. Csak ezután árultam el az előzményeket.. Az epizód döntően hatott további pályafutásomra. Néhány nap múltán a konzervatóriumban beiratkoztam a tuba szakra is. Amikor a Zeneakadémiára jelentkeztem, már nem volt bennem semmi kétség. Öt évvel később kamarazene-tanári, tubaművész diplomával hagytam el az intézetet.

Soha nem zavarta a háttérszerep?

– Van valami abban, amit kérdez. Tubán ellehet játszani Rimszkij-Korszakov Dongóját vagy Paganini valamelyik hegedű concertóját is, de ez már inkább attrakció. Egy nagyzenekarban ki nem mondottan létezik bizonyos hierarchia. A vonósok az úgymond krémréteg, őket követik a fafúvósok, majd jönnek a „bohém” rézfúvósok és az ütőhangszerek. Én jól éreztem magam a tuba mellett, szerettem a hangszert, a benne rejlő kamarazenei lehetőségeket. A tuba olyan, mint nagypapa a sarokban. Ott van szolidan, biztonságot áraszt magából, megadja a grundot, vagyis a mű alapját. Időnként kibújik, megmutatja magát, majd visszahúzódik, és ismét teszi a dolgát a háttérben. A tizenkilencedik századtól Wagner és az őt követő romantikusok gyönyörű darabokat írtak, amelyekben bonyolult mesterszerepek jutnak a tuba számára is.

Mégis feladta a nagyzenekari munkát.

– Bennem volt a szervező, saját útjait járó művész, aki szeret valamit megtervezni, összeállítani és előadni. Ma már tudom, ez a valami az ismeretterjesztés. Imádom továbbadni azt, amit tudok, s amit magam is szeretek.

És megalakította a napjainkban már patinásan hangzó BonBon Matinét. Zenei hangzása miatt választotta ezt a nevet?

– Nem, az véletlenül jött. Tizenhárom évvel ezelőtt az IBS színpadán lehetőségem adódott, hogy csináljak gyerekeknek egy zenei ismeretterjesztő műsort. Akkor rögtön és azóta is interaktív program volt a célom, mert látni akartam a részvevők spontán reakcióját. Vagyis ha kérdezek valamit, arra választ is várok. Valamelyik korai előadáson egy kisfiú olyan frappáns feleletet adott a feltett kérdésre, hogy jutalmul átadtam neki a zsebemben lapuló édességet. A gesztusnak óriási sikere volt. Mivel éppen nevet akartunk adni a sorozatnak, jött az ötlet, legyen akkor BonBon Matiné. Azóta „Győző bácsi” minden alkalommal egy teli bonbontállal várja apró vendégeit az előadásra. Bár sok minden megváltozott azóta, a zene, a gyerekek, a bonbon változatlan.

Ámulattal forgatom a programfüzeteket: Chopin, Schumann, Erkel, Mahler, Brahms, Prokofjev, Csajkovszkij és így tovább, négy-öt éves gyerekeknek! Hogyan köti le a figyelmüket?

– A titok egyszerű. Nem a zenével kezdem, hanem a hangszerekkel. Azok csodálatos, mesebeli dolgok egy gyermek szemében. És mindegyiknek megvan a maga elképzelése a működésükről. Kérdéseimre olykor hihetetlenül szellemes vagy logikus választ kapok tőlük. Nevetés, előkerül a bonbon, és rögvest húsz kéz nyújtózik a magasba, hogy elmondhassák a maguk történeteit. A zenész „mókáztatja” a hangszerét, és a gyerekeknek máris van fogalmuk arról, hogyan hangzik a klarinét, az oboa, vagy éppen a brácsahegedű. Miután megismerkedtek néhány hangszerrel, megszólal a zenekar, és rövid, népszerű futamokat játszik az említett szerzők valamelyikétől. Észre sem veszik, mire a bérleti szezon befejeződik, az óvodáskorú csöppségek már megszerették a klasszikus zenét.

Az ember azt hinné, az effajta zenei programok inkább a 10-12 éves korosztályhoz illenék jobban.

– Érdekes módon nem. Megpróbáltuk, de nem vált be. Számukra túl késő volt. Legtöbbjük már elindult valamilyen irányban, legyen az sport, zene vagy tudomány. Nagy volt a lemorzsolódás, mivel kezdték felfedezni az ellenkező nemet, és „cikivé” vált számukra bébi-estékre járni.

Műsorvezetőként előre megírt szöveget mond?

– Én az Anyám tyúkját sem voltam képes megtanulni annak idején. Folyamatosan rögtönözök. Talán az arcokról olvasom le, mit kell mondanom, milyen irányba kell tapogatódznom. Nincs két egyforma előadásom. A zenészek ismételhetik a rájuk eső részt pontosan ugyanúgy, mint máskor, én akkor sem tudom másolni önmagamat.

Mi az a trükk, amivel „befogja” a közönséget az első percekben?

– A műsor előtt kimegyek az előtérbe, a folyosókra, megismerkedek, elbeszélgetek a gyerekekkel, szülőkkel. Mintegy bemelegítem a viszonyunkat. Viccelődünk, netán elmondom, mit várhatnak odabent. Mire elibük állok a mikrofonnal, már barátok vagyunk.

Nem élnek vissza ezzel az apróságok?

– Nem. Van néhány szigorú elvárásunk egymástól. Szépen, tisztán öltözünk. A színházban nincs evés, ivás. Csak akkor beszélünk, ha kérdeznek. Hívatlanul nem megyünk fel a színpadra. Mobiltelefont kikapcsoljuk. És hasonlók. De a szigorúság mögött mindig kell érezniük a szeretetet. És akkor átveszik az üzenetet, mert érzik, nekik szól. Partnerek az utolsó pillanatig.

Megérzi a Kodály-módszer hiányát a mostani generációknál?

– Sajnos igen. S lassan már a fiatal szülőknél is. A Kodály-módszer nem a profiknak, hanem a tömegeknek szólt. A zenei alapműveltség ma hiánycikk Magyarországon. Ezt próbálom bepótolni, ezért nyúlok vissza a gyökerekig. A zene szeretetét akarom elültetni a gyerekben. Hogy ne történjen meg az, hogy tizenkét éves korában kezébe nyomnak egy hangszert: na, most hegedülj… Abban a pillanatban az a hegedű az ellenségévé válik. Azt szeretném, ha az a gyerek maga nyúlna egy hangszer után.

Mit gondol a szülői felelősségről?

– Hát ez az! Százból talán öt gyermeket hoznak el ezekre a programokra. Ez a tény önmagáért beszél.

A Rádiózenekar zenészeiből verbuválja a programok kísérő zenekarát. Hogyan vette rá ezeket a „komoly” embereket, hogy óvodásoknak játszanak kőkemény klasszikus zenét?

– Eleinte voltak kétségek, morgolódó hangok. Eltelt egy év, az iskolai szünet után úgy búcsúztak el tőlem, hogy viszlát ősszel. Bevallották, ez volt az egyik legjobb szakmai évük életükben. Minden „komoly” zenészben él a játszani akarás, a szó mindkét értelmében. Szándékomban áll egy fiatalokból álló zenekart is szerepeltetni a programjaimban, akik már jobban el tudnak magyarázni dolgokat a gyerekeknek, mint én. A Fugato Orchestrára gondolok. A stílusában a klasszikus keveredik modern, világ- és könnyűzenei elemekkel. Az együttes a Városmajori Gimnázium diákjaiból alakult 2000-ben, kísérleti jelleggel, s ma már nemzetközi hírnévnek örvendenek. Ha az ötlet megvalósul, úgy érzem, valamit le tudok tenni lakókerületem asztalára is…

Somogyvári D. György

Bonbon Matiné bérletek októberben az alábbi XII. kerületi, illetve annak közelében lévő helyszíneken indulnak: Barabás Villa, IBS Színpad, Klebelsberg Kultúrkúria, Budakeszi Művelődési Központ.