Nosztalgiázás a fogaskerekűn

A múltat tisztelni kell! Ennek megőrzött, illetve felújított öreg járműveink közlekedtetésével, valamint két múzeumunk üzemeltetésével igyekszünk eleget tenni – mondja Szedlmajer László főmérnök, a BKV Villamos Forgalmi Főmérnökségének vezetője, aki végigkalauzol minket a nem mindennapi kiránduláson. Közel száznegyven esztendős nosztalgiakocsi közlekedett ugyanis két napig a fogaskerekű vonalán, a vasút megnyitásának 137. évére emlékezve. „A most bemutatott kocsi különlegessége, hogy a fővárosi felszíni közlekedés legrégebbi megmaradt járműve, 1874-ből származik – folytatja vezetőnk –, tizenkét évvel ezelőtt, a fogaskerekű százhuszonöt éves évfordulójára újítottuk fel. A tizenkilencedik század műszaki fejlettségének megfelelően, az acélból hegesztett fenékvázat kivéve, a teljes felépítmény faszerkezet.”
A kocsi másik sajátossága, hogy a pályán csak feltolni lehet, felhúzni nem. „A szerelvényt a hátul levő motorkocsiból, tolatva vezeti a kollégám – teszi hozzá Pivarcsi Pál fogaskerekű-vezető. – Hogy én hogy kerültem rá? Éppen rám illett az egyik korhű egyenruha – fogalmaz viccesen. – Nagyon más ezt a szerelvényt vezetni, hiszen itt a kettőnk összmunkája szükséges az utasok biztonságához.”
Elindulunk, enyhe esőben. A régi kocsiban, bizony, nagyon lehet érezni, mennyire emelkedik a pálya. Lassan haladunk, tíz kilométeres sebességnél többel nemigen megyünk. Minden megállóban gyerekek integetnek, sőt, egy turistabusz is elhalad mellettünk, tele kicsikkel, akik majd kiesnek az ablakon, úgy nézik a csodajárgányt. Nagyon érdekes a fapados ülések kialakítása: míg a fölfelé néző utasok rövid ülőlapon foglalnak helyet, magas támlával a hátuk mögött, addig a lefelé nézők ülése mélyen vájatos, ami nem véletlen. A 19. század derekán így oldották meg, hogy az emberek ne eshessenek ki az ülésből.
„Tavaly egyszer már utaztam ilyenen, de a nagymamámmal újra eljöttünk” – osztja meg velünk örömét egy kisfiú. Kísérőjének is nagy élmény a különleges kirándulás: „Sok-sok éven át jártam fel a Svábhegyre fogaskerekűvel, mert a gyermekgyógyintézetben dolgoztam. Nem bántam meg, hogy eljöttünk, nagyon tetszik ez a régi kocsi, tényleg nosztalgiázik rajta az ember.”
Persze, nem csak a múltidézésre alkalmas az utazás. „Egy közösségi portálon értesültem az eseményről, és kiváló kezdeményezésnek tartom – mondja egy fiatalember. – Fotós vagyok, az életem meghatározó részei a tömegközlekedési járművek, emiatt is nagyon örülök, hogy kipróbálhattam, milyen érzés egy ennyire öreg járművön utazni.”
A villamosokhoz hasonló rendszeres nosztalgiajárat nem várható a fogaskerekűn, ez a közel száznegyven éves kocsi ugyanis nem alkalmas arra, hogy sűrűn terheljék, a kétnapi négy-öt menet bőven elég a siklócsapágyaknak. „Ami nem azt jelenti, hogy ne lenne képes ennél többre, de hát ki mer egy közel száznegyven éves járművet a végső határig terhelni?!” – hangzik el a költői kérdés Szedlmajer Lászlótól. Pedig lenne rá igény: a rossz idő ellenére már tíz perccel indulás előtt megtelik a kocsi. A búcsúszó azonban lehet a szokásos „jövőre veled ugyanitt”, annak ugyanis semmi akadálya, hogy a kocsi a jövő nyáron is fusson pár kört.

Ny. N.