Dzsesszmuzsikus fehér köpenyben

Kezdjük rögvest a hegyvidéki kapcsolattal!

– Magam sem tudom, miként kerültem pont a Hegyvidékre Szombathelyről. Édesapám 1964-ben meghalt, nővérem és én ekkor már egyetemre jártunk Budapesten, így édesanyám magára maradt. Sürgős megoldásra volt szükségünk, hogy a közelünkben legyen. Hirdetés nyomán „tévedtünk” a Határőr útra, ahol társasház-építkezéshez kerestek „honfoglalókat”. A szerződésbe úgy ugrottunk bele, hogy fogalmunk sem volt a környékről. Az eltelt negyvenkét év során naponta gondolok arra, milyen szerencsém volt, hogy a sors idevetett annak idején.

Itt volt az orvosi rendelője is?

– Nem volt saját praxisom. Amikor főorvos apám megtudta, én is orvosi pályára készülök, megtiltotta, hogy beteg emberek nyomorúságán prosperáljak.

Nem bántotta, hogy orvos kollégái anyagilag lépéselőnyben voltak?

– Számomra a napi hatórás rendelés után ott volt a zene, ami kitöltötte minden szabad időmet. Az életfilozófiámhoz tartozik a mondás: az nevet, aki a végén nevet. Most, hogy orvosként nyugdíjaztak, büszkén vallom, zenész vagyok, előadó és szerző, s örömmel tapasztalom, még szükség van rám. Jól érzem magam. Reggel nyugodt lelkiismerettel nézek a tükörbe, nem vagyok senkinek sem az adósa. Amit elértem, azt kemény munkával, egymagam valósítottam meg.

Bizonyára akadtak rögök ezen az úton...

– Voltak nehéz pillanatok. Tizennégy éves koromban megnyertem a Helikon zenei tehetségkutató versenyt Keszthelyen. Be sem fejeződött a vetélkedő, amikor Forrai Miklós felugrott, és kijelentette: megvan a győztes! Valami szokatlant csinálhattam. Az első díj automatikus felvételt jelentett a Zeneakadémiára, de nem kaptam kollégiumi helyet, mert apám káderlapja x-kategóriás volt. Pesten egy albérlet zongorával viszont megfizethetetlen volt számunkra. Az akadémia zongoraprofesszora, Wehner Tibor vállalta, hogy különórákat ad nekem szombatonként. Apa másodállásban dolgozott a MÁV-nál, hogy négy éven keresztül ingyen utazhassak fel Szombathelyről. Érettségi után diplomavizsgára jelentkeztem a Zeneakadémián, ám amikor felfedezték, hogy felvételi kérelmet adtam be az orvosi karra is, eltanácsoltak. Így lettem fogorvos.

Művészeti körökben közismert volt édesanyja iránti ragaszkodása.

– Egész életemben ő nyitott nekem ajtót, és ez nem csupán a szó fizikai értelmében igaz. Úgy éreztem, csak értem élt. Ha így volt, nagy áldozat volt.

Úgy tudom, ő figyelt fel először a tehetségére.

– Négyéves voltam, amikor anyám zongoráján hallás után lepötyögtem az ablakunk alatt masírozó orosz katonák menetdalát. Elcipelt a kántorhoz, aki megtanított az alapokra, de két éven belül kijelentette, hogy elért egy olyan mérföldkőhöz velem, ami már meghaladja a képességeit, ezért vigyen anyám egy hivatásos zongoratanárhoz.

Csodagyerekként kezelték?

– Egyáltalán nem. Sőt! Javában jártam zongoraleckékre, amikor otthon egy darab gyakorlása közben többször hamis hangot ütöttem le. Anyám, aki a háttérben takarított, rábökte az ujját a kottára: „Ez milyen hang?” – kérdezte. Nem tudtam. Levágta a seprőt, és elrohant a tanáromhoz, Bachmann Tiborhoz, számon kérve tőle, hogy három év tanulás után miért nem ismerem a kottát…

Mi volt a válasz?

– Azt csak harminc év múlva, egy Philadelphiában adott szólókoncertemen tudtam meg. Egy úriember felugrott a nézőtéren: „Gyurikám!” Bachmann tanár úr volt. A koncert után elmesélte a történet végét. Miután megnyugtatta anyámat, a kotta csak másodlagos eszköz a zenész életében, szülém megkérdezte, hogy akkor hogyan tanít engem. Tanárom elárulta, arra kértem őt, játssza el a soros anyagot megszakítás nélkül. A helycsere után fejből megismételtem a teljes darabot – a magam módján…

Klasszikus darabok betanulása tehát nem az ön "kenyere"?

– Tévedés ne essék, imádom a klasszikus zenét, egy Mozart-, Bach- vagy Beethoven-mű meghallgatása máig élmény a számomra! De igazából az érdekel, mi jut róluk az eszembe. A zongoraórák vége felé az tett boldoggá, ha eljátszhattam a tanáromnak mindazt, ami felgyülemlett bennem az akadémikus anyag gyakorlása közben.

Nem vették szentségtörésnek?

– Aki megengedte, azért tette, mert tudott improvizálni. Még tanácsot is adott. Aki ellenezte, azért tette, mert nem értett hozzá. Rögtönzést nem lehet tanítani. Adottság. Liszt Ferenc csupán két évig tanulta a „kötelezőt”, és mégiscsak ő Liszt Ferenc... Chopin legszebb dalait élő előadásokon komponálta, később próbált visszaemlékezni, mit is játszott. S amit leírt, már nem volt ugyanaz. Vannak reproduktív előadók, akik hangjegyre begyakorolják a nagy műveket, és vannak kreatív előadók, akik saját magukat adják a darabhoz, kilépnek belőle, visszatérnek hozzá, mégis azonosulnak vele, mintha ők lennének Mozart, Debussy vagy Bach. Az ember ilyenkor szembenéz, sőt harcol önmagával. Nehéz, nagyon nehéz műfaj, de a végkicsengés gyönyörű. Néha úgy érzem, ott halok meg a színpadon.

E tekintetben szimbiózisban van Szakcsi Lakatos Bélával.

– Mi nem akarjuk legyőzni egymást a pódiumon. Nem a tapsért játszunk, hanem azt szeretnénk, hogy az emberek sírjanak. Adni akarunk valamit nekik, amit szavakkal nem lehet elmondani. Az emberek ne úgy menjenek ki a teremből, ahogy bejöttek!

A múlt héten együtt zsűriztek az ön által életre hívott Kreatív Art-díj ez évi zongoraversenyén. Mennyiben kreatív ez a vetélkedő?

– A tíz résztvevő mindegyike húzott egy-egy „tételt”, amelyen mindössze három hangjegy volt feltüntetve. Azok kombinációira a helyszínen kellett improvizálniuk öt-tíz percig. Az általános színvonal önmagában is magas volt, de elámultunk Bélával egyesek virtuozitásán. A győztes ezer euró jutalmat kapott a díj mellé.

Közel száznegyven filmzene fémjelzi a nevét. Ki volt a kedvenc rendezője?

– A Tanú című Bacsó Péter-művel csöppentem a film világába, de a legjobban Fábri Zoltánnal tudtam együtt dolgozni. Kitűnő zongorista volt, bármit mutattam neki, azonnal visszajátszotta, és ha tetszett neki, a dallamra szabta a forgatást. Ezért „ringanak” Fábri zenével aláfestett jelenetei…

Az előadásai mindig telt házasak. Mikor láthatjuk önt a felújított MOM Kulturális Központ színpadán?

– Amint hívnak, örömmel eleget teszek a kérésnek.

Somogyvári D. György