„A zene az, ami a csendből hiányzik”

Fontosak a díjak?

– Ki ne örülne, ha elismerik, de ami igazán fontos, az a szeretet. Amikor a koncerteken érzem, hogy a közönség szeret, az különösen azért jó, mert már mindenkim meghalt. Nem csak én mondom azt, hogy ez a legnagyobb dolog. Egyszer Szent-Györgyi Alberttel beszélgettem; nem tudom, hallotta-e róla, hogy zsoltárokat írt. Elővette az egyiket, elkezdte felolvasni: „Én szeretlek téged” – ekkor a vállamra tette a kezét és ezt mondta: „Látod, fiam, az életben ez a legfontosabb”. C-vitamin? Ugyan... A szeretet!

Mit gondol, miért kapta meg a díszpolgári címet?

– Tiszta a lelkiismeretem, mert a munkám során soha nem éltem celeb módon, gondolom, ezt látják rajtam a környékbeliek is. Negyvenhárom éve, 1969-ben költöztem a Hegyvidékre, azóta van közvetlen, jó kapcsolatom a szomszédjaimmal. A decemberi Gramofon-díj után idén tavasszal megkaptam a Kossuth-díjat, most meg díszpolgár lettem. Látja, ilyen az, amikor egy jó széria beindul!

Nemcsak zenészként, fogorvosként is komoly eredményeket ért el, a DMA, azaz a DentMetAct orvosi műszer és eljárás fémallergiára világszabadalom lett. Soha nem érezte úgy, hogy választania kellene a zenészi pálya és a fogorvosi hivatás között?

– Ezt a kérdést sokszor feltették már nekem, és sokáig nem tudtam rá a választ, de ma már igen: nem kellett választanom, mert ment a kettő együtt. Ha zeneszerzői krízisem, vagy egyéb más nehézségem lett volna, akkor az egyiket nem csinálom. De tudja, mit mondok? Még így is maradt szabad időm! Azért választottam annak idején a fogorvosi képzést, mert apám is orvos volt, a nővérem is az orvosira járt, és mert tizennyolc évesen már befejeztem a zeneakadémiát. Meg elegem is lett a komolyzenéből, abból a cécóból, ami körülötte folyik. Üzlet az is, minél több diplomát kiadni. Régen még nem a papír miatt voltak jó zenészek, művészek, az alkotások színvonala nem attól függött, hogy az alkotójuk mit tanult az iskolában. Amúgy is minden mindig változik: ma leírok egy sort, holnap egészen más jelentése van. Abban, különben is, mi a rizikó, hogy kotta alapján lejátsszuk a megírt zeneművet?

Ezért szereti az improvizációt?

– Igen. Tudja, a zene a Jóistennél van. Beethoven, Mozart, Bach – a zenét nem ők írták, csak leírták, mert meghallották ezt a belső hangot. Azért írtak különbözőket, mert mind mást hallottak. A zene az, ami a csendből hiányzik. Ha az ember erősen koncentrál a csendre, meghallja benne, és akkor ahhoz a mondanivaló is társul. A tanulás annyiban tényleg fontos, hogy az érkező hangokat tudni kell leírni, de a lényeg az, hogy meg tudjuk hallani. Akiben ez a képesség nincs meg, az hagyja abba! Hiába szeretnénk ezt mondani, nincs annyi tehetség, amennyit a tanszakok felvesznek, ezen a diplomák sem változtatnak.

Nem érezte úgy, hogy akár fogorvosként, akár zenészként jobban érvényesülne akár Amerikában, akár Nyugat-Európában? Nem akart külföldön élni?

– Csak azokat értem meg, akik az akasztás elől menekültek. Bartók is jobban tette volna, ha itthon marad, és nem kintről üzenget, hogy magyar népdal, magyar népdal! Sokfelé jártam a világban, de akárhová megyek, ha hátranézek, azt látom, hogy mögöttem ott az árnyékom. Zenét írni itthon is tudok. Akik elmennek, azzal még nem kapnak tehetséget, hogy távoznak. Ha például ötmillió dollárt ajánlanak fel valakinek, attól még nem ír jobbat, sőt rosszabbat fog, mert nyomasztja a pénz súlya. Ebben is az a döntő, hogy az ember ne értékelje túl magát. Az igazán nagyok a legnagyobb szerénységgel állnak a munkájukhoz.

Az ön által alapított Creative Art Díjat tavaly szeptemberben adták át először. Nemcsak alapítója, finanszírozója is ennek az elismerésnek. Miért tartotta fontosnak, hogy akár a saját pénzét is áldozza erre a célra?

– Mert nem a pénz számít, a pénzt utálom, negyvenéves fogorvosi praxisom alatt például egyetlen fillért sem fogadtam el a betegektől. Sok kollégámnak ez nem is tetszett, és amikor erről beszéltünk, mindig megkaptam, hogy ilyen a világ. Erre én meg azt mondtam, azért ilyen, mert hagyod. Nem tölt el boldogsággal, hogy merre tartunk, szomorúan látom, hogy az emberek, mint a birkák, mennek egy irányba. Mi tehetünk róla, hagyjuk, hogy ez így legyen. Tudja, ha annak idején Jézus Krisztus azt mondta volna, amit a többiek, akkor nem tőle kezdenénk az időszámítást. Ezért ha valaki a maga útját járja – a művészetben is –, azt értékelni kell!

Antal Ildikó

Vukán György 1941. augusztus 21-én született Budapesten. A Zeneakadémiára egy zongoraverseny megnyerése után, felvételi nélkül került. Ezután fogorvosi diplomát is szerzett, nevéhez több találmány és szabadalom fűződik. 1965-től másfél évtizedig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz tanszakának tanára volt. A kreatív zene egyik legnagyobb hatású képviselője 1985-ben megalapította a Creative Art Ensemble-t, amelyből később több formáció is kinőtt. Több mint hatvan éve szerepel a pódiumon, számtalan műfajban kipróbálta magát: írt operát, balettzenét, szimfonikus versenyműveket, mintegy 80 dalt, 150 zsoltárt, misét, közel 150 filmzenét, komponált zenét tévésorozathoz, rádiójátékokhoz és színházi darabokhoz. 1978-ban Balázs Béla-, 1990-ben Erkel Ferenc-díjjal, 2012-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 1998-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. Művészeti tevékenységét Szabó Gábor-, Artisjus- és Gramofon-életműdíjjal ismerték el.

A zenésztársak Vukán Györgyről

Vukán György a tavasszal kapott Kossuth-díját azzal ünnepelte meg, hogy legközelebbi zenésztársait, barátait egy pompás halvacsorára vitte el a szlovéniai Piranba. Nem meglepő, hogy a díszpolgári cím átvételének örömét is velük szerette volna megosztani, így az interjút a Creative Art Ensemble trió két másik tagjának gondolataival egészítjük ki. Ennyi formabontással mi is tiszteleghetünk az improvizáció nagymestere előtt!

Berkes Balázs

Az ugyancsak hegyvidéki Berkes Balázs Vukán György legközelebbi barátja és legrégebbi zenésztársa.

Fergeteges koncertet adtak a díszpolgári ünnepségen, Szakcsi Lakatos Béla és Balázs János közreműködése mellett az ön, Vukán György és Balázs Elemér alkotta Creative Art Ensemble trióval. Régóta játszanak együtt Vukán Györggyel?

– Idén jubilálunk, ötven éve, hogy Gyurival együtt játszunk. Nem szeretjük azt mondani, hogy hűséges típusok vagyunk, mert nem kedvelünk semmilyen skatulyát, nem is lehet ránk húzni egyet sem.

Nekem egy kategória mégis eszembe jut, ha a barátjával folytatott beszélgetésre gondolok: a szabad emberé.

– Ez igaz, mindketten a szabadságot keressük a muzsikában is. 1962-ben találkoztunk először, akkorra a KISZ-ben felismerték, hogy szelepet kell nyitni az ifjúság felé, erre tűnt ideálisnak a dzsessz, amit már sokan szerettek. Az akkor megalakult Dália Klubban találkoztam először a még ismeretlen fiúval, Vukán Gyurival, és mindjárt az első alkalommal kiderült…

…hogy – az ön hangszerével szólva – egy húron pendülnek?

– Így is mondhatjuk. A közös muzsikálásban rögtön megértettük egymást. Egy dzsessz örökzöldet játszottunk, a Django című számot, amit John Lewis írt egy francia-cigány dzsesszgitáros, Django Reinhardt emlékére. Ennek a balladának a mélysége azonnal közös megnyilvánulási lehetőséget adott számunkra. És ez tart is mind a mai napig. Mivel én ismerem Gyurit a legjobban, én vagyok az első számú kritikusa, de ezt megelőzve mindenféle sikerének az első számú éljenzője is!

Balázs Elemér

A trió harmadik tagja, Balázs Elemér is több mint két évtizede zenél együtt Vukán Györggyel.

Büszke a barátja idei elismeréseire?

– Nagyon megérdemelte mindegyiket, sőt, a Kossuth-díjat már harminc éve megkaphatta volna, hiszen negyvenéves korára aktív muzsikusként és zeneszerzőként bőven letett annyit az asztalra. Mostanra már a második járhatna neki. Nem túlzás azt állítani, hogy Gyuri világhírű muzsikus, ráadásul nagyon ritka, hogy valaki szerzőként és zenészként is egyszerre legyen aktív.

Mit szól ahhoz, hogy díszpolgár lett?

– Nagyon örülök neki, főleg azért, mert tudom, mit érez most. Fiatal korom ellenére én is díszpolgára lettem szűkebb pátriámnak, Józsefvárosnak, így tudom, hogy e cím jelentősége nagyobb a legtöbb díjénál, mert az ember az otthonában – így Gyuri a Hegyvidéken –, az utcán járva azt érzi, büszkék rá az emberek. És Vukán György ezt tényleg megérdemli.