Összefogás a márciusi ítéletidőben
Hűséges olvasóink tudják jól, hogy a Hegyvidék nem közöl többed kézből származó beszámolókat, név nélküli történeteket. Most mégis kivételt teszünk, és közreadjuk annak a hölgynek a szavait, aki azért hívta fel szerkesztőségünket, hogy elmesélje: a behavazott nemzeti ünnepen a metsző hideg ellenére is megmelengette szívét, amit a szomszédjában lakó fiatalember tett.
– Mindenekelőtt elnézést, amiért névtelenséget kérek, ennek két egyszerű oka van: én nem tettem semmi különöset a bajba jutott emberekért, ezért nincs is miért megneveznem magam. Akiről pedig beszélni szeretnék, nem hatalmazott fel arra, hogy elmondjam, milyen emberül viselkedett a hóvihar idején.
Ismerőse az illető?
– Nem mondhatom. Nemrég költözött ide a szomszéd utcába a barátnőjével, és olyannak láttam, akit jobb elkerülni. Tudja, nagy terepjáró, a telefon folyton a fülén… Sokszor láttuk, ahogy elrobog előttünk a Böszörményi úton, a villamosra várva az ismerősökkel még találgattuk is, miből élhet. Ismeri ezt a típust, akiből bármit kinézni. Bármit, csak azt nem, amit tett.
Mégis, mit tett?
– A fiú meg a mindig kifestett barátnője két napig járta azzal a nagy terepjáróval az utakat, ételt és italt hordtak az embereknek, akit el tudtak vinni, biztonságos helyre juttatták. Megmondom őszintén, amikor ezt meghallottam, kicsit el is szégyelltem magam, eszembe jutott, miket gondoltam róluk. Nem tudom, milyen a hóban elakadni, de azt már tapasztaltam, milyen az, amikor az ország, mindent félretéve, azonnal a szívére hallgat, és egy emberként segít annak, aki bajba került. Így volt, amikor a romániai forradalom idején adományokat küldtünk ki, vagy amikor az árvízkárosultakon kellett segíteni – emlékszik, a városmajori gimnazisták is az élen jártak ebben! –, és még több hasonló példát tudnék mondani. Ez a március tizenötödike is ilyen nap volt. Mindenki számára emlékezetessé vált az idei ünnep! Kiderült, hogy tényleg képesek vagyunk figyelni egymásra. Arra, ami fontos, és nem arra, ki tudja hangosabban túlkiabálni a másikat. Én már öreg vagyok, a lábaim, karjaim gyengék a lapátoláshoz, de napokon át imádkoztam minden bajbajutottért.
Ha találkozik a terepjárós fiatalemberrel, mond neki valamit?
– Á, nem merném megszólítani… És mit is mondhatnék neki? Hogy nem néztem volna ki belőle…? Csak megsérteném, pedig igazán nem azt érdemli.
K. B.