A kanonoki háztól a középkorkutatásig

Miért éppen ezt a korszakot, a középkort kutatja?

– Veszprémben születettem, s mint bizonyára tudja, a városnak nagyon jó levéltári anyaga van, főleg egyházi témában. Gyerekkoromban volt ott egy idős kanonok, aki rendszeresen tartott városvezetést. Egyszer az édesapámmal mi is a csoportjához csapódtunk. A kanonoki ház udvarán jártunk, szinte most is látom magam előtt, s a kanonok kihozta és megmutatta a társaságnak az 1079-ből származó, legrégebbi magyarországi magánoklevelet, amely azt tanúsítja, hogy egy Guden nevű vitéz adományt tesz a veszprémi székesegyház javára. Már akkor nagy hatással volt rám ez a dokumentum, amely aztán későbbi életem során is fontos szerepet kapott, többször írtam róla, és az egyetemi oktatásban is hasznosítom.

Emiatt döntött a történelem tanulása mellett?

– A történelem mindig erősen vonzott, inkább abban lehetett hatása ennek az élménynek, hogy bár történelem–magyar szakra vettek fel a budapesti bölcsészkarra, magyar helyett inkább átmentem a levéltár szakra. Mivel úgynevezett „előfelvett” voltam, egyetemi tanulmányaim előtt egy évet dolgoztam. A veszprémi állami levéltárban helyezkedtem el, ahol sokat tanultam az ottani nagyon jó levéltárostól. Aztán az egyetemen is kiváló tanárok oktattak, Bolla Ilona szemináriumai például egyenesen lenyűgöztek. Rajta kívül is nagyszerű mestereim voltak, mint például Gerics József és Kubinyi András professzor urak, vagy Kumorovitz Lajos Bernát premontrei szerzetes.

Mégis, az első élményen kívül mi fogta meg annyira, hogy életre szólóan elköteleződött a középkori oklevelek iránt?

– Maguk az okmányok. Régi, több száz éves oklevelet elolvasni, megérteni, a mögöttes tartalmat kihámozni nagyon nagy kihívás és élmény. A pesti egyetemen 1777-től folyik a történeti segédtudományok, azaz oklevéltan, pecséttan, címertan oktatása, nekünk is tartottak oklevélolvasó órákat. Tudja, a levéltár szakon akkoriban több volt a tanár, mint a hallgató. Később, a nyolcvanas években indult egy érezhető felfutás, vonzóbb lett a levéltáros pálya.

Vajon miért? Mert akkoriban jött divatba a családfakutatás?

– Nem, sokkal egyszerűbb az oka: akkorra érte el egy levéltáros generáció a nyugdíjkorhatárt, kellett az utánpótlás. Az egyházi levéltárak helyzete is ekkortájt kezdett rendeződni, nagyobb egyházi intézményeknél állami támogatásból lehetett könyvtárosokat és levéltárosokat alkalmazni.

Találkozott olyan irattal, amelyik igazán emlékezetes és különleges?

– Az egyetemen a már említett Guden-oklevéllel kezdődött az oklevélolvasás, bár ott csak a másolatát láthattuk. Az értékét leginkább az fejezi ki, hogy egyike a tizenegyedik századból eredetiben megmaradt négy hiteles oklevélnek – ezek: a Guden-oklevél, a tihanyi alapítólevél, Dávid herceg oklevele a tihanyi monostor, valamint Szent László oklevele a pannonhalmi apátság számára. Az irat a László király szolgálatában megöregedett Guden vitéz végrendelete arról, hogy a Paloznak nevű Balaton-felvidéki birtok jövedelmét a veszprémi székesegyház kanonokjainak adományozza. Azért nekik, hogy halála után minden évben imádkozzanak lelki üdvéért, a birtok jövedelméből tartsanak egy szeretetlakomát. Érdekessége még, hogy valamikor a tizenharmadik században pecsételték le, akkorra ugyanis a pecsét nélküli oklevélnek már nem volt bizonyító ereje.

Ettől hitele lett?

– Mai szemmel nem, de soha nem használták birtokperekben. Ha úgy tetszik, nem derült ki a turpisság.

Van a mai korra is ható érvényessége ezeknek a régi iratoknak?

– Például vitás, jogi ügyekre gondol? Nem, nincs érvényességük. Nem ezért értékesek, hanem mert pótolhatatlan kordokumentumok. Azt azonban soha nem szabad elfelejteni, hogy ezek sokszor csak azt jegyezték fel az adott korszakból, ami problémás volt. Azt, ami rendezetten folyt a maga medrében, nem örökítették meg, hiszen minek is. Csak azt rögzítették, amit rendezni kellett, ezért nagy meggondolatlanság lenne abból általánosítani a középkort illetően, hogy az egyes dokumentumok, peres anyagok mit őriztek meg.

A gyerekeit mennyire „fertőzte meg” történelemmel?

– Mindketten szeretik a történelmet. A fiam inkább korunk eseményeivel, politikájával foglalkozik, nemzetközi kapcsolatok szakon végzett. A lányom ugyan a kutató pályát választotta, de biológusként. Ám most épp a két pici gyerekével van otthon.

Ha az unokái nagyobbak lesznek, elviszi őket olyan kirándulásra, mint önt annak idején az édesapja, amikor azon az emlékezetes napon először találkozott a Guden-oklevéllel?

– Most még kicsik, inkább az állatkert érdekli őket, de később feltétlenül. Annak idején a gyerekeim is sokat láttak, tapasztaltak, szeretném, hogy ebből az unokáim is részesülhessenek.

Antal Ildikó

Solymosi László 1944-ben született Veszprémben. Középkorkutató történész, az MTA levelező tagja, egyetemi tanár. Eötvös-kollégistaként történelem–levéltár szakon az ELTE BTK-n szerzett diplomát (1968). Közel negyed évszázadon át az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott, 1992 óta a Debreceni Egyetemen tanít. 2002–2013 között az ELTE-n egyetemi tanárként oktatott, jelenleg professor emeritusként a doktori képzésben vesz részt. Középkori (főleg Árpád-kori) magyar történelemmel, oklevél- és pecséttannal, valamint forráskiadással foglalkozik. A földesurat illető adóknak a XIII. században kialakult, a jobbágyság létviszonyait hosszú távra meghatározó új rendszerét komplex módon bemutató hézagpótló monográfiája a magyar középkortudomány alapműve lett. 1989 óta a Nemzetközi Diplomatikai Bizottság tagja. Államalapításunk idei ünnepén a középkori magyar királyság írásos dokumentumai, az egyháztörténet terén végzett tudományos kutatásai, annak eredményei, szakmai–közéleti és oktatói tevékenysége elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át.