„Ez a munka terápia is egyben”
Orvosok, ápolók, kivizsgálásra váró betegek, látogatók, ha csak néhány percre is, kiléphetnek a tipikus kórházi atmoszférából: Révész Antal grafikáin Magyarország legszebb tájait varázsolja a Kútvölgyi kórházba. A nyolcvankét esztendős képzőművész a képekhez fűződő emlékeiről és a kiállítás furcsának tűnő helyszínéről is mesélt lapunknak.
Miért éppen egy kórházat választott kiállítása helyszínéül?
– Az orvosoknak és a betegeknek is örömet szerezhetek a képekkel. Aki idejön, annak valamilyen baja van, s amíg nézegeti a grafikákat, talán megfeledkezik a problémáiról. Az anyagról dr. Karádi István, a Kútvölgyi kórház főigazgatója is úgy gondolja, hogy pozitív hatással lehet a látogatókra. Mindemellett olyan helyeket keresek, ahol sokan találkozhatnak a műveimmel. A szakma egyik negatívuma, hogy a galériákban rendezett kiállítások megnyitójára akár kétszázan is eljönnek, de már a következő napon, ha betéved két ember, az őr csodálkozva kérdezi, kit keresnek. Tavaly ősszel Bükfürdőn volt kiállításom, a fürdőben. Ott mindenféle náció megfordult, öt nyelven írtak a vendégkönyvbe.
Grafikáin Magyarország legszebb tájait ábrázolja. Olyanok, mintha elkapott pillanatok, történetek lennének. A képzelet lenyomatai vagy megtörtént események emlékképei?
– Szinte mindegyikhez fűz valamilyen emlék. A Dunakanyart ábrázoló képről eszembe jut a nagymarosi művésztelepünk és az ottani élmények. A Lillafüredin az állomásfőnök hölgy egy zászlót tart a kezében… Amikor Táborfalván voltam katona, rengeteget jártunk ki táncolni a társaimmal a faluba. Ott ismerkedtünk meg Pirikével, az állomásfőnökkel, akivel később nagyon jó haverságba kerültünk. A grafikán az a jelenet köszön vissza, amikor leszereltünk, és civilben integettünk a Pest felé tartó vonatról. Pirike nem akart minket elengedni. Emlékszem, sírva emelte fel az indítózászlót. A táborfalvi vonat nem kis késéssel érkezett Budapestre…
A felesége, Wigner Judit is grafikus, számos kiállításuk volt már. Hogyan zajlott a közös munka?
– Mindketten alkalmazott grafikát végeztünk, aminek fő iránya a plakát. A feleségemmel százhetvenhármat alkottunk, ebből hat a Jancsó-filmekhez készült. A magyar filmekhez mindig öt grafikust hívtak be. Két vázlatot kellett csinálni, a MOKÉP döntött, mégis a rendezőnek volt a legnagyobb beleszólása abba, milyen plakát készüljön. Jancsó a mienkre mutatott rá, nagyon boldogok voltunk. Összesen tizenhat magyar filmhez készítettünk plakátot. Jutka egyben a kollégám is. Pontosabban, csak volt, sajnos, fél évvel ezelőtt meghalt. Nemrég rendeztem az emlékére egy kiállítást, amelyen új, eddig még nem látott anyagot mutattam be tőle a közönségnek. Szerencsések voltunk, mert a szakmánk, amiből éltünk, egyben a hobbink is. Amikor az ember nyugdíjba megy, csomó ideje lesz. Ameddig bírjuk, nem remeg a kezünk, addig csináljuk… Ez több, mint munka, terápia is egyben. Ha minden jól megy, legközelebb a Szombathelyi Képtárban lehet majd megtekinteni a feleségem két sorozatát és az itt bemutatott grafikáimat. Tervezem továbbá, hogy ismét kiállítom a műveinket Bükfürdőn.
Tele van tervekkel, állandóan dolgozik, szervezi az újabb kiállításokat. Nyolcvankét éves, mégis annyi energiája van, mint egy kamasznak.
– A főiskolán megtanítottak rajzolni, festeni, mintázni, de arról, hogy a művész hogyan menedzselje magát, nem esett egy szó sem. Sokan nem bírják ezt a szakmát. Az ember gyomrában mindig ott van a gombóc. Vajon sikerül kiépíteni egy újabb kapcsolatot? Nem egyszerű ez a dolog, és ezt most a szakma nevében is mondom. Olyan gyorsan múlik el egy nap, egy hét, egy év… Az ember csak csodálkozik. Fiatalon ezt nem érezzük. Annyi terv motoszkál még a fejemben, de mögöttük, zárójelben, ott a kérdés: és ha nem lesz rá időm?
Boussebaa Mimi