Úrnapja – a bolsenai csoda

„Soha ilyen nagy ünnepélyt nem láttam” – így számol be Daniero Tamás modenai követ az 1501-es budai úrnapi körmenetről. Úrnapja a középkor és újkor idején az egyház egyik legnagyobb és leglátványosabb ünnepe volt, amelyet a királyi udvarok, valamint a városi és falusi katolikus közösségek pompás külsőségek között tartottak. Mára csökkent a jelentősége, de az úrnapi körmenet sok helyütt ma is a katolikus hívők látványos megmozdulása.
Úrnapja az Eukarisztia, azaz Jézus Krisztus Testének és Vérének ünnepe. A katolikus egyházi év utolsó mozgó ünnepe, időpontja végső soron a húsvét időpontjától függ. Eredetileg a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön ünnepelték, ám a 20. században átkerült a csütörtököt követő vasárnapra, vagyis a pünkösdöt követő második vasárnapra. Legkorábbi lehetséges dátuma május 24., a legkésőbbi pedig június 27.; az idén június 7-re esik.
A görög eukarisztia szó eredeti jelentése hálaadás. Az utolsó vacsora alkalmával, amikor Jézus megalapította az oltáriszentséget, zsidó ünnepi szokás szerint a kenyér és a bor felett hálát adott és áldást mondott. A szó eredeti jelentése hamar kiszélesült, és a keresztény vallásban elsősorban magát a szentséget jelenti, az oltáriszentséget (katolikusoknál az egész szentmisét is), míg a protestáns egyházaknál az úrvacsorát. Mivel katolikus és ortodox felfogás szerint a szó jelenti a kenyér és bor színe alatt valóságosan jelen lévő Jézus Krisztust is, ezért ilyen értelemben mind az Eukarisztia, mind az Oltáriszentség nagy kezdőbetűvel írandó.
Az utolsó vacsorának az oltáriszentséget alapító jelenetéről a legősibb beszámolót Szent Pálnál olvashatjuk: „Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte és így szólt: Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet és így szólt: Ez a kehely az újszövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre” (1Kor11, 23-26.). A jelenetet három evangélista is megörökíti, náluk a borral kapcsolatban még ez is olvasható: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára” (Mt26, 27-28.).Az ünnep eredete a 13. század elejére, Szent Julianna liège-i apáca egy látomására nyúlik vissza. Julianna ifjúkorában, valahányszor elmélyedt az imádságban, mindig ragyogó telihold jelent meg előtte, amelynek azonban egy darabja hiányzott. Sokáig nem tudta, mit jelent a látomás, mígnem magyarázatot kapott: a telihold az egyházi évet jelenti, amely csonka volt, mert hiányzott belőle Jézus Testének és Vérének ünnepe.
1246-ban Liège-ben már megülték az ünnepet, de könnyen lehet, hogy megmaradt volna helyi különlegességnek, ha Pantaleon Jakab liège-i főszerpapból a sors vagy a gondviselés 1261-ben nem csinál IV. Orbán pápát. A pápa bokros teendői közepette talán megfeledkezett Julianna látomásáról, ám egy újabb csoda emlékeztette rá. A Rómától északra fekvő Bolsena városában egy az Oltáriszentség misztériumában kételkedő cseh pap kezében a misén vérezni kezdett az ostya. A bolsenai csoda eldöntötte az ünnep sorsát.
A véres korporálét (így hívják a fehér vászonkendőt, amin az Oltáriszentség pihen) 1264. június 19-én mutatták be a pápának, aki csakhamar elrendelte úrnapja ünnepét, amelyet a liège-i hagyomány szerint Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön tartottak. Az időpontot indokolta, hogy a hagyomány szerint csütörtök volt az utolsó vacsora és így az oltáriszentség alapításának a napja. Megünneplésére a nagyheti gyász nem nyújtott megfelelő lehetőséget, ezért logikusnak mutatkozott, hogy a húsvéti idő elmúltával kerüljön rá sor.
Orbán pápa az éppen nála tartózkodó domonkos rendi tudóst, Aquinói Szent Tamást bízta meg az új ünnep miséjének és zsolozsmájának összeállításával. Szent Tamás költőként is remekelt; az ünnepre a középkori himnuszköltészet legszebb alkotásait hozta létre. Ugyanakkor a pápa halála miatt a bullát sokáig nem tekintették kötelezőnek, mígnem V. Kelemen 1312-ben meg nem erősítette, azóta a katolikus egyházban kötelező ünnepnek számít.
Persze a látomásokon és csodákon kívül egyházpolitikai megfontolások is motiválták az ünnep szükségességét. A 13. század eleje az albigens és valdi eretnekség elleni küzdelem időszaka, velük szemben lépett fel az egyház az Eukarisztia kultuszának megerősítésével és terjesztésével, amiben főszerepet vállalt két új szerzetesrend, a ferencesek és a domonkosok.
A 16. századtól kezdve aztán a protestantizmus és az ellenreformáció ad új aktualitást az ünnepnek. Jóllehet a protestáns egyházak különbözőképpen értékelik Jézus jelenlétét az eukarisztiában, abban megegyeznek, hogy az úrvacsorát nem tekintik áldozatnak, mivel Jézusnak egyetlen áldozata volt a kereszten. A katolikusok szerint viszont az Eukarisztia bemutatása valódi áldozat, Krisztus golgotai áldozatának a megjelenítése. Ezzel összefügg, hogy a katolikus tanítás egyik alaptétele szerint a kenyér és bor Jézus valóságos teste és vére – vagyis az Eukarisztiában Jézus nem szimbolikusan van jelen, mint némely protestáns tanítás hangsúlyozza, hanem valóságosan, a kenyér és bor színe alatt. Az ellenreformációt elindító tridenti zsinatot követően ezeknek a hittételeknek a hangsúlyozása került az ünnep középpontjába.
Míg a protestáns egyházi szerzők ellenérzéssel kárhoztatták a „bálványimádó” katolikus körmenetek látványosságait, addig a katolikusok hitvallásuk kinyilvánításának tekintették az úrnapi körmeneteket. Komáromi Csipkés György 17. századi református teológus elítélően emlegeti, hogy: „iszonyú sok muzsikálással, lövéssel, dobolással, trombitálással, zászlókkal hordoztatik az ostya”. Ugyanakkor Pázmány Péter katolikus érsek érezhető gyönyörűséggel írja: „az egész keresztény világ […] örvenedetes éneklésekkel, dobok, trombiták harsogásával, utzánként kiséri és dücsőíti Christust ennek a mennyei lakodalomnak rendeléséért.”
Magyarországon már a középkorban is nagy népszerűségnek örvendett az ünnep. A husziták ellen küzdő Zsigmond király látványos körmeneteket szervezett, az 1424-es budai ünnepségen jelen volt II. Mánuel görög császár is.
Az 1501-es budai úrnapi körmenetben fontos szerepet játszottak a törökellenes érzelmek. A menet útvonalán Mohamed koporsója mellett a szultánt és a török főembereket ábrázoló bábukat állítottak ki. Amikor II. Ulászló király és kísérete a koporsóhoz ért, egy tűzsugárral felgyújtották és a török előkelőkkel együtt látványosan elégették a koporsót. „Ami pedig el nem égett, azt a magyarok óriási tömege megrohanta, botokkal, kövekkel izzé-porrá zúzta, sőt fogaival szaggatta” – írta az eseményről a cikkünk elején már idézett Daniero Tamás.
A követ beszámolójából képet kaphatunk a középkori úrnapja népünnepély jellegéről is: „A főtér közepén igen csinos szökőkút állott, melyből egész napon át kiváló bor folyt. A temérdek nép egész nap zarándokolt e csodaforráshoz. Bögrékkel, fazekakkal, kalapokkal merítettek a jeles italból, sőt némelyik csak a száját tartotta oda a borsugárhoz. Ütötték, verték egymást, csak úgy repült és tört a sok fazék, pohár, bögre. […] A földön temérdek részeg hevert szanaszét, kiket azután lassanként hazaszállítottak. De az ünnepély koronája még csak ezután következett, a legsűrűbb tolongásban kappanokat, ludakat és galambokat dobáltak, melyeket a tömeg óriási dulakodás közt ezer meg ezer darabra szaggatott.”
A 14–15. században városainkban sorra alakultak a Krisztus Teste-társulatok, amelyek célja az Oltáriszentség kultuszának terjesztése. Ezek a társulatok vezető szerepet vállaltak az úrnapi körmenetek rendezésében is. A processzió (körmenet) központi és elengedhetetlen része volt az Oltáriszentség, maga a Szentostya, amelyet előbb templomi kehelyben, majd a 15. századtól díszes monstranciában hordozott végig a pap. A monstrancia gazdagon díszített liturgikus edény, talpas alja van, míg felső része sugárzó napot formáz, a közepében csiszolt kristályon vagy üvegen keresztül lehet látni a holdsarló alakú csíptetőbe helyezett Szentostyát. Az Oltáriszentséget baldachin védte, amit gyakran a város vezetői hordoztak.A városi céhek szintén kivették részüket a látványos felvonulásokból. A céhszabályzatok sokszor tartalmazták a céhtagok, mesterek és inasaik úrnapi kötelezettségeit. Kassán például a kereskedők céhe díszítette a baldachint, s hintette be fűvel a menet útját. A Mohamed koporsóját ábrázoló installáció sem volt példa nélküli, a körmenet útvonalát gyakran élőképek vagy kisebb színpadok szegélyezték, amelyeken valamilyen dramatikus jelenetet adtak elő a résztvevők. A barokk korban ezeket az előadásokat többnyire már ferences vagy jezsuita iskolák diákjai rendezték. Több úrnapi dráma szövege maradt fenn, ezek általában bibliai jeleneteket elevenítettek meg.
Gyakori volt az ószövetségi Frigyláda történetének feldolgozása (a szövetség ládája a zsidó vallás szent tárgya, amelyet Salamon templomának szentélyében őriztek, és amelyben egykor a kőtáblákat tartották), mivel a Frigyládát az Oltáriszentség ószövetségi előzményének tekintették.
Egy úrnapi körmenetre emlékeztet Győr legszebb barokk köztéri szobra, amely a Frigyládát ábrázolja. 1729-ben egy bigámiával vádolt katona keresett menedéket a győri jezsuita kollégiumban. A rektor nem adta ki a menekültet a hatóságoknak, amelyek körülvették a házat. A győri püspök elhatározta, hogy csellel menti ki és veszi saját védőszárnyai alá az üldözöttet, ezért, mivel éppen közeledett az úrnapi körmenet ideje, a katonát beöltöztették ministránsnak, hogy így juttassák el a bazilikába. Ám az utcán katonatársai felismerték a bűnöst, és megpróbálták elfogni. Dulakodás közben a pap kezéből kiesett a szentségtartó, magát a Szentséget pedig a földbe tiporták. A szentségtörő eljárás ellen tiltakozó győrieket III. Károly király ezzel a szoborral engesztelte ki. A legenda szerint az összetaposott Szentostya darabjait a Frigyszekrényben helyezték el.Az ünnep legfontosabb, ma is gyakorolt szertartása az úrnapi körmenet. A körmenet kialakulásának voltak ősi előzményei is. Sári Zsolt, az úrnapi körmenetek kutatója így ír erről: „Az úrnapi körmenetek kialakulásában jelentős szerepet játszottak a más napokhoz kötődő hasonló rituális mozgások, a határkerülés, a határ és a falu megszentelése, melynek a célja a termés bőségének a biztosítása, Isten kiengesztelése és kérése, hogy minden bajt és betegséget tartson távol a falutól. Ilyen körmenet volt az, mikor vihar esetén a Szentséggel körüljárták a falut, hogy megoltalmazzák a határban lévő termést, a falu házait.”
A körmenetek vidékenként különböző sajátosságokat mutatnak, ám legfontosabb jellegzetességeik közösek. A körmenet élén általában feszületet vivő személy, többnyire az egyházközség világi elnöke halad, utána fehér ruhába vagy népviseletbe öltözött első áldozó lányok szórnak virágszirmokat az útra. Őket templomi és egyesületi zászlók követik, továbbá gyermekek és ministránsok csoportja. Az Oltáriszentséget vivő pap felett baldachin, előtte füstölő gondoskodik a tömjénfüstről, majd a hívek serege zárja a sort.
Az út egy részére sok helyütt virágszőnyeget terítenek a hívek. A szőnyeg különböző színű szirmokból készül, többnyire geometrikus formákat, vagy vallásos szimbólumokat raknak ki (például kelyhet, szívet), de nem egy helyen találkozni a koronás magyar címerrel is. A szirmokat homokkal szórják be, hogy ne fújja szét a szél. A menet résztvevői közül csak a pap léphet rá.
Szintén széles körben elterjedt szokás, hogy a körmenet útvonalán a hívek a négy égtájat jelképező négy „sátrat”, „kápolnát” vagy „oltárt” állítanak. Ezeket a férfiak az erdőből hozott zöld ágakból építik, az asszonyok és lányok a kertben vagy a mezőn szedett, manapság sokszor a virágüzletben vásárolt virágokkal díszítik. Szokás a sátrak földjét is virággal vagy kakukkfűvel behinteni. Az egyes falvakban komoly vetélkedés tárgya, hogy kinek a sátra lett a legszebb. A körmenet során végigjárják a négy állomást, a pap mindenhol felolvas egy az ünnephez köthető evangéliumi részt, illetve áldást mond, végül visszatérnek a templomba, ahol Te Deummal zárul a szertartás.
A nép szentelménynek tekintette a sátrak virágait és zöld ágait. Sok helyen az úrnapi virágokból készült teának gyógyhatást tulajdonítottak, máshol a lányok szokása volt néhány szál úrnapi virágot lepréselni az imakönyvben azért, hogy dolgos férjet kapjanak. Mezőkövesden a templomot is teleszórták kakukkfűvel, aztán később a teheneknek adták, hogy jól tejeljenek. Óbecsén az úrnapi virágból koszorút fonnak, azt teszik ki a ház falára bajelhárító célzattal, máshol a sátrak zöld gallyait használják ugyanerre a célra.
Hosszan lehetne sorolni a legkülönbözőbb felhasználási módokat, amikben ma már nyilván kevesebben hisznek, ám ma is kerül a családi otthonokba úrnapi növény, és nem csak díszítő célzattal. Ha nem is tulajdonítanak neki konkrét mágikus erőt, a hívek számára mégis áldást hordoznak.

Porogi András