„Gyerekkori karácsonyaim mesések voltak”

Stephen King mondta: „Csak kevés holmi van, ami hű marad az emberhez. Talán néhány könyv, egy szerencsepénz vagy egy folyton gyarapodó bélyeggyűjtemény. És a szülői ház karácsonyfadíszei.” Ha nem is épp a karácsonyfadíszek, de a karácsonyi élményei között van olyan, ami minden évben eszébe jut?

– A háború idején születtem, és azokban az években nagyon kevés fényt láttunk a világban. Inkább romokat és várakozó embereket, akik nem feltétlenül a karácsonyestére vártak, hanem a szeretteik visszatérésére a frontról, a hadifogolytáborokból, munkatáborokból vagy akárhonnan – csak jöjjenek haza. A későbbi gyerekkori karácsonyaim viszont mesések voltak, pedig nem kísérte sok ajándék. A Mogyoródi úton laktunk, egy kertes házban, amelynek az egyik lakásában a nagymamámék, a másikban a nagynénémék, a harmadikban pedig mi éltünk, és a szentestét együtt töltöttük. Hogy, hogy nem, a Jézuska mindig megvárta, hogy befejezzük a karácsonyesti vacsorát, és csak utána szólalt meg a szobából az érkezését jelző csengő hangja. Mint utóbb megtudtam, a felnőttek egy spárgát kötöttek a csengőre, azt kilógatták az ablakon, a nagynéném pedig a ház mögé settenkedett, és onnan húzta meg a csengő zsinórját. Maga a karácsonyfa látványa valami olyan csoda volt a gyertyákkal és a csillagszórókkal, hogy azok az első karácsonyok mindig eszembe jutnak. Emlékszem, amikor a fiam úgy két-három éves volt, vettünk neki egy beülhetős, lábbal hajtható kisautót, és odatettük a fa elé, ő viszont észre sem vette, és hasra esett benne, annyira lenyűgözte a karácsonyfa látványa.

Minden évben sűrű az adventi naptára, egymást érik a karácsonyi koncertjei. Nagyszerű érzés lehet, hogy nemcsak ilyenkor, de egész évben három generáció – nagyszülők, szülők és kisgyerekek – ülnek a nézőtéren, ahol a felnőttek újraélik az ő hajdani Halász Judit-koncertélményeiket.

– Valóban már inkább családi, mint gyerekkoncertek az előadásaim. Sok kisembernek énekeltem már, és egyszer valaki meg is kérdezte, tudom-e, hogy hányan kérték meg a kezemet az évek során. Nem számoltam össze, de tényleg sok négy-öt-hat éves jelentette ki, hogy biztosan én leszek a felesége. Ám a december nemcsak a karácsonyról szól, hanem a Mikulásról, vagy Télapóról is. Amikor az első karácsonyi koncertemre készültem, előtte elmentem Dömötör Tekla néprajzkutatóhoz, aki sok mindent elmesélt nekem arról, hogyan alakult ki a Mikulás-várás szokása, hogy miért kell kitisztítani a cipőt, és miért pont az ablakba kell tenni. Ebből és a karácsonyi történetből írtam egy kis mesét. Ez a rendszerváltás előtt volt, amikor még nem nagyon beszélhettünk az egyházhoz kötődő szokásokról, de én igyekeztem úgy mesélni, hogy bárkinek egy emberi történetet jelentsen. Egy olyan emberi történetet, ami valami miatt több, hiszen a Távol-Keletről három napkeleti bölcs is elindult a köszöntésére. Ők olyan bölcsek voltak, hogy kiszámították, mennyi idő alatt jutnak el egy csillagot követve Betlehembe, ahol majd megszületik egy kisbaba, aki az emberek számára nagyon fontos lesz. Akkor hagytam ki ezt a mesét a műsoromból, amikor a kisebb Pesti Színházból a nagyobb Vígszínházba került át az előadásom, mert a nagyobb térben már nehéz elmondani egy mesét a tőlem távol ülő gyerekeknek is. Azt viszont gyakran elmesélem, hogy más országokban hogyan ünneplik a karácsonyt, hiszen mindenütt más a népszokás. Elmondom, hogy van, ahol harisnyában hozza a Mikulás az ajándékot, vagy hogy Angliában negyven napon keresztül készítik a karácsonyi pudingot, mert pont úgy és akkorra kell elkészülnie, amikor meggyulladnak a karácsonyi fények. Jómagam is volt, hogy külföldön töltöttem a karácsonyt, például Franciaországban, ahol nyoma sem volt az otthoni, családi ünneplésnek, hanem mindenkinek jó előre lefoglalt helye volt egy vendéglőben, ahol szép estét töltöttek barátokkal, családtagokkal, és ették a náluk szokásos nagyszerű francia karácsonyi ételeket, itták a jó borokat. Alig kaptunk helyet egy étteremben, mert minden vendéglő zsúfolt volt.

Hogyan szoktak reagálni a gyerekek a meséjére?

– Épp a napokban történt velem, hogy amikor a Mikulásról kezdtem mesélni, egy kisfiú bekiabált, hogy „én ehhez már nagy vagyok”. Mondtam neki, hogy „mihez vagy nagy, hisz’ én sem vagyok ehhez elég nagy”. Megkérdeztem, tudja-e, miért ünnepeljük a Mikulást, mire azt válaszolta, hogy „az csak mese”. Erre elmondtam neki, hogy a jó mese a felnőttnek is mese, de a Mikulás történetének valós alapja van. Elmeséltem nekik a Dömötör Teklától tanult történetet arról, hogy a kétszázas években, nem sokkal a kereszténység megalakulása után ki volt Szent Miklós püspök, és hogyan mentett meg három leánytestvért a romlástól az ablakon bedobott ajándékkal, és azt, hogy nagyon szerette a gyerekeket, ezért kialakult az a szokás, hogy a neve napján mindig megemlékezünk róla. Azt mondtam a kisfiúnak, hogy a Mikulás várása egy játék, játszani pedig mindenki szeret, a felnőttek is. Én is kiteszem a cipőmet az ablakba abban a reményben, hátha belecsempész valami Mikulás egy kis csokoládét! Ha ő kimarad ebből a játékból, akkor lehet, hogy szomorú lesz, mert játszani mindig jó! A végén a szülők megtapsolták a kisfiúnak adott válaszomat. Meg kell tudni magyarázni a gyerekeknek, hogy miért látnak annyi Mikulást futkározni az utcán decemberben, Miklós napja környékén.

Vannak szülők, akik nem éreznek magukban kellő erőt vagy türelmet ahhoz, hogy meséljenek a kisgyereküknek, és egyszerűbb megoldás számukra, ha a tévében látható rajzfilmek elé „teszik le” csemetéiket. Pedig a kicsikhez értő szakemberek nem győzik hangsúlyozni, milyen fontos szerepe van a könyvből olvasott meséknek a gyerekek fantáziavilágának kialakulásában.

– Ez nagyon nehéz kérdés. A saját kiskamasz unokáimon is azt látom, hogy egyszerűbb nekik megnézni egy filmet DVD-n, vagy akár az okostelefonon, mint elolvasni azt a könyvet, amiből a film készült. Megelégszenek azzal, hogy nagyjából tudják a tartalmát és azt hiszik, már ismerik is. A jó könyv sokkal gazdagabb, mint amit általában filmen vagy színpadon megmutatnak belőle, és amiből hiányzik az, amit a könyvet olvasó ember fantáziája hozzátesz. Egy gyerek fantáziája pedig végképp a leggazdagabb, és léleklohasztó dolognak tartom, ha azt elnyomják bennük. Ezt akkor értettem meg először, amikor még csak huszonhárom éves voltam, és a férjem az első filmjére, a Gyerekbetegségekre készült. Tavasszal a nagycsoportos óvodások között kerestünk és találtunk tüneményes gyerek főszereplőket. Ősszel iskolába mentek, és csak utána kezdtük el velük a forgatást, de döbbenetes volt látni, mennyire megváltoztak. Az iskolában ugyanis azzal szembesültek, hogy akkor kapnak több dicséretet és jobb osztályzatot, ha megfelelnek a felnőttek elvárásainak, nem pedig akkor, ha a saját gondolataikat mondják el valamiről. Örülök, hogy a most tizenhárom éves, legidősebb unokám olyan magyartanárnőhöz került, aki olvasásra inspirálja őket, ami a mai világban nagy dolog, csodálatosan feldobja a gondolkodásukat, és elindítja a fantáziájukat.

A zenés lemezei mellett olyanok is megjelentek, amiken mesét olvas. Azok mellett pedig van egy, amelyet közel sem mesélve mondhatott el: a négy evangéliumot tartalmazó Hangzó Bibliát. Nagyon nehéz volt?

– Nagyon-nagyon nehéz… A lemez kiadójának, azt hiszem, az volt a szándéka, hogy akik valamiért nem tudnak olvasni, vagy nem látnak jól, azokhoz is eljussanak az evangéliumok a pannonhalmi Békés Gellért és Dalos Patrik fordításában. Annyira precízen kellett csinálni, hogy ott ült mellettem egy munkatárs, aki figyelte, nehogy egy betűvel többet vagy kevesebbet mondjak. Sem a kiadó, sem én nem akartuk, hogy bármiféle szubjektivitás legyen benne, és iszonyúan vigyáznom kellett a hangsúlyokra. Nagyon nehéz szöveg a Biblia, amelyet eleve több nyelven keresztül fordítottak le magyarra. Ógörög nyelven íródott, végül magyarra a németből lett átültetve. Amikor ily módon újra végigolvastam az Újszövetséget, és újfent próbáltam értelmezni, arra jöttem rá, hogy a Biblia megértéséhez őrületes történelmi és társadalomtudományi ismeret szükségeltetik. Nem csodálom, ha valaki elmegy az erdőbe remetének, és egész életében azzal foglalkozik, hogy megértse a Könyvek Könyvét, mert annyira nehéz és sokféleképpen értelmezhető írás.

Amikor a végére ér a karácsonyi koncerteknek, hogyan telik otthon az ünnep?

– Mindig másképpen. Amíg éltek a szüleink, addig könnyebben. Elvárták, hogy náluk töltsük a szentestét. Amióta ők nincsenek, a fiammal, a menyemmel, a három unokámmal és a menyem szüleivel együtt ünnepelünk. Amíg kicsik voltak, az unokáimat is a karácsonyfa fénye és illata érdekelte a legjobban, de ahogy nőnek, úgy változnak, és most már nagy kérdés számunkra, hogy milyen ajándékot szeretnének a legjobban. A szülők fő mutatványa a karácsonyi vacsora, amiben egyre nehezebb a három fiú kedvére tenni, és a felnőttek sem értenek egyet benne mindig, de megoldjuk. Mindenki készít valamit karácsonyestére. A menyem olyan gyönyörűen tud karácsonyfát díszíteni, hogy világbajnokságot nyerhetne vele. A másik nagymama nagyszerűen főz halászlevet, én pedig néhány éve ugyanazt, gesztenyével töltött pulykacombot és sült libamájat készítek. Bejglisütésre nem vállalkozom, mert anyukám vagy az anyósom bejglijével nem lehet felvenni a versenyt, és annak illata a gyerekkorom teleit és karácsonyait jelentette. Amióta ők nincsenek, azóta egy nagyon jó cukrászdából szerzem be a bejglit.

A legnagyobb unokája még itthon született, a két kisebb viszont már Amerikában, amikor a fia kint dolgozott. Bennük nem keveredik az amerikai ünnepi szokás a magyar szokásokkal?

– De, igen! Ők még ott jártak óvodába, és az Egyesült Államokban Hálaadás után kezdik díszíteni a karácsonyfát. Így számukra itthon sem az angyalok fújják be a fát a díszekkel, ahogy az én gyerekkoromban, hanem maguk a gyerekek díszítik december elejétől karácsonyestig, amikor gyertyát lehet gyújtani.

Személy szerint hogyan éli meg az adventtel kezdődő szép ünnepkört és a karácsonyt?

– Soha nem hittem, és ma sem hiszem, hogy az ajándékokra, a karácsonyfára és a főzésre kellene koncentrálni karácsony előtt. Visszagondolva a saját gyermekkoromra, abban az időben nem volt az üzletekben annyi izgalmas, csábító játék, mint ma, mégis csodákkal teli, mesés hangulata lehetett. Az egymással való kapcsolatunk, az egymásnak való örömszerzés gondolatának a felfűzése és a segítségnyújtás időszaka. Amikor a karácsonyi koncertjeimre készülök, soha nem felejtkezem meg arról, milyen sokan vannak, akik segítségre várnak ebben az időszakban. Akik esetleg betegek, vagy fáradtak, akik szeretetre és figyelemre vágynak. A gyerekekkel szemben is az a legfontosabb, hogy érezzék, odafigyelnek rájuk, szeretik őket, mert a figyelem és a szeretet biztonságérzetet ad nekik. Karácsonykor ez a biztonságérzet a legfontosabb a felnőtteknek is, és ha valakinek ez nem adatik meg, akkor legalább gondolni kell rájuk karácsonyeste, amikor meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit.

Veress Kata