„Az egyetlen kiutat a kisebb közösségekben látom”

– Két éve költöztek a Hegyvidékre a belvárosból; ahogy a díszpolgári cím átvételekor beszédében említette, elmondhatatlan életminőség-változást jelent a tizenkettedik kerület lakosának lenni. Külföldön is sok városban járt, Oxfordtól Los Angelesen át Párizsig. Több helyen ott tartották volna, mégsem maradt. Mi hozta haza?

– Egyrészt Vizi E. Szilveszter visszautasíthatatlan ajánlata. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben rám bízta egy olyan osztály vezetését, amelyet korábban akadémikusok láttak el, és ami harmincegy évesen óriási lehetőséget és felelősséget jelentett. Egy fiatal kutatónak nem a pénz számít, hanem az, hogy a sorjázó ötleteiből mennyit tud letesztelni. Nekem rengeteg ötletem volt, amihez munkatársakat és megfelelő infrastruktúrát kaptam. Mivel külföldön jól ismertek, a szükséges műszerállományt ottani pályázatok révén sikerült beszereznem, így Magyarországon olyan munkakörülményeket tudtam teremteni, mintha Amerikában dolgoztam volna. Az is fontos volt számomra, hogy bár jó dolog idegenben felfedezni valamit, de ha ugyanazt itthon teszem meg, az a saját nemzetem nemzetközi megbecsültségét is növeli. Emellett hiába lett odakint számtalan testi-lelki jó barátom, az ember külföldön mindig egy kicsit idegen marad, a saját hazája kultúrájában tud a legjobban feloldódni, és nekem hiányzott a szoros kötelékben élő családom is.

– Nagy hagyománya van a magyar agykutatásnak a kezdetek, vagyis az 1800-as évek vége óta. Hol tartunk manapság?

– Azt, hogy jelene is van, mi sem érzékelteti jobban, mint hogy 2013-ban elindult a Nemzeti Agykutatási Program, az NAP, amire a kormány négy évre tizenkétmilliárd forintos támogatást nyújtott. A European Research Council pályázatain, ami Európa legnagyobb presztízsű pályázati forrása, Magyarország messze az agykutatás terén nyerte eddig a legtöbbet, és az „agykutatók Nobel-díjaként” aposztrofált The Brain Prize-t, azaz Agy-díjat első alkalommal három magyar kapta meg, Somogyi Péter, Buzsáki György és jómagam.

– Sokan állítják, a huszonegyedik század a neurobiológia és a digitalizáció évszázada lesz. Mitől vált olyan fontossá az agykutatás napjainkra úgy, ahogy eddig még soha?

– Uniós vizsgálatok során derült ki, hogy az agy betegségei mekkora egészségügyi, gazdasági és szociális terhet jelentenek az EU-ban. Míg az agy betegségei után következő öt legdrágább betegség, a szív- és érrendszeri, a rák, a diabétesz, a krónikus tüdőbetegségek és a reumatoid artritisz együtt ötszázmilliárd euróba kerül az uniós országoknak, addig az agybetegségek önmagában nyolcszázmilliárdba. A szívbetegség, vagy a rák rövid időn belül elviheti az embert, de ha egy családban egy skizofrén, vagy autista gyermek születik, ő egy életen keresztül ellátásra szorul, és az esetek többségében egy családtagot kivon a munkavégzésből. Az Alzheimer-kóros, aki akár hatvanéves korában eljuthat arra a szintre, hogy nem képes magáról gondoskodni, élhet még húsz-harminc évet. Az információrobbanás és a kommunikációs technológiák rohamos fejlődése óriási adaptációs nyomást jelent az agyra, ami krónikus stresszhez vezet, s abból eredeztethető a depresszió, a szorongás és a pánikbetegség terjedése. Az Egészségügyi Világszervezet e hármat jelölte meg a 2020-as és 30-as évek egészséggazdasági szempontból legsúlyosabb betegségeként, mert a helyzet csak súlyosbodik. Mivel egyre tovább élünk, az Alzheimer-kóros és időskori demenciában szenvedő betegek száma is mind nagyobb mértékben sújtja majd a társadalmat és a családokat, az információs technológiák további rohamos fejlődése pedig még nagyobb nyomást jelent az emberi agyra. Az agybetegségek mechanizmusának megértése a gyógyítás és a megelőzési stratégiák kidolgozásának feltétele, ezért az agykutatás kiemelt támogatása sürgető politikai feladattá vált.

– Mire jutott az NAP négy év alatt?

– Óriási felfedezések születtek, és a legnagyobb léptekkel haladunk előre azon az úton, hogy megismerjük a betegségek molekuláris mechanizmusát. Nagyon fontos eleme a programnak, hogy olyan kiváló kutatóhálózat jött létre Magyarországon, amibe az egyetemeken, kutatóintézeteken kívül a vidéki kórházak is be lettek vonva, és együttműködnek az összes agykutatással foglalkozó hellyel. Így az elméleti felfedezések megkapják a betegágytól való visszajelzést, hogy milyen irányba lépjenek tovább.

– Jól gondolom, hogy ugyanolyan nehéz az emberi agyat feltérképezni, mint magát az univerzumot?

– Ugyanazért nem lehet megfogalmazni, hogy hány százalékát ismerjük az agy működésének, amiért a csillagászok sem tudják megmondani, hány százalékát ismerik az univerzumnak: nem tudjuk, hogy hol a vége. Kérdés, képesek leszünk-e valaha arra, hogy megismerjük a megismerő szerkezetet, hiszen az agyunkkal akarjuk megismerni az agyunkat, az anyagi evolúció csúcsát és legkomplexebb termékét.

– Mint hívő embertől gyakran megkérdezik öntől, hogyan fér meg egymás mellett az istenhit és a tudomány, amire azt szokta válaszolni, hogy a kettő nem versenytársa, hanem kiegészítője egymásnak.

– A természettudományok fel sem tudnak tenni olyan kérdéseket, hogy mi az élet értelme, vagy mi az eredete, küldetése, sorsa nem anyagi jellegű elménknek, szabad akaratunknak, lelkünknek. Vizsgáljunk és ismerjünk meg mindent, ami természettudományosan vizsgálható – de törődjünk bele, hogy ami nem, az a hit kérdéskörébe tartozik. Persze, folyton próbáljuk kitolni a megismerés határait újabb technológiákkal és módszerekkel, s mindig egy kicsit többet tudunk a korábban megismerhetetlennek tekintett dolgokból, de aztán megint újabb határokba ütközünk. Amit én a hit kérdéskörébe tartozónak érzek, az az, hogy a ma létező anyagi világ, az ősrobbanás utáni mai univerzum, azon belül a Föld, azon belül az élővilág, azon belül az ember és azon belül az ember agya, nem önmagától önmagáért teljesen céltalanul jött létre, hanem megelőzte egy Teremtő szándék, egy Teremtő erő létezése.

– A „tudomány kontra vallás” kérdésében rendre citálják Einstein Istenről vallott nézeteit, de érdekes módon azokban az ateisták és az istenhívők egyformán a maguk igazát látják.

– Én úgy gondolom, sokkal nagyobb az ateista barátaim hite, mint az enyém. Ők ugyanis elhiszik azt, hogy az olyan fizikai állandók, mint például a gravitációs állandó, „csak úgy” és „véletlenül” annyi, amennyi. Pedig ha a gravitáció csak egy milliárdnyi résszel kisebb lenne, akkor az ősrobbanás pillanatában szétspriccelt volna az univerzum, ha pedig egy milliárdnyival nagyobb, akkor visszazuhant volna önmagába. Ha az atommagon belül a protonokat és neutronokat összetartó erő egy milliárdnyival nagyobb lenne, akkor csak hélium-, ha egy milliárdnyival kisebb, akkor csak hidrogénatomok léteznének. Lehet azt mondani, hogy véletlenül alakultak ki ezek a sehonnan sem levezethető fizikai állandók, de ahhoz, hogy ezt valaki elhiggye, sokkal nagyobb hit szükséges, mint hogy valaki abban higgyen, hogy volt egy Teremtő erő, nevezhetjük Istennek, akinek az akaratából és valamilyen céllal jöttek létre a tér- és idődimenziók, a ma ismert anyagi világ.

– Díszpolgárrá avatásán főként arról beszélt, hogy a mai, globalizálódó, információáradattal terhelt, elszemélytelenedő, rohanó világgal szemben egyre nagyobb a védő szerepe a kisebb közösségeknek, legyenek azok tudományos, művészeti, politikai, vallási vagy lakóhelyi csoportok. Nagy a baj?

– A kommunikációnak a hihetetlenül hatékonnyá válása, az, hogy egyre több emberrel tudunk felszínes kapcsolatokat fenntartani, létrehozni, a kapcsolatok mélységének a rovására történik. Valahogy rá kell tudni ébreszteni az embereket arra, hogy ez a fajta lelki elsivárosodás az emberi mivoltukat is veszélybe sodorja, és konfliktusok forrásává válhat. A mai fogyasztói társadalomban az ideális fogyasztó a médiát uraló gazdasági érdekkörök hatása alatt álló, elmagányosodott, értékrendjeitől és céljaitól megfosztott ember. Ebben az elembertelenedő, tömegkommunikáció uralta világban az egyetlen kiutat a kisebb közösségekben látom, például a lakóhelyiekben, ahol az emberek szinte össze vannak zárva egy-egy utcába, mikrorégióba, és ha kialakul a kommunikáció, az elvezet az együttműködő szellem erejének felismeréséhez. Az együttműködésnek pedig nemcsak anyagi haszna lehet, hanem egészséges személyiségfejlődésünket is meghatározhatja.

V. K.