Az irodalom halála az unalom
Nevezték már a legfoglalkoztatottabb kortárs irodalmi attrakciónak, reneszánsz embernek, a mai irodalom rocksztárjának, ám ha csak a maga választotta írói nevét említjük, az is felér egy jellemzéssel. Lackfi János költő, író, műfordító, egyetemi oktatatóval az Ünnepi Könyvhéten a MOM Parkban beszélgettünk irodalomról, családról, nyilvánosságról és Jim Jarmusch hegyvidéki kötődéséről.
– Az alkalomhoz képest rendhagyó helyszínen dedikálta a könyveit, nem a Vörösmarty téren. Miért?
– A Szamos keresett meg, hogy az Ünnepi Könyvhét alkalmából milyen jó lenne, ha náluk dedikálnék…
– Mindenkit, aki hozott egy könyvet, meghívtak egy fagylaltra.
– Igen, tetszett az ötlet: összekötni a könyvet az édességgel, a cukrászda környékét is bevonni a könyvhétbe – ezzel minőségi kommunikáció jöhet létre. Szerintem ezek a legszimpatikusabb, legizgalmasabb kezdeményezések. Szeretem, ha valami nem úgy működik, ahogy elvárják, vagy megszokott. Amikor nem a polcon néznek szomorúan a könyvek, és azt mondják, hogy „miért nem veszel meg minket, te szemétláda, mert olvasni kötelesség”. Nos, olvasni nem kötelesség, hanem élmény, és izgalmas.
– Ön nagycsaládos apuka, hat gyermeke…
…hat gyermek és három unoka!
– Pláne! Főz nekik?
– Igen. Bográcsozni például nagyon szeretek. Aztán van egy amolyan mindent bele típusú étel, amit hamis ratatouille-nak kereszteltem el. Egyszer, még öt gyerekkel, Dél-Franciaországban voltunk. Megéheztünk, de otthon csak konzerveket találtunk. Mit csináljunk? Majd apa főz! – és akkor beleraktam mindent. Volt abban a babtól a kukoricán át a paradicsomkonzervig sok dolog, még hús is. Jöttek a gyerekek: ez meg itt micsoda? Ha akkor azt mondom, hogy lecsóféle, vagy zöldség, akkor az nem biztos, hogy lelkesedést keltett volna, ezért rámondtam, hogy ez a ratatouille. Utána már azt mondták ők is, hogy a ratatouille a világ legfinomabb étele. Persze, a feleségem zseniálisan főz, úgyhogy én mellette nem rúghatok labdába, bár örül neki, ha néha átveszem a fakanalat.
– A változatosság nem csak a családi asztalukat jellemzi. Könyvesboltban körülnézve legalább annyi kötete szól a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Melyik a kedvesebb?
– Nem tudnám megmondani. Mindenféle pátosz nélkül: ha az ember gyerekeknek ír, akkor a jövő felnőtt olvasóinak ír. Erős fogékonyság van bennük a humorra, a történetekre, az irodalomnak ezekre a furcsa valóságbukfenceire, amit aztán később a köznevelés segítségével próbálunk kiirtani. Szerencsére nem sikerül mindig tökéletes munkát végezni. Aztán a felnőtteknél visszakereshető ez az élmény, csak az a nehéz, ha a hajlandóság is el van vágva. Ha túl sokszor kapták meg kötelező kelkáposztaként a menzán az irodalmat, akkor nehéz átállni arra a gondolatra, hogy igazából ez a hab a tortán. Most több tervem van a felnőttirodalom terén, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének gyerekkönyvek ötletei is a tarsolyban.
– Mostanában a Facebookon is nagyon népszerűek a posztjai. A himnusza, például, sokakat szíven talált. Nem érik kellemetlenségek az írásai miatt?
– Engem igazán nem érdekel, hogy ilyen vagy olyan mérvadó körökben mit pusmognak rólam. Nyilván minden oldalra hat egy-egy ilyen vers, mint például a Fekete router, amire hatszáznegyvenezer ember kattintott rá, és több mint tízezren meg is osztották. Kétszázötvenezer ember kattintott rá a Széthúzás himnuszára. Ha belelátok egy versemről kialakult csetepatéba, akkor általában egyrészt higgadt hangon hozzászólok, ha látok olyan kérdést, ami megvilágítani való, de inkább meg szoktam köszönni, hogy milyen jó, hogy ilyen szenvedélyesen viszonyulnak emberek az irodalomhoz. Mert az irodalom halála nem a gyűlölet, hanem az unalom.
– Zsámbékon él, neve mégis úgy cseng a Hegyvidéken, mintha ez lenne az otthona.
– A Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, ami a mai Budai Középiskola. A barátaim többnyire hegyvidéki srácok voltak, gyakran jártunk hozzájuk, nagyon megmaradt bennem a hely hangulata. Aztán a MOM Kulturális Központban tartjuk a Lyukasórát. Ez nagyon fontos és izgalmas játék számomra, azon túlmenően, hogy Lator Lászlóval, aki az egyik mesterem volt, egy asztalnál ülhetek, ami nagy élmény mindannyiszor. Egy kedves megkeresés nyomán indulót is írtam Hrutka Robi zenéjére a Hegyvidéknek. Aztán szintén a MOMkult-ban volt Az én filmem sorozat, ebben az Éjszaka a Földön című Jim Jarmusch-filmet ajánlottam. Úgy tudom, Jim Jarmuschnak nem volt semmilyen hegyvidéki kötődése, de most már van, csináltam neki. Úgyhogy ilyesmik kötnek ide. Meg hát szemrevaló kerület, az biztos.
A. I.