„Én már a saját könyökömön jövök ki!”

– Milyen képet készített a húsvéti kiállításra?

– Egy századfordulós levelezőlapot, amelyiken egy tízéves kisfiú tereli a húsvéti bárányokat, „Húsvéti üdvözlet” felirattal. A kisfiú én vagyok a mostani arcommal. Én vagy komoly dolgot csinálok, vagy humorosat. Elmondom a legelképesztőbb őrültségemet! Önarckép-kiállítás volt néhány éve, s én éppen akkor az urológián voltam. Készítettem egy selfie-t, amint egy szál hálóingben állok, katéterzacskóval, háttérben a zárójelentéssel. Hatalmas sikere volt, mert én nem vagyok egy szégyenlős típus, sőt inkább önmutogató. Tehát bennem nagy kettősségek vannak, mert előállítok ilyen humoros dolgokat, ugyanakkor ott vannak a „véresen komoly” könyveim.

– Mire a legbüszkébb így utólag, mi a legismertebb reklámja?

– A tehéntúróplakátommal váltam ismertté 1972-ben. Egy tehénfejet csináltam túróból, a szarva volt a kifli, a füle egy félbevágott paprika. Óriási sikere lett, a mai napig emlékeznek rá. Hihetetlen, hogy megszólítanak olyasvalakik, akik akkor még nem is éltek. Boldog lehet minden szerző, akitől legalább egy dolgot az életben megjegyeztek. De 1990 után rögtön láttam, hogy a piacgazdaság más típusú reklámot követel, ami sokkal egyszerűbb, sokkal szájbarágósabb. Az új rendszerben egy tehéntúrót nem lehetett poénosan megközelíteni, hanem nagyon pontosan azt kellett mondani: ötszáz forint, itt kapható. Ma a plakátokon nincs geg, az én plakátjaim meg gegekre épültek. Ezt rögtön láttam – tudni kell váltani. S miután érdekeltek a műemlékek, templomok, zsinagógák, hidak, elkezdtem könyveket készíteni, de már nem megrendelésre, ezért mindegyikhez kiadót és szponzort kellett találnom. Az első volt a Középkori templomos könyv (2004), azután a Zsinagógák Magyarországon (2005), majd elkészítettem a Petőfi fényképezőgéppel (2005) című könyvemet, amiben hetven kedvenc Petőfi-versemhez hetven olyan illusztrációt fényképeztem, mintha azok Petőfi korában készültek volna. Elképesztő mennyiségben adták el, pedig senki nem hitt benne. Igaz, egyik könyvemben sem. A Múltunk hídjai (2008) az összes magyarországi műemlék hidat bemutatta. A kötet fotóiból készült kiállítás szerepelt Brüsszelben, Magyarország elnöksége idején. Utána körbehordták a képeket egész Európában, a könyveket osztogatták, miközben előtte azt mondták, kit érdekelnek a magyar műemlékek. Én meg azt mondtam: hidakat építünk az országok között.

– Mikor készít újabb képeket?

– Nagyobb kiállítási anyagot már nem csinálok, de az nagyon inspirál, ha megkérnek egy közösségben való részvételre, mint például ez a mostani tárlat. Van egy nagyon érdekes kezdeményezés Pestlőrincen már több mint egy évtizede. Április 1-jén a Kondor Béla Közösségi Házban mindig nyílik egy kiállítás, aminek az a címe, hogy Szamárfül. Most az az alcíme, hogy „Mobil – vagyis az okos telefon”. Nagyon híres az a kép, amin Einstein kinyújtja a nyelvét. Az én montázsomon a nyelve helyett egy okostelefon van, rajta az eredeti kép. A költészet napján, április tizenegyedikén a Józsefvárosi Galériában lesz egy olyan este, amikor a Radnóti 100 vers 100 kép (2009) könyvem alapján vetítem a képeket, s közben egy-egy verset mond el Császár Angela.

– Gyarmati Fanni bizonyosan nem könnyítette meg a helyzetét…

– Elmondom magának Radnóti Miklósnéval, azaz Gyarmati Fannival való találkozásomat. Előre szóltak, hogy nem engedélyezi majd a versek illusztrálását. Fellapoztam a telefonkönyvet, felhívtam, köszöntem, hogy csókolom, de egyből nemet mondott. „És a halhatatlan szerelmes verseknek az ihletőjét személyesen megismerhetem? – Maga egy öregasszonyt akar megismerni? – Igen. – Szerdán tizenegykor jöjjön.” Elmentem egy csokor virággal a Pozsonyi útra. Fogadott az ajtóban, szívta a cigarettát, kávéztunk, a képekről egy szó sem esett. A falon egy kiváló Fanni-portré. Mondom: „Milyen jó kép, szerintem ezt Beck Judit festette! – Ezt maga honnan tudja? – Láttam már tőle képet. – Tudja, miért ilyen jó? Mert lelkiismeret-furdalásból festette.” Alatta volt egy rajz. Rámutattam: „Megmondom, ki rajzolta. – Az nem létezik. Fogadjunk. – Nem fogadok, mert tanárnő nem engedi, amibe én fogadnék. Én megmondom, ezt Ortutay Tamás rajzolta, Ortutay Gyula fia. – Ezt maga honnan tudja? – Hát, ismerem Tamást. – Ezt a piszok alakot? A keresztfiam, és öt éve nem látogatott meg engem. – Én elintézem.” Két napon belül Tamás ott volt nála. Amikor kibeszélgettük magunkat, azt kérdezi Fanni: „És hol vannak a képek?” Elővettem őket, meglátta a címlapot, egy elképesztő svábhegyi fagyökeret. „Hát, ez gyönyörű! – mondta. – Én azt hittem, valami irka-firkát fog hozni. Hát, a fotó, azt imádom! Hát, a Cinike!” (Zinner Erzsébet, a Fotóművész Szövetség főtitkára volt, én cipeltem a táskáját ifjúkoromban – jó néhány portrét készített a költőről és feleségéről.) „Jól ismertem” – mondtam. Ekkor a házvezetőnőt, aki közben megérkezett, leállította, megmutattam a többi képet, majd azt mondta: „Én engedélyezem magának!” Először engedélyezte Radnóti özvegye, hogy legálisan illusztrálva legyen Radnóti-könyv! Amikor elkészült, vittem neki tíz példányt. Nagyon örült! A többi elfogyott, mind egy szálig.

– Nem készített képet Gyarmati Fanniról?

– Képzelje, elfelejtettem gépet vinni! Ez hiba! Pedig voltam nála háromszor… Negyven évig az volt a szlogenem: „Engem a fényképezés közben legjobban a fényképezőgép zavar.” Nem szeretek lövöldözni. Most is van egy szlogenem: „Én már a saját könyökömön jövök ki!” Ez körülbelül egy éve él. Azóta mondogatom, amióta már nem vagyok olyan aktív. De valamiért mindig megkeresnek, és ez jó érzés.

Farkas Éva