„Költészetem, mint egy szénaboglya, be van tetejezve”

– Vidéki gyerekkor után hogyan illeszkedett be a nagyvárosi életbe?

– Kimondottan alföldi ember vagyok, a gimnáziumot is beleszámítva, amit Kalocsán végeztem, tizennyolc éves koromban érkeztem Pestre, az egyetemre, és mint kollégista ismerkedtem meg a fővárosi körülményekkel. 1966-ban megnősültem, a feleségem révén kerültem ide. A Tartsay Vilmos utcában laktak, egy kis lakásban, mi a cselédszobát kaptuk meg. Apósomék lakása a Kiss János altábornagy utca és a Nagy Jenő utca csomópontjánál volt – a nagyapámat Kiss Jánosnak hívták, Nagy Jenőnek meg a feleségem egyik nagyapját. Ez szinte szimbolikus! Később is a kerületben maradtunk, egy Szoboszlai utcai építkezésbe társultunk be, ott laktunk ’77-ig, négyen egy másfél szobás lakásban, amikor nagyon korán meghalt anyósom, és apósommal együtt, az ő segítségével, új helyet kerestünk. A Joliot Curie térre kerültünk, ami idővel visszakapta a Királyhágó tér nevet, azóta itt lakunk, a sarokházban. Több mint ötven éve vagyok hegyvidéki. Innen jártam vissza a Kiskunságba, Kecskemétre, Kiskőrösre, Kalocsára. Nagyon mélyen bennem éltek az emberek, az a vidék, az emlékeim. Úgy gondolom, nemcsak a sík tájat szerettem meg ott, hanem a sík mondatokat is, nem nagyon kedvelem a hosszú, összetett, csavaros beszédet.

– Bizonyára az itteni lét is hatott a költészetére.

– De még mennyire! Hagyománykedvelő emberként a környezetemet is többször megörökítettem versben. Amikor a Királyhágó tér visszakapta a nevét, erről a helyről írtam, vagy amikor beszorultam a járásproblémám miatt a lakásba és a körfolyosóra, arról is írtam verset, nem egyet. Példának okáért a „K. und k. udvar”-t. A házunk nemrég volt százéves, magán viseli a korabeli jellegzetes építési stílust. A bejárati ajtónk előtt van egy karosszék, gyakran ülök kint este is. Nagyon erős érelmeszesedésem volt, majdnem lebénult a lábam, amikor a legnevezetesebb érsebész professzor keze alá adtam magam. Szerencsére nagyon jól sikerült a műtét, és bizony újra kellett tanulnom járni, miután kiengedtek a kórházból. Tulajdonképpen attól kezdve úgy érzem, újra élek. A mozgásterem viszont egyre szűkebb: annyi még megmaradt, hogy kiüljek a székbe, és onnan nézzem a négyszög eget a körfolyosó fölött.

– Költészetét mindig jellemezték a természeti képek, a játékosság. Megmaradt a derűs szemlélete?

– Meg, hála Istennek! Ez adottság. Így kezdtem el annak idején az egyetemen verset írni.

– Az íróasztalán van egy Szókratész-szobor és egy kis mottó, így szól: „Szókratész Sokra tesz,/ki szókra tesz!” Ebben tulajdonképpen benne van a világnézete.

– Így igaz! A gimnáziumi latin- és történelemtanáromnak hat nyelvből volt diplomája, neki köszönhetően a görögök különösen, de a rómaiak is nagyon megérintettek. Az a morál, az akkori görögöknél meglévő városépítő közösségtudat megragadta a figyelmemet. Ezt a meghatározottságot máig megőriztem az alföldiség mellett. Nagy hatással volt rám nemcsak Szókratész, hanem az az egész világ, amit ők megteremtettek, és ami a világban máig hagyományozódik különböző formációkban, variánsokban: a demokrácia alapját rakták le ugyanis.

– A görögség természetszemlélete is mintha sajátja lenne költészetének…

– Igen, ez is benne van. A természetközeliséget még gyerekkoromból hoztam magammal. Az alföldiségem idővel bővült a Badacsony, Szent György-hegy tájékkal, ugyanis nagyon gyakran jártunk barátommal, Utassy Józseffel Szigligetre, az alkotóházba. Addig-addig, hogy amikor egy kis anyagi lehetőségem támadt, én magam is szőlősgazda lettem.

– Sok szép költemény táplálkozik az ottani ihletekből. Az interneten találtam felvételeket, amelyeken maga mondja a verseket.

– Igen, van olyan, amelyik régebbi, de most készített a Magyar Művészeti Akadémia egy egyórás tévéműsort. Az a táj ugyanúgy megérintett az emberszabású, általában vulkáni maradványaival, mint a sík vidék. A szőlő a hegy alsó szoknyáján található, télen-nyáron elérhető, műút választja el a lenti, Badacsony felé nyújtózkodó lapálytól, mögé gyönyörű kilátás nyílik a mi kis nyaralónkból. Tudat alatt nekem ez is benne volt, hogy itt állapodjak meg, hogy állandó rálátásom legyen egy alföldszerű lapályra. Ezenkívül két várrom is odalátszik, jobbról a Szigligeti, baloldalt a Csobánci. Nem csoda, hogy beleszerettem, és nemcsak én, hanem amikor már eléggé törzshellyé avatódott számunkra, nyaranta nagy-nagy társaságok jöttek nálunk össze a tőlünk öt kilométerre lévő alkotóházból. Borom volt rogyásig, úgyhogy nagy találkozások, vendégségek, népdaléneklésbe torkolló búcsújárások voltak ott estelente. Sajnos sorra meghaltak az egykori törzsvendégek: Lázár Ervinék, Bella Pistáék, Tatay Sándor bácsi, a nagy mesemondó. Egyedül Ágh Pista barátom maradt meg a feleségével abból a nagy kompániából.

– Utoljára az „Utak keresztje. Összegyűjtött versek, 1962–2009” 2010-es megjelenése után beszélgettünk. Azóta megjelent még három kötete. Legutóbb a „Lombjukat a fák elejtik. Új versek”, 2014-ben. Készül-e újabb? Mi foglalkoztatja mostanában?

– Már legalább két éve, szinte fogadalomszerűen, abbahagytam a versírást. Alig-alig született azóta vers, csak amit nagyon muszáj volt, hogy megírjak. Ugyanis soha nem úgy írtam, hogy kitettem a papírt, és gondolkodtam, hanem hordoztam magamban vivő sorokat, szólásokat, amik kigyöngyözték maguk köré a különböző verseket. Ennek lényegében vége szakadt, inspirációt sem érzek. Ugyanakkor előbb csak néhány jegyzetet írtam a gyerekeimnek magunkról, de közben annyira jöttek a különböző témák, történetek, hogy elkezdtem papírra vetni az életrajzi töredékeimet. Eddig a Forrás lelkesen le is hozta ezeket, most már a Hitel is jelentkezett, hogy közölne ebből a prózasorozatból. Érdekes, hogy bármennyire is próbáltak rávenni korábban a prózaírásra, az nem az én világom, úgyhogy ez se nem novella, se nem kisregény, hanem mesélés. Viszont rájöttem, hogy a meséléshez értek, és örömömet lelem benne. Egyszerűen elmesélem, ha lehet, hangulatosan, a hajdani élményeimet. Már legalább kétszáz flekknél tartok, de időben még mindig csak a hetvenes-nyolcvanas évek között járok. Úgy érzem, nemcsak a gyerekeim számára emlék, hanem komoly kordokumentum is. Kötetben gondolkodom, szeretném kiteljesíteni, ha a Jóisten ad hozzá elég időt, erőt. A verseimről pedig úgy érzem, hogy a költészetem, mint egy nagy, komoly szénaboglya, be van tetejezve. Mert hát azt nem csak összehányják, hanem nagyon tudatosan betetejezik, az időjárás viszontagságai miatt. A magam szénarakománya, a versek ugyanúgy be vannak tetejezve.

Szepesi Dóra