„…mindenki állt már egy-egy Kékgolyó utca sarkán”

A Királyhágó utca és a Böszörményi út sarkán lévő házon emléktábla jelezi, hogy 33 éven át ott élt és alkotott Nemes Nagy Ágnes Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéíró. Harmadik emeleti lakása szerkesztőségi és baráti találkozók rendszeres színhelye volt. Nem lehet véletlen, hogy az előadásoknak, összejöveteleknek helyet adó Hegyvidék Kulturális Szalon egyik terme róla kapta a nevét. Életművéről Ferencz Győző költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár és Fullajtár Andrea színművész tartott előadást a Szalonegyetemen március végén. A program kezdetén Menyhárt Éva, a Hegyvidék Kulturális Szalon vezetője köszöntötte a közönség soraiban helyet foglaló Kerek Verát, Nemes Nagy Ágnes jogutódját, hagyatékának kezelőjét.Nemes Nagy Ágnes a háború alatt induló nemzedékhez tartozik, első kötete 1948-ban jelent meg. Fél évszázados pályája kezdetén Újhold néven folyóiratot alapítottak férjével, Lengyel Balázzsal, akivel a babitsi költészeteszményt kívánták folytatni. A pályatársak közül Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György, a világirodalomból Camus, Sartre, Ginsberg, Ted Hughes, Sylvia Plath, Paul Celan, Ingeborg Bachmann nevét említette az előadó.
Nemes Nagy a tárgyias lírát művelte, ő maga úgy fogalmazott: „a költő az érzelmek szakembere”. Önképéről így vallott az 1980-as évek közepén: „Óriási, hihetetlen lyukak vannak az életművemben. Nincs egy sor, nincs egy betű, amelyen politikai okból változtatni kéne, de minduntalan hatalmas barlangok, szakadékok nyílnak meg a sorok között. Mindaz, amit nem írtam meg, amiről nem beszélhettem. […] Nagyon is jól ismert életveszélyek és tiltások fekete űrjein át vezet a szavak vékonyka fénycsíkja.” Bár ő maga úgy gondolta, szaggatott, hiánnyal teli az életműve, ennek ellenére a kollégák, irodalomtörténészek és értő olvasók is úgy tekintenek rá, mint a 20. század egyik legnagyobb, több nyelven is olvasható alkotójára, aki rendkívül zárt, integráns életművet hozott létre.
Nemrégiben elindult egy életműsorozat, ebben az összegyűjtött versek után megjelent az interjúkötete is, valamint újra kiadták, a hagyatékból bővülve, az esszéit. Nemes Nagy Ágnes minden megnyilatkozásában a költői megszólalás módozatait kutatta. Erre példaként egy szép idézet hangzott el a szalonban: „Ha este 6-kor megállok a Kékgolyó utca sarkán és látom, amint a Várra egy bizonyos szögben esik a napfény széle, és a Vérmező olajfái egy bizonyos módon vetik az árnyékot, mindig és újra megrendülök. Ennek az indulatnak nincs neve. Pedig mindenki állt már egy-egy Kékgolyó utca sarkán. Hányszor vagyok kénytelen a névtelen érzelemnek konvencionális nevet adni! […] Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”Izgatta az is, hogy mi az a mód, ahogyan a tény, az emóció, a gondolat, a jelenség jellé válik tudatunkban. Lehetséges magyarázatként egy szellemes hasonlattal élt, mondván, az írók úgy küldözgetik a szavakat, mint a kertészek a tulipánhagymát: „Nála tulipán volt, nálad tulipán lesz, útközben hagyma.”
Ez a gondolat foglalkoztatta már fiatalon a Példázat című versében. Figyelemre méltó, hogy ezt több mint húsz év után ismét előveszi egy esszében. A kritikusok hidegnek, „ész-költőnek”, túl racionálisnak tartották, hiszen nála nem volt jelen költői hevület, indulat, lángolás, a közéletről nem is beszélve. Ő valóban visszalépett, és Ekhnátonról költött versciklust, gejzírekről, a Vihar című versben a levegő nagy ruhaujjairól írt – de a saját érzelmeit nem volt hajlandó kiadni. „…érthetetlen modern költőnek szoktak nevezni. Saját véleményem szerint földhözragadt realista vagyok. Én mindig csak abból tudok kiindulni, ami van. Ez a Vihar című vers is egy élményből származik” – nyilatkozta egy Szigligeten átélt emlékről, amikor a kiteregetett nagymosást elkapta a vihar, és mintha a szél megtestesülne, a látványról a háborúban menekülő, rohanó testek jutottak az eszébe.
Megrökönyödést keltett, amikor halála után öt évvel megjelentek összegyűjtött versei, és abban közel fele mennyiségben hagyatékból előkerült, korábban kiadatlan alkotások szerepeltek. Verses füzetei, amelyek verskezdeményeket, -csírákat, esetleg nagyon személyes hangú műveket tartalmaztak, a szennyesláda aljáról kerültek elő. „Nem ő rejtette őket oda!” –hangsúlyozta Ferencz Győző. Hanem a bejárónője, akiről Bors néni alakját mintázta. Furcsa módon egy vízszivárgást akart így szigetelni…
Szó esett az előadásban a többi között az emléktáblán olvasható nevezetes versről, a Lázárról is. Általában bibliai parafrázisként olvassuk, de másképp is értelmezhető. Nemes Nagy Ágnes 1960-ban írta, amikor már ismét megszólalhatott. Arról is szól, milyen nehéz újrakezdeni immár nem annyira fiatalon az irodalmi pályát, tulajdonképpen az életet.
Még egy különös történet elhangzott A távozó című verssel kapcsolatban. Sokáig azt hitték, ez talán az utolsó műve, ugyanis a halála előtti hetekben használt telefonos füzetében, egy 1991-es bejegyzés alatt találtak rá. Később azonban előkerült egy kéziratos füzet, abban 1960-as dátummal szerepel ugyanez a költemény. Az történhetett, hogy Nemes Nagy Ágnest röviddel a halála előtt foglalkoztatta ez a verse, és lemásolta a telefonfüzetébe.
Végezetül a gyerekversekre kérdezett rá valaki a közönség soraiból. Ezeket akkor írta, amikor mást nem tudott kiadni, viszont nagyszerű lehetőség volt arra, hogy bizonyos dolgokat elmondjon. A versek részben mondókaszerűek, részben ravasz módon politikai kritikát közölnek. Az aranyecset című keleti mese, például, felnőttként is nagyon izgalmas, mert arról szól, hogy a művész nem engedelmeskedik a politikai hatalomnak…
Akik végighallgatták az érdekfeszítő előadást, bizonyosan felfedezik, vagy újra megkeresik Nemes Nagy Ágnes műveit és az ezekről szóló tanulmányokat.

szd.