Sváb köszönet a napért, az esőért, a szélért, a méhecskékért

Nagyokat koppantak a vadgesztenyék a madárfüttyös reggeli csöndben. A Jókai iskola melletti Diana parkban a korai órában még csak a felállított standok jelezték, hogy itt nemsokára rendezvény lesz. Kilencre azonban teljesen megtelt az Istenhegyi Szent László-templom. Kocsis István plébános szentmisével nyitotta meg az Erntedankfestet, azaz a terményünnepet, amely hagyományos őszi programja a Hegyvidéken élő sváboknak. A mise végén megáldotta a kenyeret – pontosabban a kenyereket, mert jutott mindenkinek a ropogós cipókból.

„Aki nem tiszteli a múltat, az a jövőben sem tud működni.” Meskó Gyula, a hegyvidéki német nemzetiségi önkormányzat és a Svábhegyi Hagyományőrző Egyesület tagja az egyesület jelmondatával köszöntötte az egybegyűlteket.

Az igazi közösségek munkával, gondoskodással születnek – kezdte beszédét Kovács Lajos alpolgármester, arra utalva ezzel, hogy mindaz, amit a Hegyvidéken a hagyományőrző egyesület, a német önkormányzat és az aktivisták tesznek, hozzájárul ahhoz, hogy a mai gyerekek később továbbvigyék a tradíciókat. Hiába is termelünk meg bármit a földben, ha nem tudjuk együtt élvezni. Akkor hiábavaló minden, hiszen a gyermekből nem olyan felnőtt lesz, aki elveti ezeket a magokat – mondta.

Ezen a vasárnapon úgy tűnt, nem kell félni ettől. Sok-sok család érkezett, a gyerekek játszottak, ékszert készítettek, megismerkedtek a sváb zenével és tánccal, rácsodálkoztak a szebbnél szebb népviseletekre. A kíváncsibbak azt is meglesték, hogyan készül a hamisítatlan sváb rétes, amelyhez igazi sváb menyecske húzta a tésztát, és töltötte meg jó vastagon túróval, mákkal, almával, meggyel, káposztával. Angelika a dédnagymamájától tanulta meg a réteskészítés fortélyát, és már majdnem harminc éve csinálja. A finomság mennyei lehetett, hiszen gyorsabban fogyott, mint ahogy elkészült a következő adag.

– A mai világban nagy szükség van az ünnepekre. Számomra a hétköznapok egyhangúságát törik meg – állt meg mellettünk egy percre Kövesdiné Martin Nóra, a hegyvidéki német nemzetiségi önkormányzat és a Svábhegyi Hagyományőrző Egyesület elnöke. – Kicsit elgondolkodtatnak, talán figyelmeztetnek is. Az idő múlására, és arra, hogy ezeket a hagyományokat őrizni, ápolni kell, mert különben, ahogyan az alpolgármester úr is mondta, nem lesz, aki a magokat elvesse…

Miközben beszélgettünk, folyamatosan figyelte, minden rendben zajlik-e a téren. Azért még volt egy kis ideje, hogy a terményünnep jelentőségéről beszéljen.

– A múlt a jelenben: számomra ez a terményünnep röviden. Ősi múltra tekint vissza, és nem csak a sváboknál. Ilyenkor ízelítőt hozunk az év során megtermelt gyümölcsökből, zöldségekből, magokból, és köszönetet mondunk a napért, az esőért, a szélért, a méhecskékért… Ezek a termények ott voltak az én nagyszüleim otthonában is, az almáriumban, az istállóban mindig lógott például fokhagyma, búza, kék szalaggal átkötve, amilyen most rajtam is látható, hogy az áldást bevigyék az állatok és a növények közé, és sokszorozzák. De az ünnepek mindig tovább is mutatnak. A mai napon a plébános úr megáldotta azt a kosár búzát, amit megőrzünk december 13-ra. Elvetjük a gyerekekkel, nevelgetjük, öntözgetjük, és visszahozzuk december 24-én, a fény ünnepén. Letesszük a betlehem köré, mert a betlehem szó annyit jelent: a kenyér háza. Így van folytonossága az ünnepeknek. A terményünnep fontos megállója a nyárnak, készülve az őszre és már a karácsonyra is. Az ünnepeink olyanok, mint egy ösvény, amin az ember halad évszakról évszakra.

Közben egyre többen érkeztek a vidám sokadalomba. A Hegyvidék neves hentesének standja előtt hullámzott a tömeg. Csalogatóan szállt fel a sült hús és a kolbász illata. Ropogós tepertő, ínycsiklandozó perecek és kenyérlángosok várták a vendégeket.

Egy kicsit arrébb a Hegyvidék legjobb zöldségese árulta portékáját. De lehetett itt kapni jófajta mézet, mustot, sajtot, szalmaszálból vagy gallyakból készült használati és dísztárgyakat, sőt még a kismarosi ciszterci monostor nővérei is elhozták a saját maguk által készített élelmiszereket, italokat, krémeket.

– Minden nagyobb közösség kisebb közösségekből áll össze – nézett körbe a téren Pokorni Zoltán polgármester, aki szintén kilátogatott a Diana parkba. – Lehet, de nehéz kötődni egy kerülethez, egy városrészhez, még egy országhoz is. Barátokhoz kötődünk inkább, egy házhoz, egy utcához, egy játszótérhez, a bolthoz, ahol bevásárolunk, a templomhoz, ahová járunk… A saját megélt éveinkhez és emlékeinkhez. Nem közvetlen és direkt a ragaszkodás egy városhoz, ahogy a hazához sem, hanem emberi kapcsolatokból épül fel. Ezért is nagyon nehéz hazaszeretetre nevelni. A másik ember szeretetére, a lakóhely szeretetére, a közösség szeretetére lehet nevelni, azon keresztül alakul ki a tágabb környezethez való érzelmi kötődés. Szerencsére a Hegyvidéken a német nemzetiség nagyon is élő közösség. Ehhez elkötelezett emberek kellenek, akik értik, hogy ki kell bélelni az életünket emberi kapcsolatokkal és közösségekkel, mert attól lesz az élhető.

A Svábhegyen mindez valóban érzékelhető volt ezen a vasárnapon. Sokan nézték és hallgatták együtt a Jókai iskola alsósainak nemzetiségi műsorát, a Vértesacsai Német Nemzetiségi Tánccsoport bemutatóját, a Zwickl Polka Party zenészeinek pattogó muzsikáját.

Délben pedig elindult a szüreti menet. A zenészeket követő traktor utánfutójából gyerekek integettek, hömpölygött a színes, különböző viseletekbe öltözött tömeg, hogy megnézze a Zsámbéki Lochberg Regionális Tánccsoport híres sváb lakodalmasát a Jókai Klubban, ahol a mulatság folytatódott. A hangulatról az Etyeki Asszonykórus, a Budakeszi Dalárda, a Mezőfalvi, a Soroksári és a Vértesacsai Tánccsoport gondoskodott.

Az emberek az egész nap folyamán ismerősökként köszöntötték egymást. Itthon voltak, közösen imádkoztak, együtt ünnepeltek – vitték tovább a tradíciót.

K. A.