Négy fal között (I.): Kijárási tilalom, légópincék

A kijárási tilalom – mint fogalom – kezdetben leginkább csak a rend fenntartása céljából született meg. Legtöbbször a királyok elleni összeesküvéseket próbálták megakadályozni, és aki sötétedés után kint tartózkodott, egyszerűen bűnözőnek tekintették. A középkorban eleinte a harangok is jelezték, mikortól nem lehet kimenni az utcára, és hogy az éjszaka beálltával mikor kell eloltani a gyertyákat, lámpásokat nemcsak a nyugalom, hanem a tűzesetek megelőzése érdekében is.

Az elmúlt évszázadokban rengeteg különböző okból rendeltek el kijárási tilalmat, lehetett ez természeti katasztrófa, zavargás, forradalom vagy akár gazdasági válság. Minden esetben voltak olyanok, akik fittyet hánytak a felhívásokra, nem vették komolyan azokat. 1739-ben például ki kellett rendelni a lovasságot és a gyalogságot a Generális-rétre (a mai Vérmezőre), mert a tabáni lakosság nem fogadta el a pestisjárvány miatti karanténszabályokat. Sok lakót csak a Mária Terézia koronázása kapcsán gyakorolt közkegyelem mentett meg a kivégzéstől, a rabságtól vagy egy kiadós botozástól.

A leggyakoribb korlátozások mégis a háborús események miatt történtek, és ezek megszegése akár halállal is végződhetett – no, nem a tilalom megszegése, hanem az utcákon zajló életveszélyes események miatt. A 20. században többször volt Budapesten kijárási tilalom, az 1956-os forradalom idején éppúgy, mint Budapest hetvenöt évvel ezelőtti ostromakor.

A második világháború előtt már az 1930-as évek közepétől megkezdődtek a légvédelmi intézkedések az országban. 1937-ben az újságok arról számoltak be, hogy: „Megszervezik a magyar légoltalmat. Budapesti jelentés szerint a legrövidebb időn belül Magyarország egész területén erőteljes tempóban megindul a légoltalom megszervezése. A magyar légoltalmi törvény végrehajtási utasítása által kijelölt terminus lejárta után Budapesten most folyik a padlások lomtalanításának ellenőrzése. A legszigorúbban követelik a rendelet előírásainak betartását.” (Dunántúl, 1937. 09. 04.)

Az intézkedések után többször légvédelmi gyakorlatokat tartottak, és nagyon komolyan vették, ha ekkor valaki megszegte a kijárási tilalmat. „A főváros területén a hétfőn délelőtt tartott légvédelmi gyakorlat során egyetlenegy eset történt, amikor valaki nem tartotta be az előírt szabályokat. Lia Erzsébet szakácsnő a Baross utca és a József körút sarkán a rendőr felszólítására nem volt hajlandó a legközelebbi kapu alá menni, hanem nyugodtan tovább sétált és a rendőr figyelmeztetésére gorombasággal felelt. Bekísérték a VIII. kerületi kapitányságra, ahol a rendőri büntetőbíró a légvédelmi törvény alapján tizenötnapi elzárásra ítélte.” (Népszava, 1938. 09. 27.)

A második világháborúra több ezer óvóhely létesült Budapesten, ezek többsége a házak alatti pincéket jelentette. Számos ilyen épült a Hegyvidéken, de a kerület dombosabb-hegyesebb részein könnyű célpontot jelentettek. Emiatt jött létre az Ördög-orom sziklába vájt közel ezer négyzetméteres magánbunker, amely az Edvi Illés utcából nyílik, valamint a Denevér úti óvóhely, amelyet valószínűleg a környék lakosai vájtak a sziklába, hogy a hegyoldalban lévő gyenge pincehelyiségeik helyett komolyabb védelmet találjanak szükség esetén.

Miután Budapestet is elérték a bombázások, rendkívül komoly rendelkezések léptek életbe. Nemcsak a kijárás volt tilos, de az elsötétítést is kötelezővé tették. A lakók legtöbbször sötétkék papírból ragasztottak betétet az ablakokra, hogy a legkisebb fény se szűrődjön ki rajtuk. Súlyosan megbüntették, legrosszabb esetben akár be is lőhették az ablakát annak, akinél világos volt, mert úgy értelmezték, hogy az illető az ellenségnek akar jelt adni.

Ha tudták, a kocsikat is elsötétítették, és légriadó alatt az autók sem közlekedhettek, mert a fényük veszélyes célpontot jelentett. 1944 karácsonyán a látogatások helyett az emberek telefonon hívták fel egymást, de hamarosan megszűntek a telefonvonalak is. Több százezer ember kényszerült lemenni hetekre a nagy bérházak pincéibe.

A koronavírus-járvány miatt, szerencsére, messze nem ennyire drámai a helyzet, ám még így is sokaknak az eszébe jutnak a régi, nehéz idők. A napokban került fel az internetre egy személyes hangvételű beszámoló, amely a Németvölgyi út 73/b egyik légópincéjében hetvenöt évvel ezelőtt történteket is feleleveníti. Ebből olvashatnak alább részleteket.

 „Nagymamám 1944/45 telén még a huszonnyolcadik évét sem töltötte be. Alacsony, vézna fiatalasszony volt, olyan igazi »harmincöt kiló vasággyal« típus. Két kisgyermekkel – apám négy-, nagybátyám kétéves volt azon a télen – egyedül maradva kellett szembenéznie Budapest ostromának szörnyűségével. Nagyapám a fronton volt, nem tudták, hazajön-e valaha is (hazajött), a rokonok, barátok mind a város más részein laktak, senki nem tudott eljönni segíteni. Nagymamám hat hetet töltött a két kisfiúval a Németvölgyi út 73/b számú ház légópincéjében. Ez a rövid szó, »légó«, gyakran szerepelt a történeteiben. Légósziréna, légóparancsnok, légópince. Így, rövidítve maradt meg annak a nemzedéknek az emlékeiben a »légoltalmi« kifejezés. A hathetes rémálom előtt is előfordult, hogy néhány órára, néhány napra le kellett vonulniuk a pincébe. Nagymamám a nap minden percében készen állt, hogy kézen fogja a kisfiúkat, és induljon velük lefelé a harmadik emeletről. Kidolgozta és begyakorolta velük, kinek mi a dolga, ha felsüvít kint a sziréna. Egy hátizsákba pakolta az élelmiszereket, nagyrészt konzerveket, a fontos gyógyszereket s még néhány apróságot, amit hasznosnak gondolt (ollót, varrókészletet, szappant, törölközőt, ezeket mindig felsorolta, amikor az ostromról mesélt). Azért választotta a hátizsákot, mert így a két keze szabadon maradhatott, tudta szorosan fogni a kis kezeket. A kicsiknek is megvolt a feladatuk: apám egy kis aktatáskát vitt a fontos iratokkal, igazolványokkal, nagybátyám meg az egyik legfontosabb felszerelési tárgyukat azokban a napokban: a bilit.

Hat teljes héten át éltek a ház lakói a pincében. Egy-egy férfi időnként kimerészkedett körülnézni, de az emeleti lakásokba senki nem mert felmenni. A fejük felett, a Németvölgyi út vonalában húzódott a front: az utca egyik oldalán a német, a másik oldalán a szovjet katonák ásták be magukat. Szinte szünet nélkül dörögtek a fegyverek. Szinte szünet nélkül rengett fölöttük-mellettük a föld. Néha katonák nyitottak be a pincébe, ismeretlen nyelven kiabáltak, nemegyszer részegek is voltak, és volt egy katona, aki görcsösen sírni kezdett, amikor meglátta a két kisfiút szorosan ölelő nagymamámat. Apám, az akkori négyéves, élete végéig emlékezett erre a jelenetre, ahogyan a katona rájuk nézett, aztán a falnak dőlt és csak zokogott megállíthatatlanul, és nagymamám azt mondta, biztosan a saját gyerekeire gondol szegény.

Voltak más gyerekek is a pincében, de kevesen, és mind nagyobbak. A két kisfiúval való foglalkozás nagymamámra maradt. Időskorában azt mesélte, szégyelli magát, amiért néha rájuk kiabált. Nagybátyámnak a fenekére is rácsapott egyszer, amikor a kis kétéves egy óvatlan pillanatban ki akart futni a résnyire nyitott pinceajtón. De az idő nagy részében, a nap sok-sok órájában, az első napok után homályba borult pincében – mert az áramszolgáltatás előbb csak akadozott, aztán teljesen meg is szűnt, gyertyával tudtak csak világítani – ott ült az én apró nagymamám, és játszott, mesélt, énekelt rendületlenül, etetett és altatott, mosdatott és biliztetett, és csak néha sírt, és akkor is csak éjszaka, amikor a kisfiúk már aludtak a pokrócokból készített fekhelyükön. […]

A pincét találat is érte, nem is egyszer. Most hetvennyolcadik évében járó nagybátyámnak az első emléke, amire tisztán vissza tud emlékezni, egy ilyen találat. A kétéves kisfiú elméjébe örökre beleégett, ahogyan a bomba áttörte a pince falát, ahogyan hirtelen törmelék és por zúdult mindenkire, ahogyan eltűnt a fény, és eltűnt a levegő, és mindenki kiabált, sikoltozott, egymást lökdösték, egymásra tapostak, pánikba esve. Nagymamám meg a falhoz simult és csak ölelte szorosan őket, nagybátyámat és apámat, és csak beszélt hozzájuk, és mondta, hajtogatta rendületlenül, hogy nincs semmi baj, itt van édesanya…

Az utolsó hetekre víz sem volt már, a vízvezetékek felrobbantak. A csendesebb percekben néhányan óvatosan előbújtak, és havat gyűjtöttek kintről nagy fazekakba, lábosokba – életmentőnek bizonyult a hó azon a télen –, amit aztán a pincében felolvasztottak és felforraltak ivóvíznek. A légópince vécéjét sem lehetett már használni, a felnőttek vödröt használtak, a gyerekek – az összes gyerek, még a nagyobbak is – nagybátyám bilijét. Volt a lakók között egy orvosnak készülő fiatalember, ő hordta ki és öblítette ki hólével a vödröket. De nagymamám még ekkor is, az olvasztott, langyos hólével is mindennap megmosdatta a két kisfiát, mielőtt este lefektette volna őket.

Aztán a háború véget ért. Évek, évtizedek teltek el. De azok a hetek, ott a légópincében, örökre beleégtek mindenki emlékezetébe. Azok a hetek összekovácsolták az embereket ott lent. Együtt éltük át az ostromot – ez a rövid mondat még évtizedekkel később is elegendő magyarázat volt arra a rendkívüli összetartásra, ami a ház és a környék lakóit jellemezte. Nagymamám sokat mesélt azokról a hetekről, hónapokról, de mindig olyan egyszerűséggel, pátosz nélkül, sőt, néha még vidáman is, hogy nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, micsoda erő kellett azokhoz az időkhöz. […] Most a koronavírus kényszerít négy fal közé. […] Nem tudjuk, meddig tart még. Nagymamám sem tudta, ott a pincében. De kitartott. És remélt. Én meg csak az ő történetével tudok sok erőt és türelmet kívánni mindenkinek.” (Balla Judit: Nagymamám története.)

Most tehát nem kell tartanunk hasonló borzalmaktól, azonban valamelyest megváltozott az életünk azzal, hogy négy fal közé kényszerültünk. Nehéz kibírni, hogy nem mehetünk el bármikor bárhová, és még ha nagy kertünk is van, frusztráló lehet a sok korlátozás. Ám ha szüleink, nagyszüleink, dédszüleink képesek voltak kitartani a világháborúk és forradalmak vészterhes idejében is, és szeretve felnevelni minket vagy családtagjainkat, akkor tartozunk nekik annyival, hogy lehetőségeinkhez mérten mi is figyelünk a szabályokra, és már csak az irántuk érzett tiszteletből is otthon maradunk. (A következő részben a Hegyvidéken lévő egykori magánbunkerekről és nagyobb közösségi óvóhelyekről lesz szó.)

F. G.