Kortárs reflexiók – Moholy-Nagy 125 (2.)
A 125 éve született, nemzetközi hírű magyar polihisztor, Moholy-Nagy László munkássága előtt tiszteleg a Hegyvidék Galéria év végi kiállítása, amely a járványhelyzet miatt egyelőre nem látogatható. A tárlat kurátorát, Nagy T. Katalin művészettörténészt ezúttal a kortárs alkotók Moholy-Nagy-reflexióiról kérdeztük.
– Miért érdekes kortárs reflexiókat bemutatni egy Moholy-Nagy Lászlóról szóló kiállításon?
– Én elsősorban kortárs művészettel foglalkozom, és művészettörténészként, tanárként azt gondolom, a velünk élő alkotók ugyanazt a világot látják, mint mi, de érzékenyebbek, rajtuk keresztül többet tudunk meg a saját korunkról is. Szeretem a reflexív műveket, amelyek így vagy úgy összekötnek bennünket a múlttal, megmutatják, hogy mi közünk az elődökhöz. Ez a mostani válogatás egy kicsit a debreceni MODEM-ben rendezett GÉMkapocs című, kétrészes tárlat folytatása. Ott különböző gyűjteményi művek voltak párhuzamba állítva kortárs alkotásokkal. A reflexiókkal kapcsolatban elöljáróban el kell mondanom, hogy Moholy-Nagy hihetetlenül sokoldalú ember volt, minden izgatta; ha valamivel találkozott, azonnal ki akarta próbálni, legyen az fotográfia, mozgókép, plexi. A mobilszobrászat egyik előfutára volt. Hosszú éveken át dolgozott Fény-tér modulátorán, amely egy olyan szobor, amiben a mozgó elemek, a fényhatások és a hangok sajátos módon elegyednek, és teremtenek meg egy szokatlan, hangokkal kísért látványvilágot. Moholy-Nagy Lászlót érdekelte minden új technikai lehetőség, az új anyagok és ezek használata a művészetben. Készített egy filmet a Fényjáték – Fekete-fehér-szürke címmel, ezt a Hegyvidék Galériában is vetítettük volna.
– Ha Moholy-Nagy ma élne, foglalkozna a számítógép művészi felhasználásával?
– Egészen biztosan, ezért került a kiállításba egy Moholy-Nagy-metszetet kreatív játékként feldolgozó komputeres mű, Plesznivy Ákos munkája. Ez egy interaktív alkotás, aminek az alapja egy a berlini Sturm folyóiratban megjelenő sokszorosított grafika volt. Ugyanebből indult ki Halmi-Horváth István is, akit nagyon foglalkoztat az áttűnés, az átlátszóság festői megfogalmazása, de ez a gondolatkör felbukkan Somody Péter festészetében is. A galéria terében hosszan nyúlik el Szegedy-Maszák Zoltán képsorozata, amely azt kívánja a nézőtől, hogy mozogva nézze a műveket, mert úgy bontakozik ki azok sajátos, sztereoszkópikus térillúziója.
– A kiállítás terét egy híres művészportré uralja.
– Ezt Lucia Moholy, a művész első felesége készítette 1925–26 körül, és megjelenik Telek Balázs, a néhány éve fiatalon elhunyt tehetséges fotográfus fotóinstallációján. Moholy-Nagy a Bauhausban a többi között az úgynevezett bevezető kurzus tanára volt. Fontosnak tartotta a különböző érzékek bekapcsolását, ily módon az anyagokkal való ismerkedésben kiemelt helyet kapott a tapintás. Ezért hívtam meg a Finnországban élő Kozári Hildát, aki két évtizede foglalkozik multiszenzorális művészettel, ami azt jelenti, hogy a látás és a hallás mellett a szaglást, a tapintást is bevonja alkotásaiba. A legkorábbi reflexió Hopp-Halász Károly, a pécsi műhely egyik vezéralakjának fotósorozata 1971-ből, amelyet Szluka Balázs magángyűjtőtől kaptunk kölcsön. Itt vannak Keserü Károly meditatív rajzai is, amiket a művész tiszteletére készített. Sylvia Plachy, akinek egy éve nagy kiállítása volt a Műcsarnokban, az úgynevezett humán fotográfia mestere New Yorkban. Ő André Kertész tanítványa volt, a nyomdokán haladt. Kérésemre előhalászott egy rá nem jellemző kompozíciójú fotót, amely viszont tökéletesen illik Moholy-Nagy felfogásához. Rozmann Ágnes képviseli az alkalmazott grafikát és tipográfiát, amik szintén fontos szerepet játszottak Moholy-Nagy életében. A kiállításon látható grafika a százhuszonötödik évfordulóra készült, a műbe ágyazott fotogramrészletek Rozmann saját munkáiból valók, ezzel is hangsúlyozva a személyes kötődést.
– Mit tudhatunk a Moholy könyvtára című festményről?
– Lilla von Puttkamer, a magyar származású, fiatal német festő a berlini kiállításra készítette. Megfogalmazza rajta, hogy mit jelent számára a művész.
– Mi lesz a sorsa ennek a nagyon szép és gazdag tárlatnak?
– Még nem tudjuk. Most csak imádkozhatunk, hogy januárban legalább egy finisszázs vagy tárlatvezetés erejéig megtekinthető legyen a kiállítás. Az önkormányzati galériákat tulajdonképpen nyugodtan meg lehetne nyitni, hiszen magánkézben lévő „rokonaik” is nyitva lehetnek, a napi vendégek száma jóval kevesebb ezeken a helyeken, mint például egy élelmiszerbolté. A nagy múzeumok bezárása indokolt és érthető, a kisebb galériáknak azonban nincs akkora látogatottsága, mégis nagyon fontos helyszínek a kultúrafogyasztók számára. Sokan várták ezt a tárlatot is, és már másodszor maradt el.
Szepesi Dóra