„Sokszor láttam csodákat”

– Március óta szinte minden lapszámunkban tájékoztat minket az aktuális járványügyi helyzetről. Most, karácsonyhoz közeledve szeretnénk önt egy kicsit közelebbről is megismerni.

– Három gyermekem van, és egy unokám, Fülöp, aki öt hónapos lesz. Édesapám is orvos volt, óhatatlanul hatást gyakorolt rám, hogy ezt a szakmát válasszam. A gyerekeim egészen más területen dolgoznak: a legnagyobb jogász lett, a középső élelmiszeripari mérnök, a legkisebb pedig most fejezi be Bécsben az MSC-képzést. Úgy látszik, számukra nem volt vonzó az egészségügy.

– Szívből gratulálok az unokájához! Milyen érzés nagypapának lenni?

– Az egyik barátom fogalmazta meg a legpontosabban: az unoka nemcsak jó, hanem nagyon-nagyon jó! Picit másabb, mint a saját gyerek. Egy nagypapának sok mindent meg kell tanítania az unokájának: megmutatja, hogyan kell tiplit fúrni a falba, autót mosni, úszni és biciklizni. Remélem, mindent sikerül majd átadnom Fülöpnek, és abban is bízom, hogy sok unokám lesz még.

– Ha jól tudom, harminchárom éve dolgozik a Szent János Kórházban. Emlékszik az első napjára?

– A tanulmányaim befejezését követően, 1986-ban rögtön behívtak sorkatonának, Pécsre. Később a Honvéd Kórházban voltam katonaorvos, 1987 óta pedig a Szent János Kórházban dolgozom. Az első napomra konkrétan nem emlékszem, csak arra, hogy már akkor is óriási ellátóhelynek számított az intézmény. Tizenkét évig az ortopédtraumatológián altatóorvos voltam; sokszor eszembe jutnak a gerincferdülés-korrekciós műtétek, amik nagyon hosszan tartottak, átlagosan tíz-tizenkét órán át.

– Volt már, hogy karácsonykor is dolgoznia kellett?

– Előfordult, hogy ügyeletes voltam, de szerencsére a szentestét mindig a családommal tudtam tölteni. Amióta idősebb vagyok, könnyebb a dolgom, az ünnepi ügyeletet általában azok a fiatalabb kollégák vállalják, akiknek még nincs gyerekük. A telefonom mindvégig be lesz kapcsolva, és biztos vagyok abban, hogy hívnak majd, azt viszont nem tudhatom előre, hogy be kell-e mennem.

– Nem lehet egyszerű intenzív osztályon dolgozni...

– Tudom, hogy ez illúzióromboló, de az ember mindig próbál pragmatikusan alkalmazkodni a lehetőségekhez, és aztán a lehető legtöbbet kihozni ezekből. Az egyetemi tanulmányaim befejezése után mindössze öt álláslehetőség volt Budapesten.

– Szinte minden beszélgetésünk alkalmával kiemeli, hogy ön optimista ember.

– Igen, mert nem érdemes pesszimistának lenni. Mindig bízom abban, hogy jóra fordulnak a dolgok. Ezt a gyógyászathoz tudnám a leginkább hasonlítani, hiszen itt is fontos, hogy mindenből megpróbáljuk kihozni a maximumot. Az intenzív osztályon szívből örülünk minden gyógyulásnak, a kritikus helyzetekben is igyekszünk optimizmussal segíteni a betegeken. A hozzátartozókhoz hasonlóan mi is nagyon szomorúak vagyunk, amikor elveszítünk valakit, ugyanakkor a mi feladatunk az is, hogy megvigasztaljuk a gyászoló családtagokat.

– Korábban megkérdeztem öntől, hogy mitől függ a súlyos koronavírusos betegek túlélési esélye. Akkor azt válaszolta, hogy az intenzív osztályon még nem találkozott ateista emberrel.

– Nagyon fontos számomra a hit. Hozzátartozik az életemhez.

– Látott már csodát?

– Aki intenzíven dolgozik, tapasztalt már megmagyarázhatatlan dolgokat. Itt rendkívül materialista csodák történnek. Az orvos nem úgy dolgozik, hogy kitalál valamit, és megcsinálja, hanem a megtanult, tudományosan megalapozott tények mentén hajtja végre a feladatát – ez olyan, mint a repülési csekklista. Minden pontosan meg van határozva. Mégis nehéz előre megmondani, hogy ki az, aki meggyógyul, és ki az, akit elveszítünk. Van úgy, hogy javul a beteg állapota, aztán egyik pillanatról a másikra kritikussá válik, és olyan is előfordul, hogy azt gondoljuk, már nem tudunk segíteni, és egyszer csak jobban lesz. Ezek a csodák itt vannak az orvoslásban. Nekünk pontosan azt kell tennünk, amit megtanultunk, de az élet elejére és végére nincs ráhatásunk. Sajnos.

– Aki járt már intenzív osztályon, tudja, hogy nem egyszerű elfelejteni az ott látottakat. Nem nehéz nem hazavinni a munkahelyi nyomást?

– Ezt a feleségemtől kellene megkérdeznie. Én úgy érzem, nem viszem haza a munkát, ő az ellenkezőjét állítja.

– Most biztosan félti a családja.

– Igen, de mindig elmondom nekik, hogy védőfelszerelésbe öltözve, a szabályok szigorú betartásával minimális a fertőzés lehetősége. Úgy gondolom, egy bevásárlóközpontban jelenleg jóval magasabb a COVID-19 terjedésének a veszélye, mint nálunk, a kórházban.

– Hosszú évtizedek óta gyógyítja a tizenkettedik kerületben élőket is. Mennyire ismeri a Hegyvidéket?

– Mindig azt szoktam mondani, hogy nem tudom, mi történik Pesten, de itt, az első, a második és a tizenkettedik kerületben szinte naprakész információval rendelkezem, és nem csak az egészségügyet illetően. Minden ide köt. A családom egy része, a munkahelyem és persze az egész gyerekkorom. Az unokámnak most volt a keresztelője a Kútvölgyi-kápolnában. A Hertelendy utcában nőttem fel, a Kiss János altábornagy utcai iskolába jártam – oda, ahol most a kormányhivatal működik. Az Alkotás utca akkoriban még macskaköves volt. Az erkélyről figyeltem, hogy a 12-es busz télen nem tudott felmenni a Márvány utcai emelkedőn. Akkoriban már november elején hó volt. Egyetem idején a Normafához jártunk síelni. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, ő a Szent János Kórház közelében, a Hadik András utcában lakott.

– A felesége is orvos?

– Szerencsére nem. Ő élelmiszeripari mérnök.

– Hogyan szokott lazítani?

– Esténként, ha tehetem, kiülök otthon egy pohár borral a teraszra pipázni. Szeretek vitorlázni, rajongok a Balatonért, így rendszerint ott is töltöm a nyarat. Nagyrészt a feleségemmel, mert a gyerekeink már felnőttek, de alkalmanként ők is csatlakoznak hozzánk. Nyáron nem szoktam külföldre utazni, mert nem szeretem a tömeget. A Szent János Kórházból autóval nagyjából egy óra az út a magyar tengerig, így péntek esténként már a partról vagy a vízről tudom nézni a naplementét.

– Közeledik a karácsony, ilyenkor általában a Szent János Kórházban is igyekeznek ünnepi hangulatot teremteni. Ez most is így van?

– Az asztalomon itt az adventi koszorú, a kollégák karácsony előtt feldíszítik a nővérpultot, megpróbálnak ünnepi hangulatot varázsolni. Itt a karácsony nem olyan, mint otthon – még akkor sem, ha a beteget meglátogatja a családja. Ilyenkor azok vannak bent, akiket nem tudnak hazavinni, vagy az állapotuk nem teszi lehetővé, hogy elhagyják a kórházat. Különösen odafigyelünk arra, hogy a betegek ne érezzék a magányosságot.

– A járvány miatt sokunknak lesz szomorú karácsonya, hiszen az idén le kell mondanunk a nagy családi összejövetelekről. Mit tanácsol, hogyan lehet lelkileg túllendülni ezen a fájó helyzeten?

– Nem egyszerű. Sokszor van úgy, hogy a szeretteinkkel csak gondolatban lehetünk együtt. A szabályok nem azért vannak, hogy fájdalmakat okozzanak, hanem azért, hogy megvédjenek. Az egyedüli megoldás, ha gondolunk a másikra, és ha lehet, akár telefonon kívánjunk boldog karácsonyt.

– Említette, hogy – ha minden jól megy – otthon, a családja mellett tölti a szentestét. Az unokájával is találkozik?

– Számomra minden karácsony meghatározó, de az idei valóban különleges lesz. Az unokánk és a gyerekeink is velünk lesznek, természetesen szigorúan ügyelünk arra, hogy ne lépjük túl a létszámkorlátot. A feleségem mindig nagyon bensőséges karácsonyokat szervez, most a nagyszülők nem lehetnek velünk, így nekünk is le kell mondanunk a nagy családi összejövetelekről. Ennek ellenére úgy gondolom, az ünnep akkor szép, ha megadjuk a módját, máskülönben ugyanolyan hétköznap lesz, mint a többi. Biztos vagyok abban, hogy a telefonommal nagyon sok fotót készítek majd a családomról, a karácsonyi asztalról és a meghitt pillanatokról.

B. M.