„Borzalmak éjjele”, avagy 145 éve öntött ki az Ördög-árok patak

A Vasárnapi Ujság Borzalmak éjjele című cikkéből jól érezhető a döbbenet, ami 1875. június 26-án érte a budaiakat: „Vannak oly szomorú események, melyeknek leírásánál lassan s vontatva perczeg végig tollad a papíron, mintha egy drága családtag vagy szeretett barát haláláról kellene könyeket facsaró gyászjelentést írnod. A mint ilyenkor a fekete betűk egymás mellé fűződnek a fehér lapon, újra átéled a keservet, melyet a szenvedett veszteség: hírének hallatára éreztél. S e fájdalom soha sem mélyebb, mint mikor egészen váratlanul, teljesen készületlenül talál. A sors szereti az ily keserű meglepetéseket. Volt egy rokonod vagy barátod, kihez az igaz szeretet szivósságával tapadtál. Minden uj nap együtt látott benneteket. Tegnap is futólagos kézszorítással váltál el tőle – holnapig. Tele volt élettel, kedélylyel, mozgékonysággal. Pezsgett a duzzasztó életerőtől. S másnap, mint villám a derült égből, sujt le a rémhír, hogy e viruló életnek vége. Szerencsétlenség érte: meghalt! Ott fekszik a ravatalon, kiterítve, aludt vérrel, a halál ijesztő fehérségével arczán. Szemei, melyek még tegnap az életkedv tüzétől melegített sugarakat löveltek – ma merevek, üvegesek. Ajkai, melyeket oly rövid idő előtt láttál még mosolyogni, fagyosak, színtelenek. A halál lehelte rájuk dermesztő csókját… S te megtörve, lecsüggesztett fővel, összekulcsolt kezekkel állsz a hűlt tetemnél. Zaklatott agyad nem tud helyet találni a gondolatnak, hogy mindez rideg, kétségbeejtő való, amit látsz. Ugy szeretnéd elhinni, hogy csak gonosz álomkép üzi veled kegyetlen játékát; hogy lidércznyomás láttat veled iszonyú rémképet, melynek nehéz köd gyanánt kell szétfoszolnia, ha öntudatra ébredsz. Ily nemével a kinzó érzelmeknek szemlélted az orkán, felhőszakadás és jégvihar alakjába bujt halálnak hátrahagyott műveit a szencsétlen Budán.” (Vasárnapi Ujság, 1875. július 4.)

A Magyarország és a Nagyvilág című folyóirat így írt a tragikus eseményről: „Szent László napjának előestéje sokáig emlékezetében marad a fővárosiaknak; ez este a végzet oly szerencsétlenséggel látogatta meg az egész fővárost, különösen a Duna jobb partján levő városrészt, mihez hasonlóra az öregebb emberek sem emlékeznek. Az erősebb idegzetüek s a kevéssé félénkebbek is hajlandók voltak hinni, hogy ez nem múló csapás, hanem valósággal a világ vége, az utolsó ítélet vagy az ég ostroma a gyarló földiek ellen. Este 6 órakor terhes föllegek vonultak a láthatár fölé; a három nap óta tikkasztó lég egészen fullasztóvá lett, hűs hely nem volt található még a zöldben sem. Hat óra után az ég teljesen elborult, szokatlan sötétség állt be s csakhamar jött az eső, melynek első hullása szinte jótékonyan hatott a borzasztó hőség után. A csöndes meleg eső azonban nem sokáig tartott; a vészterhes felhők villámai szüntelen űzték egymást s a tompa moraj, mely a villámokra következett, jelenté, hogy nem közönséges égi háború következik. Az éj borúja kénes fénynyel telt meg s rövid negyed óra múlva megindult a csapásoknak első sora. Borzasztó égzengés, majd felhőszakadás és jégesés következett. Az utczákon jajveszéklés, menekülés; a bérkocsik s más fogatok lovai megvadultak s nem akartak mozdulni helyükből; a teherhordó állatokat életveszély nélkül alig lehetett kifogni és elszállítani; az épületek ablakai, melyekbe a roppant szél belekapaszkodhatott, mindjárt az első perczben semmivé lettek s darabokban hulltak alá az emeletekről, a czégtáblák, réztányérok, a kávéház előtt diszlő virágok, bokros kiosk-fedelek mint pelyhek repültek a levegőben. Szerencsés volt, aki biztos helyre juthatott. Azok, kiket a vihar és jégeső nyílt utakon vagy a lánczhidon talált, csak nagy ügygyel-bajjal menekülhettek. A lánczhidon egy omnibuszba egész csapat ember belefogódzott, hogy megvédekezzék a szörnyű időben; de a vihar visszatartotta a lovakat s a kocsit az egyik oldalhoz sodorta, úgy hogy nehányan azonnal összerogytak. A Duna-parton egész végig megrongálta a vész a háztetőket, párkányzatokat; téglák, cserepek, kövek, ablaktáblák, egész kirakatok hevertek a kövezeten. Ez pedig csak kezdete volt a csapásoknak, melyek azután következtek. Sokan azt hívén, hogy a nehéz idő az első ouvertürrel [nyitánnyal] kitombolta magát, megindultak ideiglenes menedékhelyükről, midőn a második és sokkal súlyosabb égiháboru indult meg. Dió-, majd tyúktojás-nagyságú jégdarabok hulltak oly roppant mennyiségben, hogy az utczákon csakhamar jégvermek támadtak: csupa fehérség volt látható mindenütt. A szilaj szélvész irtózatos erővel támadott és jégbombáit oly kegyetlenül röpitette a házaknak, hogy a legnagyobb elfogultság vett erőt mindenkin. A gyöngébb idegzetű gyermekek, fiatal hölgyek, betegek zokogni kezdtek s el nem képzelhették, mi vége lesz e rendkívüli állapotnak. A budai hegyekről a második vihar a jégesővel párosult felhőszakadás után megindult az árvíz és borzasztó rohamosan, ragadón törtetett le; alig egy negyed óra múlva megdagadt az ördögárok, az utczákon patakként folyt a víz, mely perczről perezre ijesztő mérvben emelkedett. A Ráczfürdő körül levő házak lakói jajkiáltások közt széledtek el s kerestek menedéket; épületek, melyek az egyik perczben még biztosan látszottak állani, már a másik perczben ingadoztak s rombolva dőltek össze. A viz behatott a házakba és kihozott magával asztalt, ágyat, zongorát, szekrényét; a tengerré növekedő habokon egész kolóniák látszottak. Az ördögárok bolthajtása leomlott, az átjáró hidacskák eltűntek. A nyári lakokból berándulókat és a Svábhegyre, zugligetbe kirándulókat, kiket útközben kapott a vészes idő, részint elsodorta, részint halálra ijesztette. A svábhegyi fogaskerekű pálya síneit megrongálta, lesodorta az ádász vész; az indóház, mely elég szilárdan van épülve, ingott, mint valami kártyaház. Száz meg száz ember, ki oda szorult, azon töprengett, hogy nem válik-e koporsójává a nagy hajlék, melyet a vízár mindinkább elborított. Az Újtelken harmincz-negyven mázsás köveket hordott az útra a rohanó ár; a templom kriptájából felhozta a koporsókat, a templom egy részét ledönté. A Svábhegyen a szőlőket tönkre tette virágos kerteket úgy átváltoztatott, hogy vizes tekenőkké lettek, a villákat – melyek a hegyoldalon álltak – részint megrongálta, részint elsodorta, részint düledező romokká változtatta. […] A déli vonat indóháza is kegyetlenül megdézsmáltatott. Az iszonyú időben, a roppant jégesésben, melynek minden darabja halálhozó lehetett, a mentés alig volt lehetséges; hisz a hajókat a Dunán forgatta, a csónakokat elsodorta, minden mentő kísérlet dugába dőlt. A villám házakat gyújtott meg; a budai téglavető is elhamvadt. Mindenütt rombolás és pusztulás nyomai látszanak. A második vihar valóban tőrbe ejté az embereket, kik az első után azt hitték, nyugodtan haza mehetnek s otthon kipihenhetik magukat. A körülbelül egy óráig tartó folytonos jégesés, felhőszakadás és kegyetlen vihar után maga valóságában feltárult a város kétségbeejtő képe. Gyermekek, asszonyok, férfiak jajgatva jelentek meg a szerencsétlenség színhelyein és keresték szeretteiket, kik közül némelyek iszaposán, megcsonkítva kerültek napvilágra.” (Magyarország és a Nagyvilág, 1875. július 4.)

A tragédia utáni napokban sorra láttak napvilágot a szörnyebbnél szörnyebb esetek. A Politikai Ujdonságok című lapban leírtak a Zugligetet, Svábhegyet és Jókait is érintették: „Hétfőn délután is ezer meg ezernyi közönség ment át Budára, megtekinteni a szerencsétlenség színhelyét. […] Egyik legiszonyúbb jelenete a katasztrófának a következő: Egy mérnök, nejével és gyermekével a vacsoránál ült, mikor a vész kitört. Háza alatt az ördögárok vonul el. Egyszerre lábai alatt megnyílik a föld, az üregből hatalmas vízsugár lövell fel, a nő eltűnik az örvényben, a gyermek a zugba hanyatlik. Az atya kővé dermedten nézve a jelenetet, mire eszére tér, a gyermek holtan hevert a kuczkóban, nejét a hullámok a Dunába hordták. A zugliget felé vezető utón minden pillanatban a legszívszaggatóbb jelenetek fordultak elő; a szakadó esőben atya, anya és két leányuk bolyongnak, máshol férj és nő jönnek egy kocsin; intik őket, hogy ne menjenek tovább, ők bíznak jó lovaikban, de alig haladnak száz lépésre, a kocsi elsüppedt és mindkettőt elragadja az ár. Trefоrt miniszter két leányát a nevelőnővel a »Szép Ilona« körül érte a förgeteg. Egy dombon vonultak egy fa alá, s vízben esőben éjféli 3 óráig vonultak meg ott, véletlenül került deszkadarabokat tartva maguk fölött. Csak hajnalkor érkezett segély. […] A Svábhegyen is óriási erővel dúlt a jégvihar. Jókai Mór, ki hat óra után, tehát kevéssel a fergeteg kitörése előtt indult el Pestről svábhegyi nyaralójára, leírta viszontagságait, melyből kitűnik, hogy útközben nagy veszélyben forgott már. A svábhegyi vasút alsó indóházában halálijedelmet álltak ki a benszorult vendégek. A hegyi ár egyszerre ellepte az »ecce homo«-mezőt [mai Városmajor területe] és zúgva dűlt neki az indóháznak. A többnyire nőkből álló közönség az asztalokra menekült föl. Asszonyok, gyermekek jajgatva, ájuldozva kapaszkodtak egymásba, a mint a víz betörte az ajtókat és ablakokat, s így tódult be a szobákba. S az asztalokat fölemelte a víz, s úgy lengette, mint a tutajokat. Végre tíz óra felé, mikor a rohamár megszűnt, mely bölcsőket, bútorokat, szálfákat, szekereket ragadt magával, a felszabadult társaság gyalog kényszerült térdig érő iszapban az indóházat elhagyni. »Vasárnap délelőtt – írja Jókai – lejöttem a Svábhegyről, és tudósíthatok az ottani rombolásról. A termények elveszését nem is említem; de a talaj elpusztulása s az utak megrongálása irtóztató. Az ár feldúlta az utakat mindenütt. Az eddig is veszélyes meredélyeken úgy leszaggatta a falakat, hogy most egyes kocsik is csak életveszéllyel hatolhatnak rajtuk végig, csatornákat ásott, mikbe egész házak elférnének, a servita kunyhó előtti gránit kövezetét fölszaggatta, elébb a kis svábhegyre vezető hidnál neki szegült az átelleni szőllő falának, azt áttörte s azt a gyönyörűen mívelt szőllőt úgy tele hordta mázsányi kövekkel, hogy az most olyan, mint egy nagy sírkert; ugyan ez a hegyi ár a déli vaspálya udvarán is eltemette a sínvonalakat, most ássák ki a föld alól.«” (Politikai Ujdonságok, 1875. június 30.)

A legfontosabb közlekedési eszközök, mint a fogaskerekű is, a nagy vihar után hetekig nem üzemeltek. A romok eltakarítása és az építkezések még évekig elhúzódtak. Habár az Ördög-árok patakot már 1872-ben elkezdték beboltozni, a hatalmas pusztítás még jobban megerősítette ezt az elhatározást, amelyet végül több lépésben fejeztek be.

A Diós árok Városmajorig érő szakasza 1878-ra készült el, de a Városmajorban még közel negyven évig folyt a víz fedetlenül, mire az első világháború idején befedték azt. Az Ördög-árok azóta már nem fenyegeti a budai lakosokat, ám a föld alatt mind a mai napig folydogál az egykor félelmetes vizű patak.

FG.