Stolmár László, az első iskolaigazgató a Hegyvidéken

A Hegyvidék első ismert iskolája több mint 160 éve, 1858-ban kezdte meg működését. Az első nagy pedagógus, aki a Hegyvidéken élt, báró Eötvös József volt, aki 1846-ban költözött ide. Ő a Svábhegy egyik leghíresebb lakója, nem mellesleg a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Munkássága idején született meg a népiskolai közoktatásról szóló törvény, sokat dolgozott a közép- és felsőfokú iskolák reformjain, jelentős a pedagógiai munkássága. Mindemellett fontos szerepe volt a Szent László-templom és a mellette lévő iskola létrehozásában is.

A mai Svábhegyi Jókai Mór iskola elődje, az egytermes épület 1858-ban készült el. A feljegyzések szerint 1848–49 után a környéken élők már fenntartottak egy iskolát, amelynek azonban nem volt saját helye, különböző családoknál vagy üres, elhagyatott házakban működött. Az új oktatási intézmény egy tanteremből, valamint egy tanítói szobából állt, és meglehetősen szűkös volt. A teremben néhány hosszú pad és asztal, a tanító szobájában asztal, ágy, fiókos szekrény és két szék fért el.

A kétosztályos iskolát 1872-ig a krisztinavárosi iskola vezetője, Pellet József irányította, a diákok számolni, írni, olvasni, énekelni tanultak. A tanítói pozíciót rendre egy-két évig töltötte be az éppen aktuális személy, sorra váltották egymást a magyar vagy sváb anyanyelvű segédtanítók, akiket rövid szolgálati idő után kivétel nélkül előléptettek más budai tanintézményekbe.

Az igazi változást Stolmár László hozta el, aki az első önálló hegyvidéki iskola igazgatója lett 1872-ben. (Nem összetévesztendő Stolmár Lászlóval [1894–1976], a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium igazgatójával, a pedagógus-továbbképzés hazai megszervezőjével!) Ő teremtette meg a „valódi” iskola alapjait és szükségleteit – ám ahogy sok minden, úgy ez sem indult könnyen.

Az akkori növendékek közül szinte senki nem beszélt jól magyarul, a németen kívül csak a környékbeli sváb dialektust ismerték, így Stolmár nyelvtudása nem bizonyult elegendőnek a tanításhoz. Ezért eleinte nem fogadták el őt: egyre kevesebb gyerek járt az iskolába, a szülők csak egy újabb segédtanítót láttak benne, aki majd rövid idő múlva ugyanúgy elhagyja az iskolát, ahogyan az elődei.

Stolmár azonban megfogadta, hogy nem áll tovább, és a legjobb tudása szerint igyekszik felvirágoztatni a hegyvidéki oktatást. Ígéretét betartotta, tizenhárom évig vezette az iskolát, és közösségteremtő munkájával próbálta összekovácsolni a soknyelvű lakosságot. Munkája nehézségét mutatta, hogy még jóval később, az 1910-es években is gondot jelentett a nyelvismeret a környéken.

Siklóssy László így fogalmazott a Diana utcai elemi iskoláról az 1929-ben írt Svábhegy című könyvében: „Fontos missziót teljesít a Napközi Otthon szociális munkája mellett a magyarosítás terén is. Ugyanis itt a Svábhegyen még mindig számos család van, ahol a szülők, de főleg a nagyszülők csak németül beszélnek. Az ilyen családokból kikerülő gyermek erősen küzd a magyar nyelv nehézségeivel. Ezt a nehézséget segít leküzdeni a Napközi Otthon, ahol a játék és társalság közben játszva tanul meg a kis németajkú gyermek magyarul beszélni és gondolkozni.” Ez a „Napközi Otthon” egyébként kapcsolatban állt az iskolával, és az otthont igyekezett pótolni olyan családoknál, amelyeknél a szülők reggeltől estig munkában voltak.

A nehézkes kezdet után egyre növekedett a 15 fős tanulólétszám, hamarosan elérte a 69 főt. Sikerült új taneszközöket, padokat, iskolatáblákat beszerezni. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a családok sokszor még mindig nem engedték el az iskolába iskolaköteles gyerekeiket, ráadásul a helyszín is egyre szűkösebbé vált.

A Budapesti Közlöny így számolt be a jelenségről: „A tanterem az ottani tankötelesek számához képest nem eléggé tágas. A tanulók igen rendetlenül járnak. A múlt nyáron (azaz 1874-ben) 69 beíratott tanköteles közül 30-32 látogatta az iskolát. Ezen rendetlen iskolalátogatás miatt a tanítás eredménye igen hiányos. Vannak 3 év óta iskolába járó 12-13 éves tanulók, kik most tanultak meg olvasni. A korosabb tanulókat is most kell beszélni tanítani, és fáradságba kerül őket egy-két gondolat kifejezésére vezetni. A tanító teljes odaadással, lankadatlan buzgalommal teljesiti kötelességét, s az említett hiányok miatt fáradozásának megfelelő sikert még sem képes felmutatni. Az iskola csak két évi tanfolyamú, és ez nagy hátrány, mert az itteni lakók gyermekeik kiképeztetését ritka esetben folytathatják. Egész életre való tudománya az ily hegyi lakosnak az, amit az iskolában elsajátított. Vajmi kívánatos tehát, hogy a tankötelesek rendesen járjanak az iskolába; s ezen osztatlan iskola négy évi tanfolyamot képezzen. Továbbá felette szükséges volna itt az ismétlő oktatást létrehozni, értetődvén, hogy azért a tanító külön tiszteletdijt kapjon. Szükséges volna továbbá a felnőttek oktatását is elrendelni. A hegyi lakók érdekei igen előmozdultatnának az által, ha az iskola mellett jól berendezett kert lenne, melyben a fiugyermekek a faültetést, gyümölcsfatenyésztést, nemesitést gyakorlatilag megtanulnák; a leánygyermekek pedig a konyha-kertészetből népszerű oktatást nyernének; – még az éltesebbek is odanéznének az iskolához s egyet mást tanulnának; legalább az iskola iránt részvét és kegyelet ébredne. Mindezen igen ártatlan és felette hasznos eredményt ki lehetne vívni az által, ha az iskola kerti földje kijelöltetnék, bekerittetnék s legalább a föld elkészítésére, kapálására stb. segéderő adatnék. Hogy pedig ezen – a hegyi lakók erkölcsi életére is nagy befolyással bírható iskola mostani hiányos állapotából, kibontakozva kellő virágzásba jöhessen: szükséges, hogy a tanító állandóan legalább több évig ott maradjon és főtanitói fizetéssel bírjon, mit megérdemel oly ember, ki a társadalom örömeitől elzárva – s főleg télen – igen rideg életet élve, apostoli módon teljesíti kötelességét. A tanitó mostani lakása, mely egy szobából áll, célszerűnek épen nem mondható. Ezeknél fogva kívánatos, hogy miután az iskola úgy sem eléggé tágas, a tanitó mostani lakása csatoltassék az iskolához – tanitói lakul pedig a házhoz legalább két szoba, konyha, kamara stb. építtessék. – Továbbá az ily üdvös missiót teljesítő tanitó láttassék el rendes tanitói fizetéssel oly feltétel mellett, hogy a tanulókat a kertészetben is oktatni tartozzék.” (Budapesti Közlöny, 1875. február 27.)

A következő évben Stolmárnak sikerült kiharcolnia, hogy az iskola ne csak kétosztályos legyen, elindult hát a 3. osztály is, ami miatt muszáj volt nagyobb épületbe költözni. A fogaskerekű vasútépítési társaság oktatás céljára díjmentesen átadta a tulajdonában álló Stern-ház egy részét, még három évig folyt a tanítás ott. Stolmár László közben összeházasodott Dubasievics Zsófiával, aki szintén tanítóként dolgozott. Az 1875-ös évet már együtt kezdték el, az asszony is kapott egy lányosztályt.

A Svábhegyre költöző Cathry Szaléz Ferenc hamar beállt az oktatás támogatói közé, segítségével a régi iskolát a Stolmár házaspár tanítói lakásává alakították át. Mivel a tanintézmény kinőtte a felajánlott épületet is, 1877-ben új, 80 fő befogadására alkalmas iskola épült, amely négy osztályteremből, két folyosóból, irodából és szénkamrából állt, a tetején, középen egy fatornyocskával. Az irodában jött létre az első könyvtár, Türsch Nándor svábhegyi villatulajdonos saját könyvtárának felajánlásából.

A hegy egyre jobban benépesült, és a fogaskerekű 1874-es átadása után már közlekedni is könnyebb volt, sok diák lényegesen rövidebb idő alatt tudott hazaérni. Az iskola kertészetét és a tanulók fiú-lány szerinti frekventált oktatását is Stolmár László indította el, bár ezek végül csak a mostani iskolaépület 1904-es felépítése után alakultak ki.

Méhészet azonban valószínűleg már az 1870–80-as években is volt, mivel Stolmár neve 1878-ban többször is feltűnt különböző méhészeti esteken. A Hon című újság például megemlítette, hogy „Stolmár László budapesti tanító mutatta be javított rendszerű kaptárát” (A Hon, 1878. április 1.), később pedig a Néptanítók Lapja arról írt, hogy „…a budapesti tanítók I. ker. köre (a XII. kerület ekkor még az I. kerülethez tartozott) 1880. május hó 6-án d. e. 9 órakor a svábhegyi iskola termében rendes gyűlést tart, melyre a kör t. tagjai meghivatnak. A gyűlés tárgyai: […] 7. Gyakorlati előadás a méhészetről. Előadó: Stolmár László. […] Gyűlés után: 1. Kirándulás „Mária-Makk" völgyébe. 2. Ebéd Budakeszen (1 órakor). 3. Uzsona a »Szép Juhászné«-nál. […] 7. Hazamenet a közúti vaspályán (7 1/2 órakor) Laszlovszkytól. Vendégek szívesen láttatnak, kéretnek azonban a kör tagjai egyikénél magát előjegyeztetni. Budapest, 1880. april hó 24. Weimer Gyula, kör elnöke.” (Néptanítók Lapja, 1880. április.)

Ezek ismeretében kijelenthető, hogy Stolmár elkötelezett méhész volt, és szinte biztos, hogy az iskolában is kamatoztatta ezt a tudását, tanította a diákokat. A házaspárnak az 1880-as években már a nyelvi nehézségek sem jelentettek akadályt, mivel a legtöbb diák ekkorra jobban beszélt magyarul, és mert ők is jól megtanultak németül.

A feljegyzések szerint a gyerekek leginkább Stolmár László énekóráit szerették. Ez nem lehetett véletlen, mivel még 1872-ben a Protestáns egyházi és iskolai lap Stolmár tanítóképzői próbatanítási vizsgájáról beszámolva éppen az ének-zene vizsgáját dicsérte: „Egy példányszerű zenevizsga […] A vizsgán jelenvolt vendégek: Tanárky Gedeon államtitkár, Göncy Pál osztálytanácsos, Abt Kamill elnöki titkár, Bója Gergely tanfelügyelő stb. A vizsga kezdődött az úgynevezett »gyakorló iskola« bemutatásával, melyben egy III-ik osztálybeli képezdei növendék – Stolmár László – a képezde mellé szervezett elemi népiskolai osztállyal Bartalus ur énektanrendszere szerint tett vizsgát, elméleti kérdéseket intézvén gyönge korú tanítványaihoz, majd áttérvén a Bartalus ur által népiskolák számára kidolgozott »Éneklő ABC«-ben foglalt gyakorlatok mikénti elsajátításának bemutatására. – Öröm volt hallgatni a kis növendékek azonnali szabatos feleleteit – e mellett látni azon könnyűséget, melylyel a népzene tanítás ezen irányban a tanitó által biztos sikerrel kezelhető.” (Protestáns egyházi és iskolai lap, 1872. augusztus 10.)

A Stolmár házaspár vezetésével szépen fejlődött az iskola. A környék iparosai és üzletei is folyamatosan támogatták az intézményt, ahol így különböző mulatságokat tarthattak, amelyek bevételét szegényebb diákok ruházatára, tanszereire költötték. Ezenkívül számos jótékonysági akciót szerveztek, nehéz sorsú családoknak és az iskola megújítására gyűjtöttek. A Fővárosi Lapok 1882. október 21-i számában írt arról, hogy: „…a svábhegyi iskolában Stolmár László tanító takarékpénztárt szervezett…”

Az eltelt immár jóval több mint száz esztendő alatt számos további kiváló tanár dolgozott a Hegyvidéken. Oktatási intézményeink színvonalát és sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt években többször közülük négy vagy öt is felkerült a legjobb budapesti iskolák tízes listájára.

FG.