Tbc elől irány a Hegyvidék! – Járványok Budán és Pesten (II.)

A 19–20. század fordulóján még többször előfordult a kolera, de már nem vitt végbe olyan komoly pusztítást, mint korábban. A Fővárosi Közlönyben 1911-ben ezt olvashatjuk: „A székesfővárosban előfordult koleramegbetegedések oka majdnem egész határozottsággal a Duna vízének használatára vezethető vissza. Minthogy a Duna vízének ivásra, mosásra, főzésre vagy fürdésre való használata, tehát a dunai uszodákban való fürdés is, veszélyessé válhat, ennélfogva a Duna vize által okozható fertőzés elkerülése s ennek folytán a kolera terjesztésének megakadályozása érdekében a székesfőváros lakosságát a Duna vízének használatától eltiltom.” (Fővárosi Közlöny, 1911. 09. 08.)

A Világ című újság 1911-ben így fogalmaz: „Száz esztendővel, vagy még kevesebbel ezelőtt a jó tifuszos, kolerás Duna vizét itták a pestiek. A Svábhegyről kis csacsik puttonyokban hordták a forrásvizet, és akinek telt miből, vehetett pénzért egészséges ivóvizet.” (Világ, 1911. 05. 06.) A fentiek jól mutatják, hogy a víz bármennyire is az élet egyik legfontosabb alkotóeleme, ha nem vigyázunk rá, és folyamatosan szennyezzük, könnyen halálos ellenséggé válhat.

A 20. század minden addiginál nagyobb és halálosabb vírusa a spanyolnátha volt, amelyben többen haltak meg, mint az első világháborúban. Becslések szerint a halálos áldozatok száma akár a 100 milliót is elérhette.

A spanyolnátha eleinte egyszerű influenzaként indult „világhódító” útjára 1918-ban. Nevét azért kapta, mert Spanyolországban észlelték a legtöbb megbetegedést. A járvány akkor kezdett el rohamosan terjedni, amikor az első világháború végén a korábban a kaszárnyákban és a hadszíntéren összezárt sok-sok katona hazatért otthonaiba.

Eleinte veszélytelen betegségnek tűnt, aztán hamar mutálódott, és hirtelen halálos kór lett. Magyarországra is a frontokról visszatérő katonák hozták be. „A spanyol betegségnek nevezett influenza természetű baj, amely a nyár folyamán inkább szórványosan jelentkezett nálunk, most az őszi időben olyan heves erővel lépett fel, hogy ha különösebb intézkedés nem történik, a legkomolyabb veszedelmektől kell tartanunk.” (Pesti Hírlap, 1918. 09. 27.)

Először rázóhideg jelentkezett az embernél, majd 39-40 fokra emelkedett a láza. A betegség túlnyomóan a fiatalokat, a 10 és 40 éves kor közöttieket támadta meg, mellhártya- és tüdőgyulladást okozott, és legyengült szervezet esetében könnyen halálhoz vezetett.

Az orvosok nem ismerték a járvány okozóját, leginkább csak találgattak. Kövesi Géza főorvos a kámfor adagolásának fontosságát hangsúlyozta, míg Erényi Béla gyógyszerész azt javasolta, hogy 1 pohár vízbe 10-15 csepp Diana nevű sósborszeszt tegyenek, és azzal naponta többször öblögessenek. Dr. Benedikt Henrik egyetemi tanár a következőket ajánlotta: „A betegségnek egyetlen egy jó orvossága van, ha a beteget teljesen légmentesen elkülönítjük hozzátartozóitól, mert a tapasztalat szerint rendkívül fertőző erővel bír.” (Pesti Hírlap, 1918. 09. 27.)

Budapesten a betegség miatt járványbizottság alakult. Bezárták a fővárosi szórakozóhelyeket, iskolaszünetet rendeltek el, a mozikban minden második sort üresen kellett hagyni. Néhány hónap alatt több mint 25 000 ember fertőződött meg a fővárosban, közülük több mint 4000-en meghaltak.

Miután a lapok egyre több helyen megírták, milyen fontos a jó levegő, sokan azonnal elhagyták Pestet, és Budára indultak. A Pesti Hírlap 1918-ban ezt írta: „…tapasztalatok szerint feltűnő hevességgel fellépett spanyol-járvány különösen azokon a helyeken pusztít, ahol az emberek egymással sűrűbben érintkeznek”. (Pesti Hírlap, 1918. 09. 27.)

Hamarosan a Svábhegy lett az egyik legnépszerűbb hely Budapesten. A Budai Napló a járvány megjelenése után egy hónappal már így fogalmazott: „Spanyol-nyaralásra gyűlt egybe a Svábhegyre a téli lakásokba már visszaköltözött nyári üdülősereg. A Svábhegy klímája nem lehet rokonszenves a spanyol betegség bacilusainak, mert bár a városból majd minden házba becipelték a járványt, az esetek mind könnyű lefolyásúak voltak. Haláleset egyáltalán nem fordult elő. A tiszta, friss hegyi levegő enyhitőleg, sőt dezinficiálólag [fertőtlenítésként] hatott, bár sokan arra esküsznek, hogy Cippra mester kitűnő borában rejtőzködik a Svábhegy mentőangyala.” (Budai Napló, 1918. 11. 10.)

A következő évekre a Svábhegy állandó mentsvára lett a Pesten élőknek, miután a spanyolnátha több évig jelen volt, és vissza-visszatért Budapestre. Minden ilyen eset után hónapok alatt annyian keresték fel a környéket, hogy a korabeli újságok leírásai alapján szó szerint ki lehetett volna írni a Svábhegyre: MEGTELT.

A Világ című helyi lap 1920 januárjában így tudósított a járvány miatti menekülésről: „Pesti menekültek! A Svábhegy megtelt. Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országúton, hideg esőben. Ma újra láttam menekülőket. De ezek más népből valók voltak és az ellenség, aki elől megszaladtak, nem ágyúval és Mannlicher-puskával üldözi őket, hanem lappangó lázzal, amelyik orvul támad, mint a komitácsi és nyomában ott leselkedik élesre fent kaszájával a csúf halál. Ezek pesti menekültek. Ezek a spanyol influenza elől szaladtak meg otthonukból. A Svábhegyre. […] az első család a spanyol influenza elől menekült a Svábhegyre. És a spanyol-járvány kergette ki Pestről a szálloda minden lakóját, akik a nagyváros forgalmában reszketve és félve gondoltak a halálos rémre, ami napról-napra sűrűbben szedi áldozatait. Egy héttel ezelőtt, amikor a spanyol influenza híre újra elterjedt Pesten: valósággal megostromolták a menekülők a Svábhegyet. Már négy nap óta nem lehet szobát kapni a szállodában és ötven előjegyzés van, de naponta rengetegen jelentkeznek, akik mind itt akarnak most lakni. Itt nincs villamos, nincs színház, nincs mozi, alig látni embert […] (azonban) messze van Pest, ahol spanyol-betegség dühöng, ami ide nem ér fel, mert itt más a levegő és itt tisztaság van, melegvíz és kevés ember, a járványt pedig a tömegben lehet leghamarabb megszerezni. Mellettem az asztalnál ebéd idején még a reggeli újságokat olvassák. A választás, a tőzsde és a spanyol-betegség. De itt nem félnek tőle, csak mosolyognak rajta szegény, naiv pesti menekültek a Svábhegyen, úgy beszélnek róla, mintha csak Tokióban vagy Kameneck Podolszkban lenne 240 újabb megbetegedés, 17 halálozás, […] hallom, amikor hangosan olvassa a férj és még is az asszony kezéből nem fordul ki a kés meg a villa, itt nyugodtan esznek az emberek, jóízűen, gondtalanul és mosolyogva, mint akik nagy, nagy, végtelen biztonságban érzik magukat, távol minden veszedelemtől. A szállodában nincs portás. Az a nő, akit megkérdeztem, nem akarta az új vendégek neveit elárulni. De körülöttem az asztaloknál mindenütt ki volt írva, hogy: »Lefoglalva« és a nyomtatott betűk alatt ott áll a név. Így hamar megismerkedtem a pesti menekültekkel, akik nem is tagadják, hogy kétségbeesésükben szöktek meg a lakásukból. Egy hirdetést is olvastam valamelyik újságban: »Spanyol-járvány tartalmára keresek Svábhegyen, vagy környékén 2-3 szobás lakást mellékhelyiségekkel.« A fogaskerekűn arról beszélgettek, hogy van-e még üres villa, mert a szállodában reménytelen a helyzet. Villa akad is bőven. Néhányat megnéztem, hallatlan magas árért nagyon hideg és nagyon kicsi lakások, de nemsokára ezek is megtelnek. Ha a járvány terjed, 5-6 nap múlva a Svábhegyre menekül nagy Budapest minden szerencsés lakója, aki megengedheti magának, hogy egyszerűen hátat fordítson a városnak. Igaz, hogy akkor a Svábhegy is megszűnik spanyol immunis-lenni, s ahol eddig még egyetlen megbetegedés sem történt, a tömeges kivándorlással még behurcolják ezt a betegséget.” (Világ, 1920. 01. 28.)

Habár a spanyolnátha 1920 után már nem okozott nagy pusztítást, azért rendszeresen visszatért. Utolsó magyar királyunk, IV. Károly is ebbe halt bele 1922. április elsején, és kerületünk lakója, Kaffka Margit is a spanyolnátha áldozata lett, csakúgy, mint sok más ismert költő, művész, vezető és híresség.

Komoly betegségnek számított a 20. században a tbc, „tüdővész”, gümőkór, vagy ahogyan később emlegették, a „morbus hungaricus” (magyar betegség) is, amely onnan kapta nevét, hogy – habár a kifejezést már a 16. században is használták – Magyarországon volt a legtöbb beteg. Ellenszerét nem tudták felfedezni, gyakorlatilag csak a friss levegőt tartották jó „gyógyszernek” az orvosok.

Dr. Korányi Frigyes professzor vetette fel először egy kórház alapításának gondolatát – természetesen a Hegyvidéken –, ahol tbc-s betegeket lehetne gyógyítani. Sok helyen közbenjárt ennek érdekében, sőt beszédet is mondott a főrendiházban, aminek a hatására az akkor népszerűsége csúcsán álló Jókai Mór – aki maga is beteg tüdejét kúrálgatva lakott akkoriban a Svábhegyen – adakozásra szólította fel a nemzetet.

Kis és nagy emberektől özönlöttek az adományok, a nyomtatványokhoz Benczúr Gyula rajzolt megható képet. Hamarosan megkezdődött a munka a főváros csodálatos, védett klímájú helyén, a Hegyvidéken. Budapest e célra 950 katasztrális hold erdőt vásárolt meg Budakeszitől, amelyet a fővároshoz csatoltak, így 1901-ben felépülhetett az Erzsébet Királyné Szanatórium, a mai Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet.

Ugyancsak a tüdőbeteg katonák számára jött létre a Hegyvidéken, az Erzsébet Királyné Szanatórium szomszédságában 1918. május 1-jén a József Főherceg Szanatórium. Az intézményt 1951-ben Állami Fodor József Tbc Gyógyintézet névre keresztelték, azonban a „morbus hungaricus” sikeres leküzdése után profilt váltott, és mozgássérültekkel kezdett foglalkozni. Jelenleg ez az Országos Rehabilitációs Intézet.

Az 1920-as évek végén és a 30-as években leginkább a tüdőbetegségek ütötték fel fejüket az országban, és az egyetlen igazi védelem ezek ellen a jó levegő, a természet volt. A Svábhegy és a Hegyvidék egésze ugyanúgy kiemelkedő szerepet játszott a 20. századi járványok idején, mint a korábbi évszázadokban.

A Budai Napló 1929-ben így írt Pest és Buda levegőjének minőségéről: „A pesti homoksivatagban emelkedő kőviskók csak ketrecek és nem házak. Kietlen oda a kirándulás. Buda pompás erdőkoszorút von e nagyváros körül, telve ligetekkel, kertekkel, kultúrával s ezek hívják, ezek csalogatják ki a városi embert. A világvárosok életében a létért való küzdelem egy része a jó levegőért, az oxigénért folyik és a budai hegyvidék Budapestnek az oxigéntelepe.” (Budai Napló, 1929. 06. 30.)

Ugyanerről a témáról a Színházi Élet sorai: „…megfigyelések szerint a Svábhegyen túlnyomó részben akkor is napsütés van, mikor a főváros felett sűrű ködfelhő helyezkedik el. Az uralkodó szélirány pedig oly kedvező, hogy a főváros füstjét, kormát és porát éppen ellenkező irányban hordja el. Ez a kiváló klimatikus fekvés, ez az úgyszólván teljesen páramentes kristálytiszta levegő magyarázza azokat az elsőrangú, sőt páratlannak mondható gyógyeredményeket is, melyeket a Svábhegyi Szanatórium felmutat. Különösen most, az influenzajárványban, amikor a főváros lakossága már csaknem 100%-ban keresztülesett ezen a betegségen.” (Színházi Élet – Színházi Hét, 1932. 13. szám 79.)

A jó levegő miatt a Kossuth-díjas színésznő, Honthy Hanna operettprimadonna is a Svábhegyet kereste fel, hogy kipihenje a betegségét. Nem véletlen, hogy egy ilyen gyógyhatású, természetközeli, mégis gyönyörű kilátással bíró klimatikus helyre számos gyógyüdülő, szálloda, sőt még iskolaszanatórium is épült. Mindezeket tekintve kijelenthetjük, hogy a Svábhegy és a Hegyvidék, ha nem is annyira, mint száz éve, de ma is Budapest legegészségesebb fekvésű helye, amelyre igazán büszkék lehetünk. (Vége)

F. G.