Egykori „búfelejtők” a Farkasréti temető környékén

Számos kerthelyiség és „búfelejtő” szolgálta a betérőket a farkasréti villamos vonala mentén, ezek közül az Ördögorom csárda volt az egyik legismertebb. A nagy konkurencia azonban nem jelentett haragot, a kocsmárosok többször összeültek, hogy megbeszéljék a napi gondokat, történéseket.
Farkasrét az 1930-as években hivatalosan is üdülőhellyé vált, talán erre az időszakra tehető az ottani vendéglők fénykora. Szokás volt, hogy a közelben nyaralók részére napi panziót biztosítottak a fogadókban, így aki nem túl messze vett ki szállást, az napjában többször is – aszerint, hogy milyen étkezési rendszert kért – oda- és visszagyalogolt a szobája és a vendéglátóhelyek között. A napi háromszori étkezés mellé sokszor akár uzsonna és tízórai is járt.
Az első vendéglők egyike a több mint száz éve épült Szürke Csacsi (vagy Szürke Csacsihoz) volt a Németvölgyi út 70., majd az átszámozás után a 136-os szám alatt. Mivel vízvezeték akkor még nem létezett, a múlt század fordulóján a Duna-víz árusok szamárfogattal hordták fel a vizet a hegytetőre. A Szürke Csacsi azért jött létre, hogy embernek és jószágnak ne kelljen túl nagy utat megtenni, legyen hol megpihenni és felfrissülni. Nem tudni pontosan, ki nyitotta meg, de az biztos, hogy az 1920-as évek vége felé Kiss Károly volt a tulajdonosa, és egy 1928-as hirdetésből az is kiderül, hogy elsőrangú élő zene szólt, a kert mellett pedig két fedett tekepálya üzemelt benne.
Az államosítás után, 1950-ben új tulaja lett a vendéglőnek, amely a Búfelejtő nevet kapta, ugyanis szinte szemben található a Farkasréti temető főbejárata, és sokan jártak át onnan megvigasztalódni, miután felkeresték szeretteik sírját. A fogadó egy gyönyörű, ősfás kertbe varázsolt kő- és két háttérépületből állt. A hatalmas gesztenyefák évtizedekig védelmezték a kertben falatozó és üde borokat kortyolgató vendégeket. Az ezredforduló idején felújításra szorult, így a Búfelejtő 1999-ig működött, majd új néven, Jardinette kertvendéglőként nyílt meg 2001 őszén.
Közvetlenül a temetővel szemben, ahol most a Mindenszentek plébániatemplom áll, a Németvölgyi út 70., majd az átszámozás után a 130-as szám alatt működött egykor Kolling Oszkár saját nevét viselő vendéglője. Az emeletes épület közel száz ember fogadására volt alkalmas, de nyáron a kertben ennél jóval többen is elfértek. A konyhát a tulaj felesége, Hoffmann Róza vezette, és leányuk is besegített a kiszolgálásban. Nem ismert adat, hogy meddig üzemelt, az újságok szerint mindenesetre 1931-ben és 1932-ben is „sürgősen eladó” címmel árulta Kolling Oszkár az épületet. 1975 és 1977 között épült fel helyén a templom.Lejjebb, a Németvölgyi út 114. alatt állt egy nagyszerű halászkert, a Fülemülefészek. Rejtély, hogy honnan ered a név, az viszont biztos, hogy híres halászléje miatt sokan keresték fel. Az „előkelő közönség” mindennap hangulatos zenét hallgathatott a télen is nyitva tartó helyen.
A vendéglő népszerűségéről egy 1937-es apróhirdetés is tanúskodik: „Jancsikám! Minden este várlak a Fülemülefészek csárda kukoricás termében. Anikó.” (Pesti Hírlap, 1937. november 4.) Másfajta rendezvényeknek is helyet adott az étterem: „A Városmajor-utcai polgári fiú iskola 1936-ban végzett IV. c. növendékei 5 éves találkozót tartanak a Németvölgyi úti Fülemülefészek vendéglőben folyó hó 28-án szombaton este 8 órakor.” (Pesti Hírlap, 1941. június 27.) A hirdetésekben és a telefonkönyvekben 1950-ig szerepel a Fülemülefészek, utána már nem, így bizonyára az államosítás vetett véget működésének.László Zsigmond vendéglőjét csak gyalog lehetett megközelíteni a villamos végállomásától, a temetőt megkerülve. A mai Fodor utca vagy Rácz Aladár út környékén lehetett a hely, amelyben nemcsak az étel, a bor és a sör volt csábító, hanem az egész hatalmas völgyet átölelő csodálatos panoráma is.
Szinte egymást érték a jó kertvendéglők a hajdani Sasadi úton is, például a Királyné a 72., átszámozás után a 172. alatt. Remek kilátással, elismerten jó konyhával, cigányzenével és tekepályával várta a közönséget a hely, amely az 59-es villamos végállomásához közelinek hirdette magát, mint ahogy a budapesti Pipacs étterem és bár nyári vendéglője is a Sasadi út 190.-ben.
A Farkasréti temető sarkától mintegy húszpercnyi sétára, a Torbágyi út 37.-ben állt a legendás Szerelem bolondjai, bár még ez is úgy tájolta be magát, hogy „59-es villamos végállomás”. A gyalogolni nem akarókat szamárfogat vitte el a kertvendéglőig, ahol bizonyos Tóth néni főzte a nagyszerű pörkölteket, túrós csuszát és más ételeket. Sőt, a városi korhelyek már kora reggel betérhettek virslire, sörre és más „gábelfrüstük”-re. Tóth néni férje, a vendéglős hajdan az Első Magyar Részvény Serfőzde Rt. alkalmazottja volt, az ott összegyűjtött pénzből nyitották a Farkasvölgy egyik legnépszerűbb vendéglátóhelyét.
A Szerelem bolondjai hírnevét nagyban elősegítette Jókai Mór az azonos című regényével, amelyben így írt: „Azt is kevesen tudják, hol van a Farkasvölgy, a kis házat még kevesebben látták valaha, pedig az gyönyörű hely egy remetének, vagy egy pár szerelmesnek.” Ezt a néhány sort mindenütt kiírták Tóth Pista bácsiék, ahol csak szóba került vendéglőjük, a kerthelyiség falától a képeslapok hátoldaláig. Jókai művének megjelenését követően jócskán fellendült a hely forgalma, amely a mai utcabeosztás alapján egykor a Rácz Aladár út és Kázmér út sarkán állt.

F. G.