Gyógyszer helyett Normafa!

– Honnan ered a síelés szeretete?

– A sport, mondhatom, a véremben van; édesapám evezett, édesanyám pedig tornatanárként dolgozott, mielőtt férjhez ment. Tőle tanultam meg síelni a háború idején, méghozzá a saját kertünkben, a Hangya utcában. Akkoriban kevés ház állt arrafelé, és nagy kertek voltak. A miénk ráadásul lejtős, úgyhogy a nővéremmel gyerekként épp jó terep volt gyakorolni. A háború végén pont a telek elhelyezkedése lett a vesztünk, az oroszok onnan lőtték ágyúkkal a németeket, a tűzharcban pedig megsemmisült a házunk. Ez volt az egyetlen épület, amelyik végzetes találatot kapott.

– Kicsit menjünk vissza az időben néhány évvel! Milyen volt a negyvenes évek elején a síélet a Normafánál?

– Sokáig semmit nem érzékeltünk a harcokból. 1942–43 táján, amikor kislányként kezdő síelő voltam, rengetegen jártak fel a hegyre. Nem volt ugyan felvonó, de ez senkit sem zavart, az emberek boldogan gyalogoltak a lejtőkön. Amennyire emlékszem, akkortájt a Kis-Norma-, a Zsigray- és a Kis-Egyetemi pálya számított a legnépszerűbbnek.

– Mi történt a háború után?

– Általános iskolásként 1947–48-ban a Vörös Lobogóban síeltem. Nem volt különösebb oka a választásomnak, egyszerűen oda hívtak az ismerősök, osztálytársak. Gimnazistaként versenyeztem, sokszor kikértek az iskolából edzőtáborba, ami persze tetszett. Lesiklásban második lettem az országos bajnokságon, minden újságban megjelent a fényképem, jó volt viszontlátni magam.

– Ez volt a legjobb eredménye?

– Tulajdonképpen igen, mert az érettségivel 1954-ben vége is lett a versenyzői pályafutásomnak. Családot alapítottam, és sokáig nem síeltem – aztán harmincévesen újra felcsatoltam a léceket. Akkor volt öt-hat éves a fiam, őt kezdtem tanítani. Sosem felejtem el, amikor a Zsigrayról csúszott le a Harangvölgybe, és kiabálta, hogy „mondd, anyu, ne féljek”! Aztán, persze, belejött. Utána a férjemmel és vele hárman jártunk a Chopokra, Dobogókőre, a Kékesre. Később a férjemet, sajnos, egy műtét miatt eltiltották a síeléstől, ezért én is kevesebbszer mentem.

– Sokan jártak akkortájt a Normafára?

– Rengetegen! Persze az is számított, hogy szinte mindig fehér volt a tél, esett a hó. A hatvanas-hetvenes években üzemelt a hóágyú, a pályát kivilágították. Pezsgett az élet.

– Aztán következett a második visszatérés.

– Valóban! Huszonöt éve megint nekiveselkedtem, hogy megtanítsam az unokámat erre a nagyszerű sportra. Sajnos szinte az első fánál abbahagyta, én viszont megint ott ragadtam. Meg kellett tanulnom az új technikákat, megszokni a más mozgásmódot. Bevallom, nehéz volt átvenni az új módit, még a lécen is másképp kell állni. Arról nem is beszélve, hogy nem egyszerű figyelmen kívül hagyni a régi beidegződéseket.

– Egyedül síel?

– Azért egyedül még síelni sem jó! Nagyjából húsz éve kialakult egy nyugdíjastársaság, rendszerint már kora reggel kimegyünk, mert olyankor még nincsenek szánkósok. Egy perc alatt lecsúszunk, tíz perc mire visszamászunk. Talán ezért szoktak el az emberek a Normafától, mert nincs felvonó. De nekünk, öregeknek, van egy szlogenünk: a lesiklás az élvezet, a visszagyaloglás meg a sport. Amikor hó van, mindennap itt vagyunk legalább három órát.

– Hányan vannak?

– Húsz éve még tízen-tizenöten síeltünk együtt, mára megcsappant a létszám, négyen maradtunk. A három nagy öreg, a 92 éves Sabák László, Laci bácsi, a nyolcvan feletti Bulla Bandi és én, aki 1936-ban születtem. Jön velünk a kicsit fiatalabb Nyakas Lajos, őt csak úgy ismerik, hogy „Lajos a Normafáról”. Ez a kemény mag, de azért mindig csapódnak hozzánk mások is. Lajossal amúgy a Normafa hozott össze minket, akkor már mindketten özvegyek voltunk, és a síbarátságból kapcsolat lett.

– A síelésen kívül is összejárnak?

– Ez érdekes. Mi csak a Normafán találkozunk, azon kívül soha. Viszont a télre eső születésnapokat helyben megtartjuk, pogácsával, forralt borral, egy kis piknik keretében.

– Meddig lehet ezt csinálni?

– Addig biztos, amíg nem fáj nagyon az ember lába. Ha csak kicsit fáj, azt még ki kell bírni! De a sízés szeretete akkor is megmarad, legfeljebb csak nézem majd a többieket, kirándulgatok, sétálok. Én ott leszek a Normafán, amíg csak élek.

– S mikor lehet elkezdeni?

– Laci bácsi felesége 55 évesen tanult meg síelni a férjétől. Azóta sem hagyta abba, pedig ez már harminc éve volt. Szóval, nincs korhoz kötve, ha megvan az elhatározás, és egészséggel is bírja az ember, bármikor nekikezdhet.

– Pedig azt szokták mondani, hogy a sízés veszélyes üzem!

– Én viszont azt mondom, hogy csak vigyázni kell. Nem bravúroskodni. Az sem árt, ha megtanulunk finoman esni, és elkerüljük a veszélyes pályákat. Ha óvatosan síelünk, bármeddig hódolhatunk ennek a nagyszerű sportnak.

– Melyik a kedvenc pályája?

– Vannak szebb, vannak jobb pályák, de a szívemnek a Normafa a legkedvesebb. A gyerekkorom, az ifjúságom és az időskorom ugyanúgy ide köt. Harcolok is érte, hogy visszaálljon végre a régi síélet. Azért, hogy itt tanulják meg a budapestiek a sportot, ne külföldön. Legyen ez a hely a magyar sí bölcsője!

– Mit javasol a döntéshozóknak?

– Tudom, erről már sokat beszéltek, de tényleg a szánkósokkal kell kezdeni valamit. Elég az elkülönítés: a lejtő egyik felét a felvonóval a síelők, a másik felét a szánkósok használnák, egészen a Mátyás király útig. Mert az jó, hogy jönnek a fiatalok, és a friss levegőn vannak, csak ne zavarjuk egymást. És ha még egy ajánlást megengednek nekem: gyógyszer helyett a háziorvos fiatalnak, öregnek írjon fel mozgást és jó levegőt a Normafánál!

sm.