„…az itteni kilátás kiállja a versenyt a legszebb világrészekkel”

A János-hegy (Pozsonyi-hegy) környéke már a kilátó megépülése előtt is kedvelt kirándulóhely volt, csakúgy, mint a közeli Normafa. A Pozsonyi-hegy elnevezést az 1847-es dűlőkeresztelőn kapta, mivel a legenda szerint Pozsony is látható volt onnan. A név azonban nem ragadt meg a köztudatban, és az 1900-as évektől kezdve szinte mindenki János-hegynek hívta.

A kellemes levegőjű hegytetőre valószínűleg az 1850-es években építhettek egy vadászleshez hasonlító fakilátót, amelyet később az 1873-ban megalakuló Magyarországi Kárpát Egyesület gondozott. Feltehetően ebből tekintett le Erzsébet királyné is, aki 1882-ben háromszor látogatott fel a hegyre, és azt mondta: „Csodálom az embereket, miért mennek oly messze vidékre nyaralni, mikor e hegyek s az itteni kilátás kiállja a versenyt a legszebb világrészekkel.” Nem véletlen tehát, hogy a közszeretetnek örvendő Erzsébet később a kilátó névadójává vált.

Az 1880-as évek végén több lap is panaszkodott az építmény rozogaságára, és arról írt, hogy ideje lenne egy komolyabb, kőből épült kilátót emelni a helyére. A Herkules így fogalmazott 1888. augusztus 15-i számában: „A büszke »Pozsonyi hegy« ő Felsége királynénk kedves emlékével 529 méter, a fejedelmi kilátó pont rég megérdemelt volna már egy hatalmas kőtornyot, touristikai múzeummal, miniateur csillagdával és a világtájakat mutató márvány lappal.”

Később még inkább balesetveszélyessé vált a fatákolmány, végül az erdészeti bizottság az 1890-es években életveszélyessé nyilvánította. Az évtized végén már arról szólt a hír, hogy: „A Pozsonyi-hegyen lévő kilátó-épület helyreállítása iránt megkeresik a budai sétaterekre fölügyelő bizottságot.” (Magyarország, 1898. szeptember 7.)

Úgy tűnt azonban, hogy nem volt elég pénz egy komolyabb kilátó megépítésére. Az Alkotmány című lap így írt: „Szó volt arról is, hogy a Szent János-Pozsonyi hegy ormán, a hely szépségének megfelelő épületet emelnek, kilátótoronnyal, mellyel az idegent, ha ugyan akad néhány, egy fél nappal, ami e kiránduláshoz szükséges, ide köthetik. A sok tervezgetésnek vége az lett, mivel nincs pénz, jó lesz oda egy 10.000 forintos kilátótorony is, amilyent minden kilátó hellyel bíró vidéki városban is találhatunk.” (Alkotmány, 1899. november 30.)

Az érintettek azonban nem nyugodtak bele ebbe, így szinte minden évben több kezdeményezés indult egy új kilátó megépítéséért. „A budai turista-egyesület, a zugligeti egyesület s az első kerületi választmány arra kérték ma a tanácsot, hogy a Pozsonyhegyen kilátót építsen. A kilátó építése szerintük nem kerül sokba, mert a Gellérthegyi citadella anyagát lehetne fölhasználni.” (Budapesti Hírlap, 1900. szeptember 2.)

Végül 1902-ig kellett várni az első komolyabb „lökésre”, amikor is Glück Frigyes szállodatulajdonos karolta fel az ügyet, s kezdett gyűjtésbe a kilátó építésére, ami 1908 és 1910 között Schulek Frigyes és Kunzinger Pál tervei alapján meg is valósult. Az 1910. szeptember 8-i ünnepélyes átadó előtt két nappal szakmai megnyitó volt építőművészeknek és a sajtó képviselőinek, majd utána a bizottság áldomást tartott a Jánoshegyi vendéglőben. A hivatalos megnyitó eseményeit a Budapesti Hírlap másnapi lapszáma segítségével idézzük fel.

„A mai ünnepnap meghozta végre sok ború, sok eső, vihar után a kora őszi napsugarat. Szükség is volt rá, hogy e ragyogás fényével elárassza azt az avatást, a mely a főváros legújabb műalkotását átadta rendeltetésének. A Svábhegy, a Jánoshegy, a Zugliget, a Lipótmező, a Hűvösvölgy, ez a csodálatosan szép, finom vonalú és színekben gazdag erdő vidék különös fényben tündökölt ma a polgárság rég várt és mindenben méltóképp lefolyt ünnepén. […] A gyönyörű őszi napon már jókor reggel megindult a zarándoklás a Svábhegy felé. A fogaskerekű úgyszólván permanenciában volt; még így is alig győzte fölszállítani a hegyre a tömegesen érkezőket. Útközben már kibontakozott a Jánoshegy ormát díszítő hatalmas palota, amelyen a nemzeti zászló és a főváros színeit viselő lobogó lengett, csapkodott a friss reggeli szélben. A svábhegyi állomáson karszalagos rendezők fogadták a vendégeket, igen szorgos figyelemmel és tapintattal. Már itt meglátszott az egységes és gondos rendezés, amelynek élén Márkus Jenő dr. tanácsjegyző fáradhatatlan buzgalommal dolgozott. Egész kocsi- és automobiltábor állott itt a megbízottak rendelkezésére. […] Tizenegy órára állapították meg az ünnep kezdetét, de már félórával előbb teljes volt a publikum. Fönn a torony előtti platón a főváros kuruc-ruhás huszárjai tartották a kordont, a melyen belül gyülekezett a hivatalos világ. […] Pontban tizenegy órakor hatalmas taracklövés jelezte az ünnepség kezdetét. Az Operaház kürtöseinek akkordjai után a Budai Dalárda elénekelte a Himnuszt, Sztojanovits Jenő karnagy dirigálásával.

Az első szónok Bódy Tivadar dr. városi tanácsos, az építő-bizottság elnöke volt. »Tisztelt polgármester úr! Nyolc esztendővel ezelőtt, – egy már korhadásnak indult lépcsős faalkotmány állt e toronyépület helyén – amidőn az 1902-iki nemzetközi kongresszusra összegyűlt szállodások, vendéglősök és korcsmárosok Glück Frigyes tagtársuknak a kezdésére elhatározták, hogy adománnyal fogják elősegíteni a Jánoshegy ormán, a vidék szépségéhez is illő, díszes kilátó-toronynak az építését, amely méltó módon örökítse meg annak a történelmi emlékét, hogy Istenben boldogult nagyasszonyunk, felejthetetlen Erzsébet királynénk gyakorta gyönyörködött e helyről az annyira imádott természetben, abban a fenséges látképben, amely innét szemünk elé tárul. A lelkes elhatározás és a nyomán összegyűlt tekintélyes – 52.000 koronát kitevő – adomány az emlékmű létesítése érdekében boldogult Halmos János polgármesterünk által még 1904-ben megindított tárgyalásoknak a befejezését siettette és kedvező eredményhez is juttatta, amennyiben fővárosunk törvényhatósági bizottságának a közgyűlése 1907. évi július hónap 10-én elhatározta a Schulek Frigyes tanár úr tanácsai szerint tervezett emlékműnek a fölépítését. Az 1908. év tavaszán tettük meg az első kapavágást és két és fél esztendő leforgása alatt a nehézségek sikeres leküzdése után az emléket az adományon fölül a törvényhatóság által megszavazott 188.000 korona költséggel létrehoztuk és immár művészi alkotásban testet öltött a kezdeményezők lelkében életre kelt az a nemes gondolat, hogy díszes kilátó-torony örökítse meg e helyütt is Istenben boldogult Erzsébet királyasszonyunk emlékét. Az építés vezetésére és felügyeletére kiküldött bizottság nevében kérem az igen tisztelt polgármester urat, hogy az emlékművet a székesfőváros nevében átvenni és rendeltetésének átadni méltóztassék.«

Bárczy István dr., a székesfőváros polgármestere a következő beszéddel vette át az emlékművet: »Igen tisztelt Közönség! Az építő-bizottság elnökének imént elhangzott beszédéből méltóztattak hallani eme kilátótorony keletkezésének történetét. Most, amikor a főváros köznapi légköréből nemcsak szimbolikusan, de valósággal fölemelkedtünk ide, ebbe a tisztább légkörbe, ebbe a tisztább világba, most lelkünket is tisztább, nemesebb érzések töltik el. Ezek között az érzések között kell, hogy első helyen legyen a hála érzése, amely szívünkből előtör. Az én ajkaim által jusson kifejezésre a hála mindazok iránt, akik szívükkel, eszükkel, tehetségükkel, anyagi áldozataikkal hozzájárultak ahhoz, hogy ez a mű itt e helyen, ilyen formában létrejött. Ha mindazokat el akarom sorolni, akik fő tényezői ennek a sikernek, legelső helyen kell említenem egy férfiút, akinek a szerénysége azt kívánta, hogy itt az ő neve ne említtessék. De ezt a kívánságát legnagyobb sajnálatunkra nem teljesíthetjük. Mindnyájan méltóztatnak tudni, ki ez a férfiú, aki fényes példát adott arra, miként kell ezt a fővárost szeretni, nemcsak szóval, hanem áldozatkész tettekkel is. Mi itt ünnepiesen, még az illető akarata ellenére is meg akarjuk jegyezni, igen tisztelt közönség, hogy ez a szerény patrícius férfiú Glück Frigyes. (Éljenzés.) Ő volt az, aki annak idején boldogult elődömet, Halmos Jánost fellelkesítette ez eszméért, ki a legnagyobb melegséggel és szeretettel vette kezébe az ügyet és terjesztette annak idején a javaslatot a főváros törvényhatósága elé. A Gondviselés nem engedte, hogy Halmos János e mű elkészülésében gyönyörködhessék és hogy innen láthassa az ő városát, a melyet annyira szeretett. A törvényhatóság, becsületére válik, legnagyobb örömmel járult hozzá az előterjesztéshez és tekintélyes anyagi áldozattal létesítette e kilátótornyot, amely egyszersmind összekötötte ennek a létesítését, a mi általunk annyira szeretett Erzsébet királyné emlékezetével, aki mint köztudomású, ezen a helyen gyakran időzött és gyönyörködött a természet fenségében.[…] Amikor ránézek erre a szilárd épületre, azt látom, hogy bármilyen erősek legyenek a kövek, bármilyen jól legyen ez a kilátótorony megalkotva, bármennyire dacoljon is az évszázadok viharaival, egy dologban még sem fog versenyezhetni: állandóságban, állhatatosságban, törhetetlenségben azzal a rajongó szeretettel és kegyelettel, amellyel Erzsébet királynénk soha el nem múló emlékét őrizzük. Az emléket ezennel átveszem a főváros használatába, ezennel átadom rendeltetésének.« (Éljenzés és taps.)

Molnár Viktor a kormány képviseletében következő szép szavakkal kísérte kalapácsütését: »Hirdesse ez az emlék soha el nem múló kegyeletünket dicső emlékű Erzsébet királynénk iránt, akit azért szeretett és csodált a magyar nemzet és az egész világ, mert szerette a fenséges természetben Istent, szerette felséges urát, imádta hazáját és szerette az emberiséget.«

Glück Frigyes ezt mondta: »Édes magyar hazámnak kívánom, hogy minden munkáját bölcsesség vezesse, erő végezze, szépség díszítse és Isten adja rá áldását. Úgy legyen!”

A hivatalos ünnep ezzel véget ért. A közönséget bebocsátották a toronyba, amelynek négyes terraszáról nézte az őszi napsütésben megfürdött tájékot. Emelkedett helyéről csodát látott. Vajha eléggé tartós és mély volna ünnepi benyomása arra, hogy megerősítse benne városunk páratlan természeti szépségeinek állandó és tudatos kultuszát. Mert e büszke palotának mégis első sorban ez a hivatása.”

Az átadóünnepség után a kilátó környéke fokozatosan megszépült, majd 1926-ban állandó díszkivilágítást kapott, amely az első volt hazánkban. A két világháború között százezrek keresték fel az Erzsébet-kilátót. A nagy múltú épület nem illett az 1948-ban hatalomra kerülő rendszer ideológiájába, így 1950 után, amikor államosították, mindössze egyetlen beruházást hajtottak végre rajta: egy hatalmas vörös csillagot helyeztek el a legfelső szintjén. A csillag acélszerkezetének súlya tönkretette a torony szerkezetét, amelyet így be kellett zárni.

A Hegyvidéki Önkormányzat 2001-ben „fogadta örökbe” az épületet. Az átfogó felújítási munkálatok után 2005 óta ismét régi pompájában várja a kirándulókat a János-hegyi Erzsébet-kilátó – immár 110 éve.

Földváry Gergely