„Mire palánkra löktek volna, már pár méterrel arrébb jártam”

– Kiskorodban sem csúsztál el a jégen? Azért kérdezem, mert egyszer azt hallottam, hogy a jégre „születni kell”.

– Biztosan elcsúsztam, erre nem emlékszem, de ha korcsolya van a lábamon, akkor nem esek el. Négyévesen próbáltam ki először a korcsolyázást, és azt mesélték a szüleim, hogy fél óra múlva már alig győztek utánam jönni. Minél több óra van az ember lábában, annál jobb, de gyakorlással már a kicsik is magabiztosan mozognak a jégen.

– Akkor az első jégre lépésed a korcsolyázás volt?

– Először csak korcsolyaoktatásra jártunk Lócival, a testvéremmel, mert a szüleink szerettek korizni a befagyott Duna holtágában. Az volt a cél, hogy kicsit mi is megtanuljunk, és együtt mehessünk. Aztán Galambos Rita és Császár Viki edzők megkérdezték tőlünk, nem lenne-e kedvünk műkorcsolyázni tanulni. Mi pedig igent mondtunk. Vagyis inkább anyukánk mondott igent arra, hogy hetente háromszor óvoda után elvisz minket edzésre. Úszni is jártunk akkor, mert azt mindenkinek tudni kell, így minden délutánunk foglalt volt. A testvérem hamar a jégkorongra váltott, jobban illett hozzá, mint a műkorcsolya, én maradtam a lányokkal, és arra emlékszem, hogy nagyon fáztam a szép ruhákban a jégen.

– Hogyan lett ebből jégkorong, ami, valljuk be, nem kifejezetten női sportág?

– A Sopron utcai BHG-jégpályára jártunk, amely már bezárt. Először Lóci szupermini jégkorongedzése volt, aztán egy másik hokitréning, csak utána jöttünk mi, műkorisok. A büfében rajzolgattam, játszottam órákig, anyukámnál mindig voltak iskolai előkészítő füzetek, de hónapok múlva nagyon elegem lett abból, hogy csak várok az edzésünkre. Olyan is volt, hogy egy időben két különböző jégpályára kellett vinni minket, utána úszás, ezért a kocsiban öltöztünk át, vagy az uszodai öltözőbe rontottunk be teljes hokicuccban. Mindig versenyeztünk az idővel, de tudtuk, hogy ez iskolásként már nem mehet így. Anyukám egyszer azt mondta, ha hokiznék, nem kellene ennyit várni a pályán, ám én erről először hallani sem akartam. A testvérem edzője akkor Gömöri Csaba volt, aki a női válogatottat is edzette, számára természetes volt, hogy lány is hokizzon. Szeretettel fogadott, így lassan megbarátkoztam a gondolattal, és kipróbáltam. Jó néhány hétig tartott, mire megszoktam az eltérő mozgásformát, de hamar kiderült, hogy a két év műkorcsolyaalap milyen sokat tett hozzá a korcsolyázási technikámhoz, ezért aztán nem volt nehéz dolgom. Az egészben az volt a legjobb, hogy amikor elestem, nem ütöttem meg magam, mivel felszerelésben játszottunk. Közben kicsit balettoztam is az iskolában, kipróbáltuk a dzsúdót, és pár hónapot parkouroztunk is. Mindegyik jó, de egyik sem marasztalt igazán.

– A szüleid mit szóltak, hogy ezt a sportágat választottad. Nem aggódtak?

– Szerették a hokit már azelőtt, hogy mi megszülettünk, de nem gondolták, hogy a gyerekeik jégkorongozók lesznek. Nem bánják a döntésünket.

– Nincs benned félelem a pályán? Kívülről úgy tűnik, elég nagyokat lehet kapni…

– Volt, hogy féltem egy kicsit, főleg amikor még vegyes csapatokban játszottunk, fiúkkal együtt, és csak a melléig értem az ellenfél játékosának. Később rájöttem, hogy gyors vagyok, és mire palánkra löktek volna, már pár méterrel arrébb jártam. Egyszer azért megesett, hogy engem is orvos kísért le a jégről, de néhány nap alatt kihevertem. Most már női csapatokban játszom, ott nem megengedett a testjáték. Azért annyit hozzá kell tennem, hogy tavaly egy dán csapattal találkoztunk, és konkrétan az életünkért küzdöttünk, annyira durvák voltak a lányok. De megvertük őket!

– Melyik egyesületben sportolsz?

– A Budai Bocsok után minikorosztályban, U10-ben a Balogh Tibor vezetésével újraalakuló KSI jégkorongcsapatában nevelkedtem, a testvérem ma is ott játszik. Akkor váltottam egyesületet, amikor kiöregedtem az U14-ből, és a KSI-nek még nem volt U16-os csapata. A Kanadai Magyar Hokiklubhoz kerültem.

– Mik az eddigi legjobb és legkedvesebb eredményeid?

– Nagyon élveztem a 2019 nyarán megrendezett Word Select Invitational tornát Svédországban. Koreába is meghívtak minket ugyanabban az évben, az is tetszett. Több négy nemzet tornáján vettem részt, volt, amit meg is nyertünk. Tavalyelőtt rendezték a női U16-os Európa Kupát, a következőre már nem tudtunk elutazni, pedig nagyon jól ment a felkészülés. A klubcsapatommal az osztrák DEBL-bajnokságban játszunk, és elhoztuk az aranyat. A Magyar Jégkorong Szövetség révén kétszer utaztam Svédországba edzőtáborozni, ami elsőre nagy kihívást jelentett. Próbáltam magam angolul megértetni, és kibírni a hosszú edzésekkel töltött napokat, de rengeteget tanultam, és későbbi nemzetközi tornákon örömmel láttam viszont olyan lányokat, akiket ott ismertem meg.

– Hogyan telik egy „sportos” napod, és mennyiben befolyásolja a jégkorongozás a tanulást?

– Mivel felnőttcsapatban edzek, este mindig nagyon későn érek haza, az iskola és az edzés közötti időben próbálok tanulni. A Tamási iskolában kilencedik osztályos vagyok francia nyelv szakon, egyelőre sikerül bepótolnom a sportolás miatti hiányzásokat. Szinte az egész tavalyi évet online oktatásban töltöttük, csakúgy, mint az ideit, nem utaztunk, így nem volt nehéz egyensúlyban tartani a kettőt. A mi sulinkban nagyon elfogadók a tanárok, eddig nem volt gond a tanulmányi eredményeimmel.

– A női jégkorong-válogatott 2019-ben feljutott az A csoportba, sporttörténelmet írva ezzel. Jól gondolom, hogy valami hasonló lehet a célod: ott lenni a legjobbak között?

– A klubcsapatomban néha van alkalmam idősebbekkel is edzeni, többen tagjai a felnőttválogatottnak. Tavaly nyáron Lisa Haley, a női csapat szövetségi kapitánya néhány fiatalabb játékost is meghívott az edzőtáborba, köztük engem. Nagyon izgultam, de hatalmas élmény volt, még gólt is lőttem, és a szövetségi kapitány elégedett volt velem. Nem tudom, bejutok-e majd a nagyválogatottba, jó lenne! Addig azért még sokat kell edzenem. Most úgy gondolom, addig hokizok, amíg örömömet lelem benne.

MM.