„Ásványvízzel mosakodni” – vízhiány a Svábhegyen

A Svábhegyről már a 15. században a budai várba vezették a forrásvizet, a Svábhegyen mégis egészen a 19. század végéig megoldatlan maradt a rendes vízellátás. A vízhiány jelentette a legfőbb akadályát a sokáig inkább csak jó kirándulóhelyként számon tartott környék benépesülésének.

A főváros az 1870-es évek végén kezdett el foglalkozni a budai területek önálló vízművel történő ellátásával. A budai hegyvidéket is érintő tervet Wein János vízvezetéki igazgató dolgozta ki. A Kék Golyó utca és az Istenhegyi út sarkán megépült a krisztinavárosi átemelőtelep, a millenniumi ünnepségekre, 1896-ra pedig csaknem teljesen megoldódott a vízellátás.

A vízhiány kérdése azonban így is napirenden maradt. Jókai Mór 1898-ban Vízínség címmel írt cikket több lapba. „Már negyedik napja, hogy a Svábhegy közönsége nem kap vizet. Negyvenfokú afrikai hőség mellett nem lehet vízhez jutni. A vízvezeték nem szolgál. Egyszer-egyszer, ha eltaláljuk az idejét, elkezd fityfirekelni, köpköd, prüszköl, aztán megint abbahagyja. Fürdésröl, öntözésröl szó sincs. Virágoskert, konyhakert porrá szárad. Ivóvizet, konyhára, főzésre valót a szomszédunktól kérünk kölcsön. Hát annak van? Annak van. Hiszen ez a csodálatos ebben a mi egész vízvezetési rendszerünkben. Két víztartónk van. Az egyik a hegy alján, a financzházzal átellenben. Odáig felhajtja a dunaparti szivattyugép a vizet. Innen aztán egy másik gép felhajtja a föcsövön át az Istenhegy tetejére a másik rezervoárig, ahonnan az megszűrt minőségben kerül vissza önnyomás által a mellékcsöveken a nyaralókig s állítólag a krisztinavárosi házakig. Már most egy része a krisztinavárosi nyaraló tulajdonosoknak olyan okos volt, hogy a vízvezetéket egyenesen a felhajtó föcsövel köttette össze, megelégedve a rendes Dunavízzel: míg a nagyobbrész velem együtt abban a tévedésben volt, hogy a szűrt Dunavíz jobb lesz s a felső rezervoárral köttette össze a vízvezetéket. Már most, ahogy rendesen bekövetkezik minden nyáron, a forró kánikulai napokon azok a villatulajdonosok, akik egyenesen az alsó vízvezetékből kapják a szükségletüket, ugyancsak hozzálátnak a vízfogyasztáshoz, úgy, hogy a felsővíztartóba nem kerül fel a szükséges vízmennyiség. S mi, felsővíznyomásúak, elveszünk szomjan. Ez egy olyan technikai abszurdum, amit a vízvezeték alkotóinak eleve ki kellett volna kerülni s amin most utólag minden módon segíteni kell. Én szakember nem vagyok, de azt hiszem, hogy erősebb gépet kellene alkalmazni, mely több vizet legyen képes felhajtani, mert ha ezen segíteni nem tudunk, a Svábhegy visszasülyed a félszázad előtti állapotába. Még hozzá a »városkutat« is el kellett záratni, mert az orvos vizsgálata nyomán kiderült, hogy a forrásvíz meg van fertőztetve a fölötte levő villák beleszivárgó szennyvizeitől. S ez minden esztendőben így megy. Dr. Jókai Mór” (Országos Hirlap, 1898. augusztus 10.)

Az igazi megoldást az Eötvös úti víztorony megépítése jelentette 1913-ban. A dr. Zielinski Szilárd műegyetemi tanár által tervezett, 30 méter magas, 200 köbméter víz tárolására alkalmas építmény a mai napig működik, annak ellenére, hogy a kezdetekben nem ment minden zökkenőmentesen.

Az Ujság című hírlap 1913 nyarán Vízhiány a Svábhegyen címmel közölt cikket: „A svábhegyi nyaralók között nagy az ijedelem. Amióta az abnormis meleg időjárás tart, a víz mindinkább gyéren csöppent és immár ott tartanak, hogy aki teheti, kénytelen ivóvíz helyett nemcsak ásványvizet inni, de egyszersmind ásványvízzel mosakodni is. Akik pedig fürödni akarnak, a Dunáról szekéren hozatják fel a hegyre a vizet. Miután a vízmizéria a Svábhegyen gyakori, a főváros a sok panasz folytán már egyszer elhatározta, hogy két és fél millió korona költséggel az Óra-úton új vízművet létesít, ahonnan gépek segítségével fogják a vizet felszivattyúzni az Eötvös-út közepén felállítandó víztoronyba. El is készült a vízmű is, a víztorony is, de ez is olyan, mint a pesti kövezet. Folyton javítaniok kell. Sőt olyanabb ennél is, mert ez egyáltalában nem működik. A medencze sülyedt, a szivattyúzó gépek rosszak, a víz a torony falain átszivárog és lecsurog. Egyébként pedig kutyabaja van. Még szerencse, hogy a víznek ellentétes eleme: a tűz nem kisért, mert ily viszonyok között a svábhegyi villák sorba elpusztulnának. A sok panasz és lótás-futás egyelőre nem járt eredménnyel. A fővárosi vízművek igazgatósága azt állítja, hogy a Svábhegy magas volta folytán ott vízhiány minden évben tapasztalható, mert a vállalattulajdonosok a nagy hőségben megrohanják a csapokat, kertek öntözésével pocsékolják a vizet. Az új vízmű és víztorony még nincsen készen, az ilyesféle munkákat pontos időre nem is lehet elkészíteni. Egyelőre most csak az történhetik, hogy a vállalkozót az észlelt hibák kijavítására utasították.” (Az Ujság, 1913. június 8.)

Persze ezután nem sokat kellett várni arra, hogy rendeződjön a helyzet. Siklóssy László 1929-ben már ezt írta: „A vízmű a hozzáfűzött reményeknek kiválóan megfelelt, s nemcsak Buda belső részeinek, hanem a budai hegyvidék fejlődésének is hatalmas előmozdítója lett. A víz megjelenése egyszerre átvarázsolta az addigi szép kirándulóhelyet állandó időző hellyé.”

F. G.