„Csak azt az életet érdemes élni, amit másokért élünk"

– Körülbelül tíz évvel ezelőtt ismertem meg önt – akkoriban csatlakoztam a Hegyvidék újsághoz. Az évek során Svábhegyi Pünkösdi Búcsúkon, karácsonyi hallévacsorákon, adventi gyertyagyújtásokon és több megemlékezésen is találkoztunk. 2000 óta vezeti az Istenhegyi Szent László Plébániát, milyen érzés visszagondolni az elmúlt huszonegy esztendőre?

– 2000. augusztus 1-jén kezdtem szolgálni a plébánián, a Hegyvidéken most lesz a huszonegyedik karácsonyom. Mély örömmel tölt el, ha visszagondolok az elmúlt időszakra, hiszen láthattam a plébánia fejlődését és a folyamatosan bővülő közösségeink virágzását. Emlékszem az első prédikációmra, amikor elmondtam, hogy a plébánia a közösségek közössége – ezt szerettem volna megvalósítani. Itt az óvodásoktól a nyugdíjas korosztályig mindenkinek lehetősége van a nagy plébánián belül egy-egy kis közösségéhez tartozni. Számomra ez az igazi öröm, hálás vagyok a gondviselő Istennek.

– Biztos vagyok benne, hogy sok szép emléke van. Melyik a legkedvesebb?

– A plébánia és a gyerekek számára is nagy misszió az adventi vásárokon szerepelni, valamint a közös gyertyagyújtások. Szép élmény az is, hogy már évek óta szabadtéren is elhelyezünk betlehemeket. Ezek mind hozzátartoznak az adventi készülődéshez. Az ilyen pillanatok közelebb visznek minket Jézus Krisztushoz. Ahogy Angelus Silesius mondja: „Százszor megszülethetne az Úr Betlehemben, elvesznél, ha nem születne meg a te szívedben.” Ez a mi igazi örömünk: a lelki tartalmat kifejezni a templomban és azon kívül is. Az önkormányzatnál most is mi gyújtottuk meg az adventi koszorú első gyertyáját, de sajnos ezúttal a körülmények miatt a gyerekek műsora elmaradt. Mi mégis reménykedve tekintünk a jövőbe.

– Ön hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, az adventi készülődés időszakára és a karácsonyra?

– Egy kis nógrádi faluban születtem 1950-ben. Adventről és karácsonyról is lelket melengető emlékeim vannak. Akkora hó volt, hogy gyerekként a nagyapám csizmájának a nyomába lépve tudtam elmenni a hajnali misékre. A betlehemi jászolhoz mi, fiúk, gyűjtöttük a szalmaszálakat, a lányok pedig kis ingeket, ruhákat varrtak, díszeket készítettek. Gyermekkorom teleire is szívesen gondolok vissza: amikor kisütött a nap, a fehér hóban szinte szikrázott a falusi táj. Éreztük, hogy Isten fia közénk született. Mindig is szerettem ministrálni, templomba járni, persze volt idő, amikor ez egy kicsit alábbhagyott, de Isten már gyermekkoromban megszólított engem, hogy erre az útra lépjek. Felnőttként is szép karácsonyaim voltak. 1994-től 2007-ig tábori esperesként szolgáltam a Magyar Honvédségnél; akkor még a sorkatonaság idejét éltük. A szentmisék ünneplése nagy boldogság volt számomra, és azoknak a fiatalembereknek is, akik közül többen, talán életükben először, a családjuktól távol töltötték a karácsonyukat. A plébánia közösségének ünnepei szintén fontosak számomra, ezért is örülünk, hogy új közösségi ház épül, hiszen szűkösen fértünk el. Reményeink szerint a húsvétot már ott tölthetjük.

– A járvány miatt sok idős embernek kell lemondania a családi találkozások öröméről. Hogyan lehetne egyedül is szép az ünnep?

– A beszélgetésünk után egy kilencven éven felüli házaspárt látogatok meg. Viszek nekik ajándékot, elvégzik a karácsonyi gyónásukat, áldozásukat. A plébánián minden hónap első csütörtökjén nyugdíjasklub működik, december 15-én a gyerekek műsorral kedveskednek szépkorú testvéreinknek, a német nemzetiségi önkormányzat ajándékokkal is készül. Az iskolások is átjönnek hozzánk. A szeretetszolgálatunkon keresztül támogatjuk szépkorú testvéreinket, segítünk a bevásárlásban, elhozzuk őket a misére. A szeretetet aprópénzre kell váltani, mert ettől lesz élő a plébánia közössége. Templomba azért járunk, hogy erőt kapjunk Istentől ahhoz, hogy tudjunk másokért élni. Ugyanakkor néha azt gondolom, Keresztelő Jánossal egyetértve: egy kicsit a magányba, a pusztába kell kivonulni. Ha a mai világban az ember nem tud tizenöt percet találni arra, hogy elcsendesedjen, odafigyeljen Istenre és azokra, akik rá vannak bízva, akkor önzővé válik. A puszta magányát keresnie kell az embernek. Akkor is élhetünk Istennek, ha egyedül vagyunk, és akkor is, ha közösségben. Az ember akkor nem válik magányossá, ha mindig képes szeretettel fordulni mások felé.

– Hit, remény, szeretet – ezekre az isteni erényekre most nagy szükség van. Megannyi tragédia és nehézség árnyékolja be az életünket, különösen nehéz időket élünk...

– Az első rorátémisén az evangéliumban a pogány kafarnaumi századosról olvasunk, aki azt mondja Jézusnak: „Uram, nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj. Csak egy szót szólj, és meggyógyul az én szolgám.” Az evangélium elénk tárja ennek a pogány embernek a hitét, bizalmát, ragaszkodását, hogy lássuk, milyen nagy elhatározás kellett számára ahhoz, hogy a szolgájának kérjen segítséget Jézustól. Mert nyilván nem rabszolgának tekintette őt, hanem olyasvalakinek, aki felebarátja. Igen, ez a hit. Ez az, ami a mai világban kiveszőben van, mert sokan csak önmagukban hisznek, de ez nem viszi előrébb az ember életét. Isten arra teremtett minket, hogy szeretettel forduljunk másokhoz. Csak azt az életet érdemes élni, amit másokért élünk. Nyitottnak kell lennünk mások felé az öröm, a boldogság, a szomorúság és a nehézségek közepette is. A második gyertya a reménységé, ami onnan fakad, hogy Isten évezredeken keresztül felkészítette az embereket a megváltó eljövetelére. A profétai jövendölések Jézus Krisztus személyében megvalósultak. Mi nem légbuborékokban reménykedünk, hanem abban az Istenben, aki úgy szereti a világot, hogy egyetlen fiát odaadta érte. Jézus Krisztus azért jött szeretetből, hogy mi is szeretettel tudjunk örömet, boldogságot adni egymásnak. Sokan azt mondják, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, de karácsony valójában Isten szeretetének az ünnepe. Mert nagyobb boldogság adni, mint kapni. Ahogy Szent Pál figyelmeztet: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek, mert az Úr közel van.” Advent a bűnbánat időszaka is. Ezért az advent színe a lila, mert az Urat csak tiszta szívünkbe szabad fogadni. A rózsaszín gyertya, a szalag és a rózsaszín miseruha – mint jelkép – figyelmeztet arra, hogy már nem kell sokáig várnunk, hamarosan eljön közénk Isten szeretete. Ez a legnagyobb ajándékunk Istentől, ez örömünk forrása.

– A világ folyamatosan változik: napjainkban milyen üzenete van a karácsonynak?

– Isten megváltotta az emberiséget, bár nem kíméli a megpróbáltatásoktól, hiszen mi annak a Krisztusnak vagyunk a követői, aki a kereszten feláldozta értünk az életét. Ma is nagyon fontos egymásért élni, egymásért küzdeni, egymásért dolgozni. Sok minden megváltozott, engem mint papot is nagyon zavar az, hogy nem látom a híveim arcát. Mindenki maszkban ül a templomban, legfeljebb a szemük látszik ki. Nincs kommunikáció, nincs visszajelzés, a templomba járók száma is lényegesen csökken, persze igyekszünk a médiában közvetíteni a vasárnapi szentmiséket. A közösségi élet bezárkózottá vált. Nem tartjuk meg a hallévacsorát, ami itt, a Svábhegyen a református testvérekkel együtt nagyon szép hagyomány, olyankor a két közösség tagjai egy forralt bor vagy forró tea mellett beszélgethetnek. Most vissza kell utalnom a remény gyertyájára. Reménykedni kell abban, hogy az orvostudomány, a hit és az imádság, Isten irgalmas szeretete előbb-utóbb kisegít minket ebből a nehézségből, és ismét nyugodtan megölelhetjük egymást, kezet foghatunk. Ezek nagyon hiányoznak az életünkből, de a karácsonyi Jézus ezt az örömet igyekszik azzal pótolni, hogy elhozta az irgalmat, a megbocsátást és a boldogságot az ember számára. Mindez bennünk van, nem a körülményekben. Persze az, hogy most összejöhet-e a nagy család, egyéni bölcsesség döntése, de a karácsony igazi öröme egyben a lélek belső öröme is.

– Tudom, hogy a beszélgetésünk után fontos feladatok várnak önre. Nagyon köszönöm, hogy időt szakított ránk!

– Köszönöm, számomra is öröm volt ez a beszélgetés! Az Istenhegyi Szent László Plébánia nevében is áldott, békés karácsonyt kívánok minden hegyvidékinek!

Boussebaa Mimi