Az ünnepekre való készülődéssel szebbek a hétköznapok

– Hogyan készül a karácsonyra?

– Van egy „A-oldal” és egy „B-oldal”. A kevésbé ünnepi része, hogy a munkáinkat árusítjuk az adventi vásárokon, ez adja ilyenkor a legtöbb feladatot. Sok könyvünk kerül a fa alá ajándékként, és az év legjobb képeit tartalmazó családi tervezőnaptárunk is igen népszerű. Ezeknek most van a szezonja, ezért aztán csomagolunk, dobozolunk, felvonulási területnek néz ki az egész lakás. De ebben is van öröm, mert végre személyesen találkozhatunk azokkal, akik forgatják a könyveinket. Ebben az időszakban egész évre begyűjtöm a dicséreteket és a kedves visszajelzéseket!

– És a „B-oldal”?

– Most már nagyon sok éve gyertyagyújtással indítjuk az adventet. Meghívjuk a barátainkat, akiknek egy részével év közben nincs lehetőségünk találkozni. Azontúl, hogy jó sokan összegyűlünk, eszünk-iszunk, gyertyát gyújtunk, és közösen énekelünk, azt kérem tőlük, hogy meséljenek el egy számukra fontos, kedves történetet az évből. Ez nem mindig csak a szívmelengető emlékek felidézését jelenti. Van olyan is, aki nem személyes élményt, hanem egy verset, zenét vagy képet hoz és oszt meg a többiekkel. Ezeket a tartalmas baráti összejöveteleket mindenki nagyon várja már, az idén is így kezdődött az adventünk.

– Az idei adventnek része lett volna egy kiállítás is a Hegyvidéki Kulturális Szalonban.

– Ahogy 2020-ban, úgy végül az idén is elmaradt a könyvbemutató kiállítás, de reméljük, húsvétkor meg tudjuk tartani. Tavaly a Jézus barátai című kötet bemutatására készültünk, azóta pedig már megjelent a sorozat következő darabja, a Szentéletű magyarok a XX. században.

– A mondókás- és mesekönyvek után hogyan születtek a bibliai témájú kötetek?

– Régebben azt gondoltam: hogyan jövök én ahhoz, hogy bibliai témákat ábrázoljak! Aztán felkérés érkezett egy angol kiadótól, és mégis belekezdtem. A Mesélő Biblia később magyarul is megjelent, és ugyanennek a sorozatnak ma már van Karácsonyi mesélőkönyv része is.

– Nehezebb szenteket, bibliai szereplőket rajzolni, mint hétfejű sárkányt?

– Nagyon más a kettő. A szentek ábrázolása kicsit olyan nekem, mint egy lelkigyakorlat. Izgalmas kaland beleélni magunkat a sánta meggyógyításáról szóló példabeszédbe, vagy egy közelmúltban élt vértanú bőrébe.

– A Szentéletű magyarok a XX. században című könyv szereplői többségében vértanúk. Hogyan lehet ilyen életutakat gyerekeknek bemutatni?

– Valóban nagyon nehéz téma, nem is arra szánjuk, hogy kisgyerekeknek olvassák ezeket a történeteket. Inkább iskolások számára lehet érdekes a könyv, amely – a szándékunk szerint – családi beszélgetések kiindulópontja lesz, hiszen a legtöbb szereplő életéhez van kapcsolódása a szülők, nagyszülők generációjának. Azt szerettük volna láttatni, hogy ezek a hétköznapi emberek máshogy is dönthettek volna, nem szentnek születtek, de életük egy pillanatában helytálltak, kiálltak a hitükért, és képesek voltak tenni másokért.

– Készül már a következő könyv?

– Igen, egyrészről szeretném elkészíteni a névnapokhoz kötődő szentek képeit, történeteit. Külföldön már létezik hasonló kiadvány, de nekem fontos, hogy a magyar nevekhez kapcsolódó magyar szentek is megjelenjenek. Másrészről már több mint tíz éve készítjük – a szintén hegyvidéki – J. Kovács Judittal, a Kerekítő-könyveket, amivel az anyukákat segítenénk az elfeledett mondókák újratanításában. E könyvek körül egész kis mozgalom alakult ki, számtalan helyen – például a Hegyvidéki Kulturális Szalonban is – zajlanak Kerekítő baba-mama foglalkozások kisgyerekes szülőknek. A könyvcsalád gondozójával, a Móra kiadóval már folynak a munkálatok, hogy 2022 őszén újabb kötetet vehessenek kézbe az olvasók. Ennek témája egyelőre maradjon titok!

– Az viszont nem titok, hogy ön az 1990-es évek óta kötődik a Hegyvidékhez. Alkotó művészként vonzó ez a környék?

– Dunakesziről származom, a kilencvenes évek elején még csak a műtermem volt egy kicsi lakás egy Csörsz utcai ház legfelső emeletén. Gyönyörű kilátás nyílt a várra. Aztán a férjemmel a Kiss János altábornagy utcába költöztünk, majd onnan az Istenhegy oldalába, ahol azóta is élünk és dolgozunk. Nagyon szeretjük a zöld környezetet és a nyugalmat. Sokat sétálunk és ülünk a teraszon, ahonnan széles panoráma nyílik a városra. Itt még találkoznak, beszélgetnek egymással az emberek, a nagyvároson belül megmaradt a környék kisvárosias jellege. Ezek mindenképpen előnyei a hegyvidéki életnek.

– Említette, hogy a barátaikkal gyertyagyújtással indítják az adventi időszakot. Milyen a családi folytatás?

– Esténként szűk családi körben is meg szoktuk gyújtani az adventi koszorú gyertyáit, és sok éve változatlan módon felhangoznak a számunkra kedves adventi énekek. Részt veszünk a városmajori plébánia „Szállást keres a Szent Család” körében, ami azt jelenti, hogy adventben a Szent Családot ábrázoló kép indul útjára a jelentkezők között. Az első család felkeresi a következőt, és befogadást kér a várandós Szűz Máriának. A befogadó, miután egy éjszakára vendégül látta a Szent Családot, másnap továbbadja a soron következőnek. Így alkalom adódik megismerni a közösség olyan családjait, amelyekkel egyébként nincs rendszeres személyes kapcsolatunk.

– Hogyan telik a szentestéjük, miként ünnepel a család?

– Számomra nagyon fontos elkülöníteni az ünnepeket a hétköznapoktól. Akinek nincs ünnepe, amire készülhetne, annak sivárabbak a hétköznapjai is. Persze gyerekként én is – ahogy ma a gyerekeim – berzenkedtünk attól, hogy szépen felöltözzünk itthon. De megtesszük, és az évben egyedül ilyenkor elővesszük a családi porcelánt is. Ez az ünnephez tartozik. Éveken át bábszínházba vagy az operaházba mentünk a gyerekekkel megnézni a Diótörőt, aztán pedig a pásztorjátékot a Városmajorban. Az unokáim még kicsik, de már várom, hogy velük is megtehessem ezt.

– Az ünnepvárás elmaradhatatlan része a főzés is. Mi készül otthon ilyenkor?

– Azt szokták mondani, hogy embert próbáló elkészíteni és megenni is az öt-hat fogást. Az utóbbi években a hagyományos halászlé után a lazac is felkerült az „étlapra”, a komolyabb fogások elé. A mézeskalácsot sokáig a barátnőimmel és a gyerekeinkkel együtt sütöttük. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, mindig az vesz részt a munkában, aki épp itthon van. A férjem – aki festészettel és szobrászattal is foglalkozott – sokszor „extra” háromkirályokat és pásztorokat készít, ezek aztán felkerülnek a karácsonyfára. Van egy narancsos keksz, ami mostanában sokszor az asztalra kerül, és a hagyományos receptekről sem feledkezünk meg, például a férjem a gyerekekkel közösen szokta megsütni a „családi” bejglinket. Az ünnepi vacsora után a fenyőfát körülállva énekelünk. Nálunk az a szokás, hogy mind leülünk, és egyenként bontjuk ki az ajándékokat, ezzel is osztozva egymás örömében. Persze a szertartásos bontogatással el is telik az idő éjfélig, amikor elmegyünk misére.

– Ennyire mozgalmasan telnek majd a következő napok is?

– Sokan csodálkoznak, de mi ilyenkor színházba is szoktunk menni. A távolabbi rokonokkal úgy tudjuk tartani a kapcsolatot, hogy ezekben a napokban együtt ebédelünk, és megnézünk egy jó előadást. Sokakkal évente csak egyszer, ilyenkor látjuk egymást, de azt is örömmel tapasztaljuk, hogy ez a rendszeres rituálé alapja lehet a mélyebb, szorosabb kapcsolatnak.

(Barta)