„Szánkón, a tiszta téli levegőn, miként a madár…”

Bély Mihály 1892 telén – Demény Károllyal – elsőként síelt a Vérmezőn, majd a Kissvábhegyen. A szánkózással is foglalkozott, írt egy kis kiadványt a sportág szabályairól. A sportszaklapban egyszer kifejtette, hogy „a korcsolyázás, sielés és a jég-hockey játék mellett a sportszerű szánkózás, vagy mint sokan (idegen nyelven) mondani szeretik: a ródlizás, évről-évre mindinkább nagyobb számmal gyűjti maga köré a sportok híveit” (Nemzeti Sport, 1909. január 23.).

Megemlítette azt is, hogy „a sportszerű szánkózást a fővárosban 1907. év telén a budai oldalon néhány fiatalember karolta föl. Ez idén már diákok, fiatalemberek, meglett korú férfiak és hölgyek is vígan ülik a szánkót.” A Budapesti Budai Tornaegylet már egy évvel később, 1908-ban felvette a szánkót mint sportot a működési programjába.

Fontos különbséget tenni a sport- és a hobbiszánkózás között. Bély Mihály is kitér arra, hogy „a sportszánkó nem olyan, mint a közönséges szánkó, nem olyan, mint a fakutya. Annak ugyanis talp és támfal ülőkéje, valamint a szánkó alakja és vasalása pontos méretek szerint készül. A sportszánkó (németül: ródli) nemcsak faanyagból, hanem acélból és pedig különféle formában készül. Legkedveltebb a hallthali egy, két és három üléses szánkó. Talpai elül fölfelé kunkorodók, ülőkéje hevederből van fonva. Van azon kívül: dávoszi, svéd, tiroli és stájer szánkótipus is. Ez idén kormányozható faszánkókat is hoztak nálunk forgalomba.”

A sportszánkók és a hobbiszánkók már első látásra is különböznek. A „sima” szánkózást valószínűleg régebb óta űzték a környéken. Ezt bizonyítja a Toldy Ferenc iskola 1907-es iskolai értesítője, amely arról szól, hogy 1907. január 12-én az intézmény tanulóiból alakuló szánkócsoport kirándulni ment a Városmajorból a Kissvábhegyen át a Normafához. A túrán 105 tanuló vett részt, 65 szánkót vittek magukkal. „Hazajövet az Istenhegyi-úton szánkón a Kékgolyó-utcán” – írták az értesítőbe. Ma már nehéz elképzelni, hogy egykor szánkóval is lehetett közlekedni az utcákon, sőt több utat időszakonként le is zártak, és külön szánkópályákat jelöltek ki.

Bély Mihály a Nemzeti Sportban azt is írja, hogy „Budán a legalkalmasabb hópályák a Zugligetben, a Svábhegyen, Hűvösvölgyben, a Naphegyen és a Szent Gellérthegyen találhatók. Ezen pályákon mindennap, de különösen vasár- és ünnepnap délelőtt és délután, sőt egyik-másik lejtőn a késő esti órákban is százával siklik a sok szánkó. Vasárnapokon a Zugligetbe és Hüvösvölgybe vezető villamoskocsik szánkázókkal és felszereléseikkel lelve, érkeznek a végállomáshoz. […] Szánkón, a tiszta téli levegőn, miként a madár, repülni: gyönyör és pompás mulatság. Hej! – micsoda egészséges légfürdő az. Amellett az ember gondjaitól megszabadul, kedélye fölvidul.”

Arról is említést tesz, hogyan kell helyesen ülni a szánkón, és sorra veszi a különböző típusú eszközöket, majd így fejezi be írását: „Hölgyeim! Uraim! Kevesebbet a zsurteremben, de annál többet a szabad levegőn találkozzunk! Jöjjenek kérem holnap délután és vasárnap délelőtt két órai szánkózásra! A Zugligetben a viszontlátásra. Bély Mihály.”

Ezután rohamosan terjedtek a téli sportok, a szánkózás is divattá vált. „A sí, szánkó, ródli utat tör magának a társadalom minden rétegébe. Zajos a Svábhegy, Normafa, Zugliget és Hűvösvölgy környéke, zajosabb tán mint augusztusban. Szánkópályák építésére ad engedélyt a főváros tanácsa.” (Nemzeti Sport, 1909. december 4.)

Számtalan pálya épült ezekben az években – és itt ne kisebb dombokra, töltésekre, lejtőkre gondoljunk, amilyeneken valószínűleg a legtöbb mai gyerek csúszkál! Ezek nagy, több kilométer hosszú, lejtős, valódi pályák voltak. Sokan használták a Disznófőtől a villamos-végállomásig levezető széles kocsiutat is. A legjobb szánkózási lehetőségeket egyértelműen a Zugliget és a Sváb-hegy nyújtotta. A fogaskerekű peronján, a zugligeti villamoson egy-egy havas hétvégi reggelen szinte mozdulni sem lehetett az emberektől, akik vállukon sílécet és botot, maguk mellett pedig szánkót vittek.

Az első igazi szánkópályák egyike a Magyar Atlétikai Clubé (MAC) volt, 1909-től a Svábhegyen. Ezt folyamatosan rendben tartották, és izgalmas fordulókkal volt tele, 30 koronáért lehetett idényjegyet váltani rá. „A Svábhegy teteje a legszebb téli tájképét mutatja és a pályát 20 centiméter magas hóréteg borítja. Számos munkáskéz dolgozik, hogy a magas, lágy hóréteget lepaskolja és ezzel a pálya felületét csúszóssá, síkossá tegye. Sportszerű használat céljából szükséges azonban, hogy ez a lépréselt hóréteg össze is fagyjon. A felső síkos réteg készítési munkálatai fagy híján még nem fejeződtek be, de a pálya részben már használható.” (Budapesti Hírlap, 1910. január 23.) A pályához a közeli Svábhegyi Nagyszállóból lehetett ródlit bérelni.

A későbbiekben a Normafa egész környékén elkezdtek különböző szánkópályákat kialakítani, a magasabban fekvő utakon, mint például a Béla király úton, az Istenhegyi úton vagy a Normafa úton. A balesetek elkerülése érdekében később kijelölték azokat az utakat, amelyeken biztonságosan lehetett csúszkálni.

A főváros vezetősége megértette az emberek szándékát, így a Fővárosi Közlöny arról számolt be, hogy a „szánkázó sportnak az 1912/13. évi téli idényre leendő szabályozása tárgyában a tanács a következő határozatot hozta: A tanács méltányolván azokat az egészségi hatásokat, amelyeket a téli sportok egyik közkedveltségű ága, a szánkázó sport az emberi szervezetre gyakorol, a sportot a jövőben is fejleszteni és úgy a nagyközönségnek, mint a tanuló ifjúságnak könnyen hozzáférhetővé tenni szándékozik. E célból elsősorban a közoktatási ügyosztály által kiküldött és a helyszínén eljárt vegyes bizottság jelentései alapján megállapítja azokat az útvonalakat, amelyeken a szánkózás az 1912/1913. évi téli idény alatt a forgalom akadályozása nélkül is vagy teljesen szabadon vagy bizonyos korlátozásokkal gyakorolható, s amelyeknek alkalmassá tételére semmi vagy csekély átalakítás és beruházás szükséges. Ezek az útvonalak a következők…:”

Mi most csak a Hegyvidéket érintő részeket soroljuk fel, amelyek kisebb területi egységekre tagolódtak:

„- Városmajor és Kis-Svábhegy: a Csaba utca és Ráth György utcától a Városmajor utcáig; Szamos utca és a Temes utca csak kis gyermekeknek.

- Svábhegy: Istenhegyi út alsó része; Tündér utca; a Svábhegy úthálózatának ama vonalai, amelyeken a téli időben kocsi közlekedés egyáltalában nincs.

- Zugliget: A Zugligeti út felső része a villamos vasúti hídon át a vasúti sínek keresztezéséig. Csermely út, a 8. sz. háztól a Zugligeti villamos vasút végállomásáig. Béla király út a Kútvölgyi út kezdetéig. A Csillagvölgyi út egész vonalán. A Cinege út. Árnyas út. (Felmenetel a Budakeszi úton, a Hárshegyi út torkolatával szemben levő lépcsős gyalogjárónál. Az Árnyas-úton felmenni tilos.)” (Fővárosi Közlöny, 1913. január 14.)

Az első világháború kissé megakasztotta a téli sportolást is, főleg a hivatalos pályákon; a MAC svábhegyi szánkópályája tönkrement. Végül a Svábhegyi Club élesztette újjá a szánkósportot a hegyen, miután az 1920-as évek közepén a Karthauzi úton, a fogaskerekű Széchenyi-hegy és Svábhegy állomásai között egy 1250 méter hosszúságú pálya épült. Az esése átlagosan 8 százalékos volt, ám a legmeredekebb ponton elérte a 12 százalékot is, megelőzve ezzel a hasonló nagy külföldi terepeket. Három fordítódobja a teljes sebesség kifejtése mellett is maximális biztonságot nyújtott a szánkózóknak.

A Svábhegyi Egyesület által fenntartott szánkópálya az 1920-as, 1930-as években a magyar St. Moritznak számított. Népszerűségét annak is köszönhette, hogy abban az időben ez volt az egyetlen olyan magyarországi pálya, aminek start- és célhelye között rendszeresen járt tömegközlekedési eszköz: a fogaskerekű. Hamar kedvelt helyévé vált a sportág híveinek és az ifjúságnak, komoly versenyeket is rendeztek ott.

A szánkópályák mellett, ahol lehetett, melegedőhelyeket kerestek az emberek, ezek közül a Svábhegyi Nagyszálló volt az egyik legkedveltebb a környéken. A Színházi Élet című újság 1924-ben így írt erről: „…amíg [ti. a felsétáló ember] mellette vidám rikoltással száguldanak el a ródlik és madárszerű repüléssel szállnak körülötte a sielők, ő arra gondol, hogy fönt már vár rá a világ legtökéletesebb és legkellemesebb melegedője, a Svábhegyi Nagyszálló. Mert míg bárhol a világon rongyos kalyibák készültek a téli sport kedvelői számára, a pesti embert ebben is kényezteti a sors, amikor egy nemzetközi relációban is tökéletes szállodát adott nekik melegedőül. Vannak, akik egész télen el sem mozdulnak innét. Így, hogy csak a művészvilágról beszéljünk, az Operaháznak egész különítménye lakik itt.”

Melegedőként szolgált több étterem is, mint például a Normafa vendéglő. „Dél felé már farkasétvágyuk van a síelőknek és ródlizóknak egyaránt. Hiába, egészséges, vérpezsdítő a téli sport, a csípős tiszta levegő. A Normafa vendéglőben, a jó meleg teremben előkerül a hazai, pótolják egy-egy levessel, vagy pörkölttel, forró teával, forralt borral. Közben gyönyörködnek az oly régen várt hóesésben. Pihenő után azután ismét felcsatolják a sítalpat, felülnek a ródlira, s folytatják ott, ahol ebéd előtt abbahagyták.” (Népszava, 1954. december 28.)

A szánkózás terjedését jól mutatja, hogy az 1930-as évek közepétől még több út szolgált a sportolásra, és már azt is külön jelölték, hogy felnőttek, gyerekek vagy csak kisgyerekek használhatják ezeket. „Az én ródlim a leggyorsabb – jelenti ki határozottan az alig tíz esztendős Karcsi, miközben lábaival ügyesen »megsarkantyúzza« ródliját. A Szabadság hegyen egy hét-nyolc év körüli kislányt figyelünk. Spárgán húzza maga után ródliját, s körültekintően megáll a vágányok előtt. Senkitől sem zavartatva, ő is ródlijára ül, s kipirult arccal, jókedvűen szórakozik. A délutáni órákban a Normafánál is feltűnnek a ródlik, itt napestig tart a vetélkedés, hogy melyik kisfiú vagy kislány ügyesebb.” (Esti Budapest, 1956. február 3.)

Az ilyen jelenetek miatt is fontos volt a figyelem, mert az élvezet mellett sok balesettel is járt a szánkózás. Többször kéz-, láb-, sőt még fejtörésről is beszámoltak a lapok, amelyekben leginkább egymásnak vagy fának ütköző emberekről lehetett olvasni, de az is előfordult, hogy gyerekek tilos helyen szánkóztak, és kocsi gázolta el őket.

A balesetek, valamint a gépjárművek számának növekedése miatt a későbbiekben már nem zártak le nagyobb utcákat, így szánkózási szempontból még inkább felértékelődött a Normafa és az Anna-rét környéke. „A budai hegyvidék téli sportcentruma a Normafarét és Annakápolna-környéke, ahol a tömegsport éveken keresztül fejlődött és amely környékén vasárnaponként jókedvűen tombol az élet.” (Pesti Hírlap 1933. január 6.) Jó néhány évvel ezután: „Tízezrek csúszkáltak a Szabadság- és Széchenyi-hegyen. Különösen a Normafánál, az Anna-kápolnánál.” (Szabadság, 1947. január 8.)

A későbbi évtizedekben is a kápolna környékén zajlott a legélénkebb szánkós élet, és jelenleg is ott található a legjobb normafai pálya. Remélhetőleg az időjárás megengedi, hogy ezen a télen is hódolhassunk e remek sport örömeinek.

F. G.