Múltőrző életműdíjas főorvos a Szent János Kórházból

Dr. Katona József főorvossal a Szent János Kórház egyik apró, zsúfolt orvosi szobájában beszélgetünk, amelyről később kiderül: igazi kincseket rejt. Én a kanapéra telepszem, neki már csak a pici számítógépasztal előtti széken marad hely.
A családja igazi egészségügyi dinasztia. Összeszámolta, az elmúlt több mint száz évben tizennyolc rokona dolgozott orvosként, ápolóként, köztük az édesanyja és az édesapja is. Utóbbinak köszönheti, hogy ő a Szent János Kórházba került.– Apám fogorvos volt, és ismerte a szájsebészeten dolgozó osztályvezető főorvost. Így kerültem ide 1973-ban. Akkoriban ez volt Közép-Európa legnagyobb kórháza, Budapesten pedig a harmadik legnagyobb épületegyüttes a Parlament és az OPNI után. Bámulatos épületrendszer! Nem tudom, mennyi ideig kóvályogtam az elején, amíg megszoktam, melyik pavilon hol helyezkedik el. Aztán úgy megszoktam, hogy itt ragadtam.
– Egyszer sem csábult el máshová?
– Egy alkalommal próbáltam állást váltani, de aztán itt valóra tudtam váltani az álmaimat, így boldogan maradtam és szolgáltam. Lehetőségem nyílt ugyanis arra, hogy a fogorvosi diplomám és az alapszakvizsgám után megszerezzem a szájsebészeti szakképesítést, ami a nyolcvanas években hatalmas dolog volt. Az idős szájsebészek már visszavonultak, a fiatal fogorvosoknak nem nagyon volt lehetőségük, hogy szájsebészként dolgozzanak. Ekkor létrejött egy rendszer a szájsebészeti alapszakvizsga megszerzésére, ami a fogorvosi diplomán alapult, arra néhány „ráképzés” volt szükséges, nevezetesen fél év trauma, fél év sebészet, fél év fül-orr-gégészet és négy év osztályos gyakorlat. Itt szedtem össze ennek a tanulóidőnek egy részét, a másik felét pedig az Uzsoki kórházban.– Mikor kezdett el foglalkozni a másik nagy szerelemmel, az emlékőrzéssel?
– Mi gyerekkorunkban mindent gyűjtöttünk, gombokat a gombfocihoz, gyufacímkét, szalvétát, képeslapot, és még sorolhatnám. Az egyik nagynéném, aki földrajz- és történelemtanár volt, képeslapokat gyűjtött szenvedélyesen. Régen ezekből ismerték meg az emberek a világot, a műemlékeket, a látványosságokat. Az ő gyűjteményét én gyarapítgattam tovább, és azt vettem észre, hogy képeslapokon nagyon ritka az egészségügy ábrázolása. Aztán – mint építészeti csodáról – megjelentek képeslapok a János kórházról, és innen-onnan, árverésen, cserélgetve vagy az Ecseriről sikerült összeszednem jó húsz darabot. Büszke vagyok rá, ez egy kórházról nagyon komoly gyűjteménynek számít! Nekem is évtizedekbe tellett, amíg megszámlálhatatlan dobozt végigböngészve találtam egyet-egyet.
Ezek a képeslapok aztán bekerültek abba a könyvbe, amit a doktor úr írt. Az album a katonai orvoslást mutatja be dokumentumok, családi fényképek, eredeti relikviák segítségével.
Ahogy lapozgatjuk a kötetet, előkerülnek a családi anekdoták. Az első világháborúban a fronton szolgáló és gyógyító rokonok, a nagypapa családjából a három legidősebb fiú, akikhez önként csatlakozott a legidősebb lánytestvér, aki Szent Vincés apáca volt. Együtt mentek el a háborúba, és mind visszajöttek, a szerencsének vagy a gondviselésnek köszönhetően. Egyikük haslövést kapott, de egy zsebóra megmentette az életét, a másikat fejlövés érte, mégis megúszta egy karcolással. Katona József nem kis büszkeséggel mutatja az édesanyja fotóját is, aki a második világháborúban vöröskeresztes nővér volt, és egy betegszállító oszlop tagjaként megjárta a Don-kanyart.– A könyvből is kitűnik, hogy az orvos- és ápolástörténeti gyűjteménye nem csak képeslapokból áll. Mi mindent sikerült megmentenie a múltból? Mi a legértékesebb?
– A legnagyobb érték az, hogy ez így összeállt egy hatalmas anyaggá. Persze szeretném bővíteni. Most, a kórházfelújítás idején előkerültek régiségek, és kerülnek elő majd még továbbiak is. Végtagtörésekhez használatos sínek, mankók, az ápoláshoz szükséges kacsa – üvegből tudtam szerezni ilyet, már nagyon ritka! Van egy-két bútordarab is, például egy eredeti, 1898-as műszerszekrény, legalább háromszáz kiló, nem véletlenül nem vitték sehová… Ránk maradt egy kicsiben, reklámcélra elkészített műtőasztal, amin bemutatta a gyártó, hogyan működik ez, és hányféleképpen használható, alakítható. Van egy csomó orvosi könyv, amely egyrészt idejétmúlt, másrészt azonban bámulatos részletgazdagsággal megrajzolt anatómiai atlasz. Ma már, ugye, csak egyszer használatos fecskendőkkel dolgozunk, de a gyűjteményben akadnak olyan régi üvegfecskendők is, amiknek három kivezető nyílása van, és egy kis kallantyúval lehet irányítani, hogy mikor melyik gyógyszer adagolódjon beléjük háromfajta infúziós palackból. Elgondolkodtató, hogy egy ilyen fecskendőt tíz évig használtak, és visszahozta az árát, az egyszer használatos pedig megy a kukába, környezeti károkat is okozva. Várjon, meg is mutatom!
Felpattan, a kicsike szoba különböző rejtett zugaiból szedegeti elő a kincseit. Az említett fecskendőt, vérnyomásmérő szettet, géztartókat és fertőtlenítőket, orvosságos fiolákat, kis üllőt, amin az aranyfogakat lehetett méretre kalapálni… Csupa régiség, nem egy megjárta az első vagy a második világháborút is.– Kérdezte, mi az értékes. A Schultheisz Emil belgyógyásztól, orvos-történésztől, volt egészségügyi minisztertől áttételesen hozzám kerülő gyógyszeres fiolák gyűjteménye, ami egy bőrtokban, zsebben elfért, mindenféleképpen az! Vagy az Aesculap orvosiműszer-gyártó cég kézi fúrógépe. Ezzel áram nélkül műtöttek a fronton a sebészek, vagy kézifűrésszel amputáltak. Apai nagybátyám ott állította be a rekordját mint sebészorvos: több mint húsz lábat vágott le pihenő nélkül negyvennyolc óra alatt… És akkor még nem volt altatás, nem egy ötperces műtétről beszélünk! Amire még büszke vagyok, az a magyar ápolási rendek egyenruháinak kicsinyített gyűjteménye. Ez Kocsis Ágnes szakszerű munkája és kitartása révén valósult meg, babákon mutatjuk be.– Ennyi kincsnek kell egy méltó hely. Lesz?
– Úgy néz ki, hogy igen. Nagy változások előtt állunk, a kórházból centrumkórház lesz. Van egy gyönyörű kápolnánk, amely eddig gyógyszerraktár volt. Ennek csodálatos freskóit, Leszkovszky György munkáit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat restauráltatta. A kápolnához tartozó melléképületeket egy alkotói műhellyé, múzeummá szeretném átvarázsolni.
A beszélgetésnek vége, a történeteknek még nincs. Ezek egy részét Katona József már megírta, a másik része nyugodtabb időkre vár. Amíg lapozgatom a könyveit, előveszi az autogramgyűjteményét, közte Puskás, Albert, Ebedli, Törőcsik aláírásával. Elém teszi azt a fényképet is, amin Karikó Katalin társaságában látható, és akkor készült, amikor az Emberi Méltóság Tanácsa kitüntette a kutatóbiológust Budapesten. Erre a fotóra is nagyon büszke. Miként a kórház őrá, az emlékek őrzőjére.

K. A.