Ecetfa és cserszömörce

A népnyelv gyakran ecetszömörceként, vagy torzsás szömörceként emlegeti az ecetfát, így nem probléma kikövetkeztetni, hogy az ecetfa tartozik a szömörcefélék családjába, nem pedig fordítva. A család – azonkívül, hogy neve kiejtése komoly kihívást jelent a külföldiek számára – néhány délszaki képviselőjéről ismert: ezek gyümölcsükkel, magvaikkal vagy a belőlük készülő lakkokkal, cserzőanyagokkal, festékekkel szereztek népszerűséget.
A mindössze két fajt felsorakoztató cserszömörce nemzetség egyik képviselője Észak-Amerikában terjedt el, a másik a mediterrán partvidéktől egészen a Távol-Keletig hatalmas területet hódított meg. Ez utóbbi őshonos nálunk is. A meleg, déli domboldalakat keresi, ahol laza társulásokban él az alacsony tölgyekkel. Olykor a nyitott, alacsony erdő alján térdig érő, összefüggő aljnövényzetet képez.Bár ismertek 5 méternél is nagyobb egyedei, nem nevel valódi törzset, így ritkán nő fává, megmarad bokornak. Kerek vagy ovális leveleiről könnyű felismerni, hiszen egyetlen más hazai fajra sem hasonlít – még rokonára, az ecetfára sem. Nyár elején a legfeltűnőbb, amikor kinyílnak laza bugái. A bokrot szinte beborítják a virágok; igaz, nem az apró, sárga szirmok látványosak, hanem a virágzatok vastag szövedéke. Aki ilyenkor látja a cserszömörcét, könnyen megérti, miért hívják sok országban füstbokornak.
Nincs füst láng nélkül – gondolhatnánk, de fonák módon a cserszömörce esetében a nyári „füst” után, ősszel ölt lángvörös színt a bokor. Díszítőértéke mellett régen sárga festéket, cserzőanyagot és gyógyszeralapanyagot is vontak ki belőle, és elvétve haszonnövényként termesztették.
Kerületünket a meszes talaj és a meleg domboldalak miatt kedveli. Gondozást nem igényel, kártevők ritkán támadják meg. Ha kertbe szeretnénk ültetni, érdemes megismerkedni nemesített változataival, amelyek közül a vörös lombú vérszömörce a legkedveltebb dísznövény.
Az ecetfa annyira életerős, hogy erről vált hírhedtté. Az Amerikából származó növény alig kétszáz éve kezdett terjedni az öreg kontinensen. Tetszetős alakja és magas csersavtartalma miatt a botanikus kerteken kívül gazdasági céllal is ültették. Ahol megvetette gyökereit, ott nagy területet behálózott, ami akkor vált nyilvánvalóvá, ha a törzseket kivágták. Ekkor ugyanis százszámra kezdtek sarjadni az ecetfák a környéken, és az eredetinél sokkal nagyobb állományt neveltek.
Kertekben éveken át tartó nehézséget okoz a kordában tartása. Ha nem bántjuk, akkor idősebb korára alacsony, ernyős lombozatot nevelő fává cseperedik. Virágai tömött bugákban nyílnak, termései pedig télen is a kopasz növényen maradnak. A hosszúkás, fogazott levélkékből álló nagy, összetett levelek ősszel a legszebbek, amikor lehullás előtt néhány napra narancssárgára színeződnek.Az ecetfa magjait a madarak terjesztik, de mivel sarjainak nem szab határt a drótkerítés, könnyen kijuthatott a hegyvidéki bozótosokba, erdőszélekre is. Ha valaki a kertjében szeretné nevelni ezt az egyébként dekoratív és gondozást nem igénylő növényt, akkor néhány faiskola kínálatában megtalálhatja.
A környékbeli fa alól kiásott sarjakkal történő szaporítást egyesek nem ajánlják, mert így esélyt adunk arra, hogy a hasonló megjelenésű bálványfát telepítsük kertünkbe. A mirigyes bálványfával (vagy ritka, de hangzatos nyelvújítás kori nevén: sátoros fellenggel) az a baj, hogy gyorsan növekszik, vegyületeivel gátolja az őshonos növényzet fejlődését, és nehéz kiirtani. Mindezek miatt – bár a városmajori parkban száz éve díszlik – a XII. kerület természetközeli részein nem kívánt, inváziós fajnak tekintik, és ha tehetik, irtják.
A bálványfa árnyoldalai miatt azonban nem kell lemondanunk a szömörcefélék két másik fajáról, azokat nyugodtan ültethetjük a kertjeinkben. Aztán hintaszékünkben hátradőlve élvezhetjük, hogy nem igényelnek ápolást, öntözést, metszést, és onnan gyönyörködhetünk élénk, őszi lombszínükben is.

(B.)