Ünnep a Felsőkrisztinavárosi templomban
A Keresztelő Szent János védelmébe ajánlott Felsőkrisztinavárosi plébánia búcsúnapja az év leghosszabb napjára esett. Az idei esemény alkalmával Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek ünnepi szentmise keretében elvégezte a templom felszentelését.
Bevezetőnk azonnal két kérdést is felvet. Ha a Felsőkrisztinavárosi plébánia védőszentje Keresztelő Szent János, akkor miért van a búcsúnapja június 24-én, a Szent Ivánról elnevezett napon? A látszólagos ellentmondást dr. Pákozdi István plébános egyszerűen oldotta fel: a népnyelvben szentivánéjként ismert nap a katolikus naptárban Jézus előfutárának a születésnapja.
Szent Iván a nyugati egyházban kevéssé ismert bolgár szent, míg Keresztelő Szent János Jézus előképe, olyan tiszteletnek örvend, hogy még a születését is ünnepeljük. A Bibliában azt olvashatjuk, hogy Jézus világító lámpaként jellemzi Jánost. Így került fő ünnepe az év legvilágosabb, leghosszabb napjára, a nyári napfordulóra (ami egyébként Jézus születésnapjától, a téli napfordulótól legtávolabbi időpont az évben).
A másik – az egyszerű logikát is megtornáztató – kérdés: ha jellemzően újonnan elkészülő épületeket szoktak templommá szentelni, akkor a Felsőkrisztinavárosival, amelyet már több mint nyolcvan éve felépítettek és használnak, miért nem tették meg ezt azonnal a megépítése után? Röviden azt lehetne válaszolni, hogy a megáldása megtörtént, de a formális szentelést elmosta a 20. század viharos történelme. Részletesebben kifejtve feltárul a templom és ezzel mindannyiunk múltjának egy szelete.
A Felsőkrisztinavárosi templom építését az 1920-as évek végén határozta el a benépesülő Hegyvidék egyre gyarapodó katolikus közössége. A Széchenyi esküvőjének is helyet adó Krisztinavárosi Havas Boldogasszony Templom (az alagútnál) messze esett, és a hegyen sehol máshol nem volt népesebb közösség befogadására alkalmas templom. Az építés megkezdődött, a ma is álló plébánia és a közösségi háznak szánt, egyszerű épület is elkészült 1934-re.
Ekkor a hívek, a mai Apor Vilmos térre tervezett, háromtornyú, impozáns nagytemplom elkészültéig, a közösségi házban alakították ki az átmeneti misézőhelyet. A néhány évre tervezett helyzet a háború és az azt követő időszak miatt állandósult, és ma már ezt az épületet ismerjük templomunkként. A nagytemplom építése megakadt, az elkészült alapok sokáig üresen álltak, aztán előbb szolgáltatóház, majd szórakozóhely lett belőle.
Hasonlóan alakult a tér aljára tervezett református templom sorsa is. A Böszörményi út–Beethoven utca sarkán ma álló istenháza egy korábbi mulató átalakításával jött létre, és átmeneti szerepet szánt neki a gyülekezet: csak addig akarta használni, amíg pár száz méterre tőle elkészül a templom. A munkálatok azonban meg sem tudtak kezdődni a háború miatt, utána pedig nem a templomépítések időszaka következett. Az üresen álló, hatalmas telken épült fel végül a MOM Művelődési Ház.
A városmajori hívek jártak a legjobban, mert a kistemplom 1923-as megnyitása után tíz évvel sikerült befejezni a nagytemplomot is. Igaz, a ma már ünnepelt építészeti bravúrnak tekintett épületet akkor elutasította a környék lakossága, „istengarázsnak” csúfolta, ma viszont művészeti alkotásként tiszteljük.
Az ezredfordulóra ismét kiürülő Apor Vilmos téri diszkó épületét ugyan vissza tudta vásárolni a plébánia közössége, de mára végérvényesen eldőlt, hogy – sem az eredeti tervek, sem a sok vitát kiváltó, Makovecz Imre által készített organikus bazilikatervek szerint – nem lesz belőle templom. Ezzel a döntéssel a kis templomépület használatának átmeneti jellege megszűnt, és elérkezett a felszentelés ideje.
Természetesen nincs szó arról, hogy az elmúlt nyolcvan évben a templom engedély nélkül vagy egyházi szabályok megszegésével adott volna otthont a szentmiséknek – hangsúlyozta dr. Pákozdi István. A használatbavételkor történő megáldás, a hívek imádkozó jelenléte, a bemutatott ezernyi szertartás akkor is megszentelte ezt az épületet és a benne virágzó közösséget, ha eddig nem volt formális ceremónia.
Most már azonban ez is lezajlott: Erdő Péter bíboros szenteltvízzel meghintette a falakat, ezzel jelképesen tisztára mosta az épületet és a benne imádkozó közösséget, majd Isten bőséges áldását kérve szentelt olajjal (krizmával, ami növényi olaj és balzsam keveréke) megkente az erre az alkalomra készített márványkereszteket a templomhajó több pontján. A szentmisén szolgáló gregorián kórus által megszólaltatott ünnepi énekek pedig nyilvánvalóvá tették, hogy a Felsőkrisztinavárosi Keresztelő Szent János Plébánián a jövőbe vetett remény mellett jelen van a már eltelt évtizedek sorának gazdagító bizonyossága is.
Barta István