„…azt szeretném, ha így beszélnél: emberül!”

• Miközben lapozgattam a könyvét, gondolkodtam, mit is tartok a kezemben. Önéletrajzot? Memoárt? Tankönyvet? Történelemkönyvet? Vagy a szakmája korrajzát?
• Mindent, amit felsorolt! Egyrészt a könyv arról szól, hogy engem mi tett orvossá. De célom volt az is, hogy megismertessem az olvasókkal az újraélesztés csodáját, a mentők, az aneszteziológusok, az intenzív osztályok életét, az ott folyó munkát és azt a fontos szakmai alapot, ami elengedhetetlen ehhez a hivatáshoz. A kötet nemcsak a kollégáimnak, a jövő gyógyítóinak szól, hanem a hétköznapi embereknek is, hogy kicsit belelássanak ebbe a világba, és közelebb kerüljenek az itt dolgozókhoz. Sajnos ennek aktualitást adott ez a szörnyű járvány is, amely még inkább elzárta az emberek elől a kórházakban, egészségügyi intézményekben zajló heroikus munkát.
• A könyv azonban nem a járvány miatt született, ugye?
• Nem-nem! Még húsz évvel ezelőtt Ambrus József székelyudvarhelyi főorvos felkért, tartsak előadást a továbbképző kongresszusukon. Amikor kérdeztem, hogy mégis miről, azt mondta, az újraélesztésről. Ágáltam, hogy de hát ez az ábécé már az emberek könyökén jön ki, mi újat tudok én erről mondani. Így felelt: „Nem azt kérem tőled, hogy az ábécéről beszélj, azt szeretném, mondd el, mi van az ábécén túl.” Elsőre egy rém unalmas előadást tartottam az intenzív osztályon folyó munkáról. A tudományról beszéltem, de mondtam pár mondatot arról is, mi történik, amikor találkozik egymással a feldúlt családtag, az újraélesztéstől megizzadt mentős és a fogadó kórház orvosa. Az előadás után odalépett hozzám a főorvos, és azt mondta: „Látod, azt szeretném, ha így beszélnél: emberül! Ahogy nagyon kevesen tudnak, de te képes vagy rá.”
• Ezzel megválaszolta azt is, miért adott ilyen furcsa címet a könyvének, hogy „Ami az ABC-n túl van”. Akkor már megszületett a könyv gondolata is, elkezdte írni?
• Igazából csak egy évvel azelőtt fogtam hozzá, hogy a járvány bezárt a lakásba, de addigra már majdnem el is készültem vele. Húsz éven át ugyanezzel a címmel tartottam – direkt utolsó előadóként – előadásokat ezeken a továbbképzéseken, mindig másról beszélve. Amikor három évvel ezelőtt megkért Ambrus főorvos, írjam le ezeket, azt mondtam, örömmel, de azt is le kellene írni, hogyan tanulja meg egy gyermek az életet, egy fiatal az orvoslást, és hogyan jut el a főorvosságig. Tehát hogyan tanulja meg az ábécét. És azután lehet arról beszélni, hogy mi van az ábécén túl. Így született meg ez a könyv, és ezért ilyen sokarcú.
• Aneszteziológusként, intenzíves orvosként az újraélesztés jelentős helyet foglal el a könyvében. Úgy éreztem, ezt fontosnak tartja, a szakmától függetlenül is.
• Pontosan így van! Nem lehet eleget hangoztatni: az újraélesztések zöme nem orvos jelenlétében történik, hanem utcán, otthon, munkahelyen. Ha nincs ott olyan ember, aki elkezdi az újraélesztést, akkor hiába megy oda bármilyen professzor, modern műszerrel felszerelt mentőautó, már nem tud segíteni. Az esetek zömében, ha baj van, csak néhány perc áll rendelkezésre, hogy megkezdjük az újraélesztést.
• Akkor viszont ezt mindenkinek tanítani kellene!
• A lényegre tapintott, mert az újraélesztést ma már nemcsak az önkénteseknek vagy az autóvezetési tanfolyamokon tanítjuk, hanem például a középiskolákban is. Sőt, a legtöbb európai és amerikai államban a 10–14 éveseknek is oktatják, hogy széles legyen az a bázis, amely képes elindítani az életmentést. De nemcsak erről, vagy az orvoslásról írtam a kötetben, hanem próbáltam olyan tapasztalatokat is megosztani, amik azokhoz szólhatnak, akik embereket irányítanak, a kezükben van mások sorsa. A könyv megjelenését követően sokan felhívtak, akiknek semmi közük nincs az egészségügyhöz, csak megérintette őket, hogy milyen felelősséget kap az az ember, aki vezetővé válik az élet bármely területén.
• Említette, hogy majd’ egy év alatt elkészült a kötet. Hogyan volt erre energiája, ideje a munka mellett? Hiszen – bár betöltötte a nyolcvanhatodik életévét – most is dolgozik.
• Egyedül alszom a hálószobámban, és az éjszakáimat fordítottam az írásra. Amíg el nem álmosodtam, írtam. Ma már csak a hét két napján vállalok munkát. Ötven évig dolgoztam a Tétényi úti kórházban, több évtizeden át osztályvezető főorvosként, az utolsó tíz esztendőben azonban már nyugdíjasként, mint segédmunkás. Beálltam altatni a fül-orr-gégészeti műtőbe. Az ötven év alatt mindvégig kapcsolatban voltam a mentőkkel is, mert ott kezdtem az életemet. Megszoktam, hogy állandóan vannak körülöttem fiatalok, akiket okíthatok, és beengedtem őket mindenhová, hogy lássanak, tanuljanak. Azt is, hogyan kell a hozzátartozókkal beszélni. Mennyivel kevesebb feljelentés lenne, ha ezt korrekt módon tenné mindenki! Ez is motivált a könyv megírásában. A tanítás vágya.
• Az aneszteziológusok, az altatóorvosok a „csendes hősök”, akik a háttérben dolgoznak a betegek életéért. Ön miért választotta ezt a szakmát?
• Amikor megszülettem, kiderült, édesanyámnak miliáris tbc-je van, édesapámmal közölték, hogy meg fog halni. Abban az időben nem voltak erre gyógyszerek. Aztán még kilenc évig élt. Igaz, hogy az idő nagy részét szanatóriumban töltötte, és amikor itthon volt, egy üvegajtó választott el minket tőle. Előttem van, ahogy anyám térdel az ajtó egyik oldalán, én a testvéremmel a másikon, és puszit adunk az üvegre. Akkor határoztam el, hogy gyógyíthatatlan betegeket akarok meggyógyítani. Amikor medikus voltam, még nem létezett intenzív osztály. Ám amikor végeztem, a Tétényi úti kórházba kerültem, ahol Littmann Imre sebészprofesszor dolgozott. Ő ’56-ban, Kossuth-díjas szívsebészként, elhagyta Magyarországot, s büntetésből helyezték oda, a nulláról kezdte el újra felépíteni a szakmai életét és a szívsebészetet. Rögtön tudtam, hogy itt akarok dolgozni, ahol a lehetetlent ostromolják. Azok között voltam, akik elkezdték az intenzív betegellátást. Oda csöppentem, ahová gyerekkorom óta vágytam, és soha nem jelentett megterhelő, szörnyűséges robotot ez a munka. Ebben egészen biztosan szerepet játszott az is, hogy hívő ember vagyok.
• Hogyan tudja élni a hétköznapjait az, aki napról napra szembeszáll a halállal? Mi az, ami segít ebben?
• A hitem mellett a zene, valamint a természet szeretete és közelsége. Továbbá a család. Sajnos ez a munka nem kifejezetten házasságbarát. Én is két válás után találtam meg azt a nőt, aki már negyven éve a párom. Öt gyerekem van, ők szeretik egymást, már dédunokákkal is „el vagyunk látva”. Negyven éve élek a Hegyvidéken. A feleségem vásárolta ezt az akkor még erdőben lévő telket a saját válása után. Nem volt más itt, csak egy 150 éves, 40 négyzetméteres présház. Ide költöztünk fel, távol az emberektől. Azóta már ránk nőtt a város.
• Hűséges a barátságban is. Eddig nem beszéltünk a könyve különlegességéről, mondhatni, ékességéről, amitől akár képzőművészeti albumként is forgatható.
• A kötetet Madarassy István Kossuth-díjas ötvös- és szobrászművész munkái díszítik, akit a feleségem révén ismertem meg negyven évvel ezelőtt. Azóta a testvéri jó barátom. A nyolcvanadik születésnapomra készített nekem egy faliképet, és úgy gondoltam, megkérem, hadd legyen az a könyvem címlapján. Aztán addig-addig tervezgettünk, hogy minden fejezet elejére kiválasztottuk egy-egy alkotását, úgy, hogy azok összestimmeljenek annak a résznek a mondandójával. Ezenkívül volt még egy célom. Amikor a barátom néhány éve megkapta a Kossuth-díjat, egy kollégám csodálkozott, merthogy még sohasem hallotta a nevét, nem találkozott a műveivel. Akkor elhatároztam, ezzel a könyvvel „elviszem” az alkotásait az emberekhez. Így legalább a magyar felnövő orvostársadalom egy része megismeri Madarassy István munkáit. Nem találhattam volna jobb társszerzőt ehhez a könyvhöz, mint őt!

K. A.

Megjelent a második kiadás, a kötet a kiadó könyvesboltjában kapható.