Acélszobrok, acélképek, arctöredékeket ábrázoló objektek

– Tavaly a Műcsarnokban láttam egy alkotását, a Koncentráció című szobrot, amelyet most a Hegyvidék Galériában is bemutat. Az itteni kiállítás címére reflektálva elmondhatom, hatással volt rám. Korábban beszélt arról, hogy a műnek a nézőben kell folytatódnia. Miért fontos ez?

– Egy szobornál én megvalósítom az elképzelésemet, de mindig a befogadó fejezi be, akkor teljesül az alkotás köre, ha át tudok juttatni információkat. Sok mindenen múlik, hogy hogyan kódolja, de én szeretem nyitva hagyni a szobor értelmezését. Szobrászatomat alapvetően a tanulmányaimra vezetem vissza. Az egyetemen figurális alkotásokat, mintázási feladatokat portré- és akttanulmányokat készítettem. A figurális szobrászat mindig érdekelt, de azon belül is az emberábrázolás volt a fő fókuszom. Az emberábrázolást sok minden befolyásolja, például a modell karaktere, időben való változása, a kor kontextusa. Egy már nem élő személy megformálásánál kérdés, milyen életkorában ábrázolom, milyen anyagi, formai, kivitelezési elvárásokkal találkozik; és a megrendelő is tudja egy kicsit alakítani. Arra lyukadtam ki, hogy én nem szeretnék ezekbe belemenni, őszinte emberábrázolást szeretnék megvalósítani, és elvinném a hangsúlyt a szobor felületéről, mert az egész embert akarom megragadni; nemcsak a testtel kellene foglalkozni, hanem a szellemmel és a lélekkel is. Erre tettem kísérleteket: belefaragtam saját magamat egy fanegatívba, létrehoztam egy lélek-szobrot, de azt a rönköt összezártam, és lett belőle egy intim szobor. Az acélra rátalálva rájöttem, hogy az jóval strapabíróbb anyag, sokkal több mindent megenged, és azzal, hogy távtartókkal el tudom tartatni a rétegeket, beáramlik a fény, a levegő, tehát akár a szellem és a lélek is belekerülhet.

– Hogyan talált rá erre a technikára?

– Az egyetem után jó pár évvel kísérleteztem ki, egy folyamat részeként finoman alakultak, egymásból fejlődtek ezek a szobrok. Az első munkák kagylók voltak, távtartó nélkül, és amikor távtartókat tettem, rájöttem, transzparens lesz, aurája lesz. Mindegyikre jellemző, hogy kicsit arctalan; tömegemberek, annyit látunk, hogy nők, férfiak, és az is fontos, hogy a kompozícióban miért ezzel az alkattal szerepelnek. Élő modell után dolgozom, mert az erőteljes struktúra nem bírná el, hogy kísérletezzek, önkényeskedjek. Nem lenne ilyen kompakt.

– A kiállításon három műcsoport látható, köztük egy teljesen új, a különböző arctöredékeket ábrázoló objektek.

– Igen, ezek Percepció cím alatt futnak, az érzékelésre, észlelésre fókuszálnak. Inspirációm a pandémiából indult. A járvány beköszöntével mindenki visszahúzódott az otthonába, maszkot kell hordanunk, óvintézkedésekkel próbáljuk megóvni magunkat és környezetünket a betegségtől. Engem zavarni kezdett, hogy a kollektív tereinkben nagyon nehezen megy a kommunikáció. A maszk által elveszett a mimika, a gesztus, az orr, a száj – alig ismerem meg az ismerőseimet –, ebből a megélésből születtek ezek a munkák, életnagyságú figurákból redukálódtak testfragmentumokká. Kiemelgettem, amit általában kitakarunk, az orrot és a szájat. Az első munkáknál visszatértem az eredeti technikához, acéllemezeket illesztettem egymáshoz, a zárt, testes plasztikához viszont kerestem egy új médiumot, az üveget, amely már transzparens, és külön értelmezési rétegeket is látok benne. Játékosabbá, színesebbé tette a munkát, és ami még szobrászilag izgalmas számomra: van egy plasztika, amiből egy négy centiméteres szakasz van megfaragva, a legnagyobb frontrésze egy teljesen egyenletes, minimalista sík, ami meg beszédes, a szélén látszik. Van fémverzió és üveg, különböző színekkel.

– A meghívóban olvasom, hogy Döbrösi Laura színésznőről alkotott munkák ezek.

– Igen, az ő arcára épülnek. A műcsoportok között abban is van eltérés, hogy a rétegekre épülő szobraimnál a személytelenségre fókuszálok, kollektív embert akarok megragadni, különböző objektekkel helyzetekbe hozva, a pandémia alatt viszont a beszűkültséggel feltámadt bennem az igény, hogy megjelenjenek akár személyes karakterjegyek is. Eszembe jutott, kipróbálhatnám, hogy olyasvalakit kérek fel, aki érdemes és méltó a kiemelésre. Laurát jó színésznek tartom, és influenszernek, van egy Instagram-oldala, ahol nagyon sok mindenért kiáll, WWF-nagykövetként is jelen van, tehát példaértékűen jóra használja az ismertségét. Úgy gondoltam, őt kérem meg, hogy segítsen a megvalósításban. Szerintem fontos lenne, hogy a képzőművészek jóban legyenek színészekkel, zenészekkel, építészekkel – így tudnánk igazán értéket teremteni, mintákat adni.

– Az acélképek táji ábrázolás leegyszerűsítései. Hogyan készülnek?

– Használati tárgyból, szalagfűrészlapból dolgozom. Egy abszolút funkcionális tárgyba komponálgatok kis jeleneteket, kompozíciókat. Látható például Az árnyék, Az otthon, Az élet vagy A város című kép, amelybe egy kis metropoliszt farigcsáltam bele.

– Szeifert Judit önről írt könyvében van egy alcím, ami jól megragadja művészetének a lényegét: „Transzparens és transzcendens test-terek.”

– Nemrég készült el ez az album. A pandémia miatt még nem is tudtuk bemutatni.

Szepesi Dóra

Az Influence/Hatás című kiállítás július 10-ig látogatható a Hegyvidék Galériában (XII., Királyhágó tér 10.). A online megnyitó megtekinthető a galéria Facebook-oldalán és honlapján.