„Az embereknek vigasztalásra van szükségük”

– Online kiállítás. Furcsa önnek ez a fajta bemutatkozási lehetőség?

– Először van online kiállításom, és határozottan jó érzés! Többen látják így, mintha élőben lenne, sőt, az emberek úgy érzik, azonnal gratulálniuk, reagálniuk kell. Már az e-mailben kiküldött meghívókra is rengeteg választ kaptam, és bevallom, ez nekem nagyon tetszik. Nincs vendégkönyv, cserébe közvetlenebb a kapcsolat, mintha egy élő kiállításomon ott ülnék mindennap, és hallgatnám a különféle véleményeket. A megnyitó hangulata és az összesereglő barátok viszont hiányoztak. Mi, a Galéria 12 alkotói, nagyon szeretjük egymást. Általában ez nem megszokott a képzőművészek között, de a mi társaságunk igencsak összekovácsolódott, hála Borza Teréznek, az egyesület elnökének, aki ragyogóan szervezi és alakítja ezt. Szóval, egészen különleges élmény, hálás vagyok a lehetőségért a galériának. És persze ennek a digitális kornak is…

– Művészként hogyan élte, éli meg a jelenlegi időszakot?

– Otthon ülő típus vagyok, nekem nem okozott gondot, hogy nem mehettem ide-oda. A feleségemnek jelentett problémát, mert ő orvos, és nem rendelhetett. Én nagyon jól viseltem, viselem, sőt, elkezdtem az emlékirataimon is dolgozni.

– Ez az élethelyzet segíti, vagy gátolja az alkotást? Íróként talán tud ihletet meríteni, de festőként, fotóművészként…?

– Valóban, mint írónak sokat segített, mert ez a helyzet odakényszerített a számítógép elé, nagyon sokat írtam. Meg is jelentek egy internetes folyóiratban, amelynek Holdkatlan a címe. Festőként nem ad ihletet, de szintén rákényszerít a munkára. Ez sokszor jó, mert az ihlet feltétele, hogy az ember csinálja. Mesterem, Martyn Ferenc azt mondta: nulla dies sine linea. Azaz ne múljon el egy nap sem vonás nélkül! Mint aki hivatalba jár, úgy ülök le a vászon elé, és dolgozom mindennap. Fotósként mozgásra lenne szükség az alkotáshoz, ezt itthon nem tudom megtenni, de remélem, elmúlik már végre a pandémia, és megint dolgozhatok a fényképezőgépemmel is.

– A kiállítás címe: Képek útközben. Nem feltétlenül egy utazás, vagy egy kirándulás közben látott élmények elevenednek meg, hanem az életúton ért emlékek is.

– Pontosan! Az életemet egy utazásként fogom fel. Ennek különböző állomásait igyekszem megfogalmazni, és azokat a képeket, amelyek beszüremlenek az ember retináján, ha körülnéz.

– Csendesek és líraiak a festményei. Tájak, épületek, város- vagy falurészek – minden nagyon nyugodt. Fontos önnek ez a nyugalom?

– Nagyon fontos. Sajnos most halt meg Kernács Gabriella művészettörténész, aki megnyitotta a kiállításomat a Hegyvidék Galériában két éve, ő is ezt a nyugalmat és derűt hangsúlyozta. Valóban ezeket igyekszem megfogalmazni. Nem a drámaiság foglalkoztat, mert úgy érzem, az embereknek vigasztalásra van szükségük. Ahogy körülnézek, azt látom, hogy mindenkinek van valamilyen személyes problémája, drámája. Én megpróbálok segíteni a képeimmel. Egyébként is nyugodt, szemlélődő típus vagyok, nem keresem a konfliktusokat, szép csendben élem az életemet.

– A kiállításon főleg tájképek láthatók, de nekem, bevallom, a vaskályha a kedvencem. Árad belőle a melegség.

– Nekem is nagy szerelmem, segített életben maradni Pécsen. Martyn Ferenc műtermében dolgoztam, és 1962 tele szörnyen hideg volt. Emlékszem, mínusz húsz fokokat mértünk heteken keresztül, és ez a vaskályha nagyon jó meleget adott. De nemcsak melegített, hanem finom csülkös bablevest is főztünk rajta Karikás Péter színész barátommal és Lázár Ervinnel.

– Ez a pécsi időszak mit jelentett önnek?

– Rendkívül fontos öt év volt! Először is a saját lábamra álltam, elszakadtam a szülői háztól, megmérettem, hogyan tudok önálló életet élni. Persze ez mindenféle nehézséggel is együtt járt, megélhetési és egyéb problémákkal, de ma már ezekre mint szép emlékekre gondolok vissza. Martyn Ferenctől pedig nagyon sokat kaptam. Ő volt az én főiskolám, merthogy oda annak idején nem vettek fel helyhiány miatt. Nemcsak szellemi segítőm volt, hanem anyagi is, hiszen odaadta a műtermét, nem kért érte pénzt. Amolyan igazi patrónus volt. Tulajdonképpen azt kaptam vissza tőle, azt a segítséget, amit ő is kapott fiatalkorában Rippl-Rónaitól, akinek a fogadott fia volt.

– Ön is tovább tudja adni ezt valakinek?

– Ilyenformán sajnos nem. Nem vagyok olyan helyzetben; mivel a lakásomban van a műtermem, lassan én sem férek el itt. Szívesen átadnám a tudásomat, ha valaki jelentkezne… Ma már azonban teljesen más a viszony mester és tanítvány között. Régen a tanítvány megkereste a mestert, és ha a mester fogadta, akkor tanult tőle. Most úgy látom, nemigen keresnek mestert a fiatalok, nagyon korán már ők is mestertudattal élnek. Megváltozott a világ.

– Hosszú ideje már a Hegyvidéken él, lokálpatrióta hírében áll.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja, mindent megteszünk a feleségemmel, hogy védjük a környezetünket. Harminc éve lakom a kerületben, egy emberöltőt itt töltöttem. Bár nem fent, a természet közelében élünk, ez is nagyon csendes, kedves kis budai utca. Sokszor csendesebb is, mint kellene. Szerencsére a házunk aljában van egy kis bolt, ami mindennel ellát bennünket. Nagyon kedvelem ezt a környéket.

K. A.

A Képek útközben című kiállítás a galeria12.hu honlapon tekinthető meg.