A hit és a művészet a lélek gyógyítói

A játék szentsége

A hit és a művészet olyan kapaszkodók, amikre mindig – most, a világjárvány időszakában különösen – nagy szükségünk van. A kettő közötti összefüggésekről zajlott beszélgetés a hatodik Cziffra György Fesztivál online programsorozatának részeként, a nagyböjti időszak kezdetén.

Kozma Imre római katolikus atya a hamvazószerda üzenetére hívta fel a figyelmet, amely az Isten szeretetében megújuló világot ígéri, s a megújulásban nagy szerepe van a hit embereinek és a művészeknek. A szeretet logikája szerint ha olyasvalakivel találkozunk, akiről nem tudunk semmit, megajándékozzuk őt bizalmunkkal, és áldozatra is készek vagyunk érte – ebben a szeretetben megújulhat a világ.

Rudolf Péter színművész arról beszélt, hogy a hit és a művészet segít érzékelni a jó és a rossz közötti különbséget. Az elmúlt hónapok olyasmikre hívták fel a figyelmet, amiket eddig nem érzékeltünk. Ám miközben hiányoktól szenvedünk, össze is kapaszkodunk, és esélyt kapunk arra, hogy újragondoljuk életünk dolgait. „Csodálatos, hogy a technika velünk van – tette hozzá Balázs János Kossuth-díjas zongoraművész –, de elképesztő módon hiányzik, hogy közönség előtt játsszak.”

Sursum corda, azaz „Emeljük fel szívünket!” – a Zeneakadémia épületében is látható felirat a játék szentségére hívja fel a figyelmet. De vajon vannak-e a szentségnek törvényei? Rudolf Péter elmondta, hogy színházat százféle módon lehet csinálni, és ha a szabályokat betartva, alázatosan dolgozik az ember, létrejöhet a csoda. A közlési szándék és a játékosság a legfontosabb.

A szent játék, az ars sacra jelentésére Kozma atya világított rá. Istennel való kapcsolatát az ember úgy fejezi ki, ahogy a lelke diktálja. A szeretet találékony! A szabályok eligazítanak, de amikor emberi kapcsolatainkat, Isten-szeretetünket akarjuk kifejezni, nincsenek szabályok.

Balázs János szerint egy művész úgy lép be a koncertterembe, hogy adni akar, ez idézi elő a katarzist, a flow-élményt, amitől a közönség hömpölyög abban az áradatban, amit kap. „Mi, művészek, azért vagyunk, hogy a Jóistentől kapott tehetségünket a legnagyobb mértékben forgassuk vissza a társadalom javára” – fogalmazott.

A MOM Kulturális Központban tartott beszélgetést Bősze Ádám zenetudós vezette, Lukács Miklós és Balogh Kálmán cimbalomművészek zenei improvizációi színesítették. Az est témájához Lukács Miklós is csatlakozott: „Ha mi nem hisszük el, hogy adunk valamit a közönségnek, akkor nem várhatjuk el, hogy a közönség elhiggye, hogy mi hiszünk benne. Ez pedig folyamatos rizikóval jár, ettől lesz személyes, emberi és gyönyörű az előadás.”

Ezután játékra hívta a beszélgetőpartnereket, egy-egy témát kért improvizációikhoz. Kozma atya a húsvétra, az isteni szeretet csodájára való készülést jelölte meg, hozzátéve, hogy a hívők és a művészek nagyon sokat tehetnek a lélek gyógyulásáért, amitől a világ is gyógyul.

A „Mi volt az első emlékezetes szikra, ami elindította a pályán?” kérdésre személyes történetek hangoztak el. Kozma atya nagyapjával való kapcsolatát emelte ki, aki mintegy útravalóként mondta neki: életünk arra való, hogy elajándékozzuk.

Rudolf Péter a főiskolán, Marton tanár úrnál érezte először, hogy a helyén van, míg Balázs János 4-5 évesen élte át a meghatározó pillanatot, amikor azért ült le a zongorához, hogy kikeresse Liszt 2. Magyar rapszódiájának híres témáját. Szülei sokat hallgatták Cziffra György zongorajátékát LP-n, és ez őt is elvarázsolta.

„Hová akarják felemelni a hívek, a közönség szívét?” – hangzott az utolsó kérdés. Kozma atya azt szeretné, ha felismernénk, hogy Isten értünk Isten, és mi, emberek, egymásért vagyunk. Rudolf Péter az elmúlt időszak emlékezetes pillanatait idézte fel: amikor óvatosan elkezdték bevezetni a különböző intézkedéseket, és a nézők maszkban érkeztek, onnantól egy-egy előadás kultikus ünneppé vált – ezt az élményt nem kellene elfelejteni!

Balázs János a háláról beszélt: „Engem Cziffra György vezetett a klasszikus zene felé. Hálás vagyok, hogy egy ilyen nagyszabású emlékévvel tudjuk most őt ünnepelni!”

Ők is voltak gyerekek

Híres zeneszerzők életéből idézett fel néhány kedves történetet Eckhardt Gábor Liszt-díjas zongoraművész szintén a MOMkult-ban. Az „Amikor én még kissrác voltam…” című, képekkel illusztrált előadásában a nagy zeneszerzők gyerekkori vagy gyerekeknek írott zongoraműveiből is játszott.

A műsort Edvard Grieg bölcsődala indította. A gyermek Johann Sebastian Bachról megtudtuk, hogy titokban bátyja kottáit másolta, zenéket írt, még a vajas kenyeret is megzenésítette!

Liszt Ferenc édesanyjának megjövendölték, hogy születendő gyermeke valami nagy tettet hajt végre. Liszt valóban „szupersztár” lett, 12 évesen szerzett etűdjei előrevetítették különleges fantáziáját. Beethoven istenáldotta tehetségnek tartotta őt.

Felcsendült Felix Mendelssohn-Bartholdy Tündér-scherzója és a legszabadabb fantáziájú romantikus, Robert Schumann egyik örökzöldje, az Álmodozás is. Zeneszekrény, azaz orkesztrion állt a Csajkovszkij család lakásában, Pjotr Iljics operamuzsikán nőtt fel. Népszerű balettjain kívül zongoradarabokat is írt gyerekeknek, például az orosz mesealakról, Baba Jagáról.

A 20. század elején egyre több európai zeneszerzőre hatott az óceánon túlról érkező dzsessz. Ezt illusztrálandó hallhattuk Claude Debussy ragtime-ba bujtatott darabját és Szergej Prokofjev indulóját. Bartók Béla népdalgyűjtéséből a Csillagok, csillagok feldolgozása került terítékre. Kodály Zoltánnal az előadó személyesen is találkozott, ugyanis a Marczibányi téri Kodály Zoltán Zenei Általános Iskolába járt. Zárásként Eckhardt Gábor Aaron Copland A macska és az egér című darabját játszotta el, amelyet a New York-i zeneszerző 17 évesen komponált.

szd.

A műsorokat a cziffrafesztival.hu/kozvetitesek/ oldalon lehet megnézni.