„Örömmel kell énekelni!”

Simándy József operaénekes hangja és alakja a ma élő nemzedékek tudatában elválaszthatatlanul forr össze Erkel Ferenc Bánk bán című operájának címszerepével. A 20. század egyik igazi magyar sztárja volt, aki filmekben szerepelt, napi- és hetilapok címlapjain láthattuk, műsora volt a rádióban, tanított. Több évtizeden át élt a Hegyvidéken, egykori lakásánál, a Mártonhegyi úton tábla őrzi emlékét.

Simándy 1916. szeptember 18-án született Kistarcsán, egy kis Pest megyei településen, Schulder József néven. Édesapja géplakatos volt, édesanyja háztartásbeli. Az iskola elvégzése után 1939-ig egy taxivállalatnál dolgozott mint autószerelő. Az egyik művezetője figyelt fel az éneklő Simándyra, akinek azt javasolta, keressen fel egy énektanárt, és tanuljon énekelni.

Ekkor került Possert Emília magániskolájába, ahol ingyen pallérozta tudását a tehetséges, de szegény fiú. Később dr. Székelyhidi Ferencnél folytatta tanulmányait a Zeneakadémián, ahol egyből a második évfolyamot kezdhette meg 1943-ban. A második világháború után, 1945-ben politikai okokból nem vették fel Budapesten, így került Szegedre, az ottani Nemzeti Színház tagja volt 1947-ig. Déli városunkban mutatkozott be először a közönségnek Bizet Carmen című operájában, Don José szerepében. Hamar kitűnt tehetségével, ő lett évtizedekig a dalszínház vezető tenoristája. Erkel-, Verdi-, Puccini- és Wagner-hősöket alakított.

Szegedi évei után, 1947-től 1973-ig a Magyar Állami Operaház, 1956 és 1960 között a müncheni Staatsoper magánénekese volt. Gyakran hívták külföldre, több neves európai operaház próbálta marasztalni, de számára az jelentette az igazi örömet, ha az itthoni publikumnak énekelhetett. Egy alkalommal Vaszy Viktor ezt mondta Simándynak Verdi-bravúráriája végén: „Ide figyeljen, Jóska! Magának háromszázezer cét ajándékozott a sors. Jól ossza be! Ne tékozolja őket. Háromszázezer céje van!”

Simándy még a Bánk bán szerepe előtt, 1953-ban megkapta a Kossuth-díjat, 1990-ben a Magyar Állami Operaház örökös tagja lett. Munkásságáért a Magyar Köztársaság középkeresztje csillaggal tüntették ki 1996-ban, majd Magyar Örökség díjjal 1997-ben. A Zeneművészeti Főiskolán tanított 1978 és 1986 között. Növendékeinek mindig azt mondta, amit ő is élt egész életében: „Örömmel kell énekelni!”

Simándy József 1954-ben házasodott össze Hegedűs Judit balettművésszel. A házaspár mindvégig Budán lakott, a II., a XI., majd a XII. kerületben, mivel elmondásuk szerint fontos volt számukra a friss, jó levegő, ami az éneklést is segíti. 1963-ban költöztek a Hegyvidékre, a Mártonhegyi út 20/a szám alatti házba, ahol Simándy József a haláláig lakott. A környéken nagyon szerették, sokszor lehetett látni őt sétálni és énekelni. Gyermekeik, Judit, Katalin és Péter itt nőttek fel.

A híres énekest sokszor keresték fel hegyvidéki házában. A legtöbbször riportot kértek tőle, de akadtak sürgős esetek is. A beköltözés után nem sokkal történt, hogy az Otello szerepét éneklő előadónak elment a hangja, és Simándyt hívták fel, hogy azonnal menjen, és folytassa a szerepet, mert nincs tenoristájuk. A Film Színház Muzsika című lap így számolt be a különös napról:

„Vasárnap este fél kilenc után öt perccel fölberregett a telefon Simándy József Mártonhegyi úti lakásán. Dárday Andor, az Operaház titkára volt a vonal végén: – Jól vagy, Jóskám? – Kitűnően. Miért?

Ami előtte történt – Pontosan másfél órával előbb Kórody András megjelent az Erkel Színház zenekari emelvényén s fölemelte karmesteri pálcáját. Két vendégművésszel, Margaret Tynes-szel és Ernő Mehringerrel megkezdődött az »Otelló« előadása. Kíváncsian figyeltük a nálunk még sohasem hallott tenorista bemutatkozását. Az első felvonást követő szünetben Mehringer lírai hangszínéről folyt a beszélgetés. A második felvonás egy nem is magas hangjánál esett meg a baj, s a bosszú-kettősre a tenorista már teljesen berekedt. Éreztük, aligha folytatja az előadást. Hosszú-hosszú szünet. Csaknem fél tíz volt, amidőn Mikó András főrendező a függöny elé lépett: – Vendégművészünk megbetegedése miatt Otelló szerepét Simándy József énekli tovább. És a harmadik felvonást kellett elkezdenie Simándynak, azt, amelyben a szenvedély már a tetőpontjára hágott; mint egy magasugrónak: tessék, ugorjon nekifutás nélkül száznyolcvanat. Különös, hogy Otellónak első mondata, mellyel Jágóhoz fordul, így hangzik a harmadik felvonásban: – Csak folytasd ... Pedig igazán neki kellett valamit folytatnia, amit el sem kezdett.

Murat kaftánja – Felvonás után vastapsban futok föl, a vasajtón át, a színpadra. – Hogyan történt? – kérdezem Simándy Józseftől. – A kertben dolgoztam egész nap. Kiástam egy hetven kilós követ. Így, jóleső fáradtságban hallgattam este a rádióból a »Brankovics György«-öt. Feleségem éppen sonkát készített vacsorára, amikor megszólalt a telefon. Becsomagoltuk a sonkát, felöltöztem s már ott is volt értem a kocsi... Egyáltalán, szólt a hangom? Margaret Tynes borul a nyakába, majd Nádasdy Kálmán igazgató öleli át, meghatottan. – Látod, mi van rajtam? – kérdezi Simándy – Murat kaftánja a »Brankovics György«-ből! Amint kiderült a második felvonást követő nagy izgalomban: Simándy József Otelló-kosztümjét éppen tegnap vitték tisztítóba! Radányi János mesternek, a jeles öltöztető-szabónak támadt az a jó ötlete, hogy Murat ruháját adják a beugró tenoristára: bugyogó az bugyogó, kaftán az kaftán! Kertész Gyula, az éppen jelenlevő fotoriporter ugrott kocsijába, azt mondták neki: »Gyuszikám, te is csinálj valamit!« – és áthozta az Operaház épületéből Murat nagyvezírruháját.

„Sono nervosa…” – És jön a negyedik felvonás. És egyre forróbb a dráma. A törököt diadallal legyőző Otellón – még mindig a török ruha. Ám nem a ruha teszi a fényeshangú tenoristát! A felvonás végén vastaps! Már fél tizenkettő, a közönség nem megy el! – Sokszor ugrottam be, külföldön is – mondja Simándy József –, de ilyen, hogy az előadás közepén kellett volna beállnom, ilyen még nem volt... Most, most vagyok csak ideges! És meghajolnak ismét a vas előtt. Tynes mosolyogva emeli föl bal kezét: remeg. – Sono nervosa. Ideges vagyok – mondja ő is. Most keríti csak hatalmába őket az izgalom, hogy feloldódóban a feszültség. Dörög a taps. Mikó András boldogan jegyzi meg: – Olyan hálás a publikum. Nem kéne előadnunk az első és a második felvonást is?!” (Film Színház Muzsika, 1963. május 4.)

Az újságírók és a fotósok szinte állandó vendégei voltak Simándy Józsefnek és családjának, több beszámoló és kép is megjelent róluk különböző lapokban. Az egyik ismert felvételt 1966. február 7-én Kotnyek Antal, a híres fotóriporter készítette. A fotón Simándyt látjuk mártonhegyi házában, ahogy fiát, Pétert tanítja zongorázni.

A Közlekedés című lap büszkén írta meg, hogy Simándy József kezdetben autószerelőként dolgozott. Az egyik riportjukban erről is beszélgettek vele, valamint szóba került, hogyan jutott el a világhírnévig. A cikk által mártonhegyi lakásába is bepillanthattunk kicsit: „Berregésre nyílik az ajtó a Mártonhegyi úti házban, rohan elém Buksi, a fekete pumi, barátkozik azonnal, de csak a garázsajtóig jutunk, mert máris ott van a ház ura, Simándy József, kezében seprű, takarítja a BMW körüli olaj- és benzinfoltot. – Megengedi – kérdezi, s kicsit ott marasztal a garázsban, míg a munka végére nem ér, s csak azután mutatja fölfelé az utat a lakásba. Míg kezet mos a gazda, körbe nézem a három szobát, megcsodálom a kilátást innen a magasból, számba veszem a lakás értékeit: festményeit, a festett herendi tányérokat, amelyeken Simándy Józsefet ismerem föl egy-egy szerepében, kedves ajándéktárgyakat mutogat érdeklődésemre, amelyeket kollégáitól, tisztelőitől kapott, itt bekeretezve a Kossuth-díjról szóló diploma, még 1953-ból.” (Közlekedés, 1982. június 1.)

Az operaénekes pályafutása vége felé is teljes odaadással és szeretettel fordult az éneklés felé. Egy újságíró 1986-ban hegyvidéki lakásában megkérdezte tőle: „Művész úr! Az 50-es években láttam-hallottam önt először a Dalolva szép az élet című magyar filmprodukcióban. Több, mint negyven esztendeje énekel nekünk. Ugye, megkérdezhetem: Dalolva szép az élet?” Simándy József így válaszolt: „Igen... igen. Örömet adott, hivatást, szent elkötelezettséget. Ha úgy adódna, hogy tízszer megszülethetnék és tízszer választhatnék, akkor mind a tízszer ezt a pályát választanám. Imádtam énekelni, és ma is ez a legnagyobb szenvedélyem.” (Együttműködés, 1986. augusztus 1.)

Simándy József 81 évesen halt meg. Temetése 1997 márciusában volt a Farkasréti temetőben, a művészparcellában. Két évvel a halála után a Mártonhegyi út 20/a szám alatti ház falán emléktáblát helyezett el a Hegyvidéki Önkormányzat, az ünnepségen dr. Áder János, az Országgyűlés akkori elnöke is beszédet mondott.

Az énekes tiszteletére országszerte szobrok és táblák találhatók minden fontosabb helyen, ahol megfordult, iskola- és utcanevek is őrzik emlékét. A MOM Kulturális Központban 2011 óta egy terem viseli a nevét, ahol már többször nyílt emlékkiállítás a nagy énekes életéről.

A Hegyvidéki Önkormányzat 2015-ben posztumusz díszpolgári címet adományozott Simándynak, amelyet a tenorista özvegye, Simándy Józsefné Hegedűs Judit vett át. Pokorni Zoltán polgármester a díjátadón azt mondta Simándyról, hogy „életműve cáfolja azt a régi mondást, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában”. Beszédét így zárta: „Simándy József emléke, hangja összeköt bennünket […] Művészetének erejével magunkból formálunk valamivel többet, s tudunk közösséggé válni általa.”

Földváry Gergely