„…úgy locsolódnak most, mintha ott örökös húsvét hétfő volna”

A Hegyvidék mindig híres volt a forrásairól. Innen biztosították a budai vár vízellátását, a 15. századtól kezdve tehát a magyar királyok is a svábhegyi források vizét itták. A helybéli kutak viszont a 19. században már nem tudták teljes egészében kielégíteni a gyorsan fejlődő Buda és a Hegyvidék igényeit, így megjelentek a vizesemberek, vízárusok, „dunavizesek”, akik pénzért árulták kincsüket.

A vízhordók többnyire tótok vagy svábok voltak, akik a német Donauwasser – magyarul: Dunavíz – szinte felismerhetetlenségig eltorzított kiejtésével, „Tónavósz” kiáltozással járták az utcákat. Eleinte gyalogosan, puttonyokban, majd szamárháton, később lovaskocsikkal szállították az értékes folyadékot. Az 1850-es évekből körülbelül 20-25 vízárusról tudunk, de az 1870-es évekre számuk már megközelítette a 100-at.

Nemcsak a Svábhegyen, hanem a Városmajorban is komoly források voltak, nem véletlen, hogy többen helyben kínálták és árulták a friss forrásvizet. Egy korabeli pesti divatlap így írt erről: „Alig pirkadt a hajnal, a városmajorba, hol az út mellett álló gyermekek májusi vízzel és martiusi ibolyával kínálták a sétálókat, seregestől tódult a nép, és nagy lélekzetvételekkel szivá a tiszta levegőt. Lassanként mind forrongóbb lön a néptenger; kilencz óra tájban megjelenvén a haute volée világ Ceccopieri nemes ezredének bandája is, még élénkebb s tarkább lön a hullámzó néptömeg. Délre többen Leopold mezejére s liget-zugba rándultak ebédre.” (Regélő, 1839. május 5.)

A víz árát a folyótól vagy kúttól megtett távolság, továbbá a villák vagy bérházak emeletszáma határozta meg. Az árusok felosztották a városrészeket, mindegyiküknek megvolt a saját területe, így nem keresztezték egymás útját. Természetesen nemcsak a Dunából hordták a vizet, hanem a jobb vizű forrásokból is. Mivel a Hegyvidék igen gazdag volt ezekben, így itt inkább a környékbeli kutakból származott a víz, az olcsóbb, nyers Duna-vizet pedig leginkább csak a tisztálkodáshoz vagy állatok itatásához vásárolták a helyiek.

„Száz esztendővel, vagy még kevesebbel ezelőtt a jó tífuszos, kolerás Duna vizét itták a pestiek. A Svábhegyről kis csacsik puttonyokban hordták a forrásvizet, és akinek telt miből, vehetett pénzért egészséges ivóvizet. A közüzemű vízvezeték kellett hozzá, hogy a szegény ember is, tiszta vízhez juthasson.” (Világ, 1911. május 6.)

A mai Németvölgyi út 136. alatt egykor a Szürke Csacsi vendéglő állt, amely onnan kapta a nevét, hogy itt pihentek meg a Duna-vizet áruló sváb fuvarosok, és tőlük vették a hegyi vízszállítók a vizet, megtöltve a szamaraik két oldalán lógó puttonyokat. A források friss ivóvízét a vízhordók a nyaralókba szállították, vagy kevésbé tehetős családoknál az asszonyok puttonyokban, kannákban naponta vitték a házakhoz. A gazdagabbakhoz, ha kellett, a házvezetőnővel, cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet az árusok, de olyan is előfordult, hogy a szolgálóleányok hordták.

A vízvezeték-hálózat kiépüléséig nagy kincs volt a friss ivóvíz, beosztással és mértékkel lehetett belőle fogyasztani. A módosabbak a különleges ételekhez, italokhoz, teához mindig a hűvös pincében félrerakott kannában lévő friss forrásvizet használták fel.

Azt, hogy milyen értékes és fontos volt a víz, jól mutatja, hogy Ferenc József a budai várba is a 250 kilométerre lévő Schönbrunnból szállíttatta azt: „Udvari élet a budai várban. […] A király igen korán szokott kelni és azonnal issza a teát, száraz süteménnyel. Az ivóvizet Schönbrunnból szállítják utána, naponkint hat kétliteres palackban, amiből a kiséret is iszik. (Budapesti Hírlap, 1893. november 11.)

Az ivóvíz a közlekedésben részt vevő állatok számára is nagyon fontos volt, mert a kereskedők, kirándulók, utazók, akár Budakesziről jöttek, akár a Svábhegy irányába tartottak, mind megálltak a Hegyvidéken, hogy megitassák hátas jószágaikat. Nem véletlen, hogy több lóitató is volt a XII. kerület egykori területén, amelynek egyik megmaradt szép emléke az Istenhegyi úton álló kút.

Ugyanakkor mind a hegyen, mind a városban egyre súlyosbodó problémává vált az egyre gyarapodó lakosság egészséges ivóvízzel történő ellátása, aminek sürgősségét fokozta az 1866-ban pusztító pestisjárvány. A fővárosi közgyűlés hosszas tárgyalások után, 1872-ben határozta el egy végleges vízmű megvalósítását. A közgyűlés Wein János vízügyi igazgató javaslatát fogadta el, aki 1880 és 1882 között megépítette a Duna jobbparti vízműrendszerét. Ezzel a Hegyvidéken létrejött az első komolyabb vízvezetékrendszer, ami hatalmas mértékben növelte a hely látogatottságát és beépülését. A Borsszem Jankó vicclap a vízvezeték építése idején megjegyezte: „A svábhegyi vízvezeték a négylábú fülesrendszer szerint már teljesen elkészült és ha Egyiptomnak vízilovai vannak, úgy a svábhegy vizi szamarakkal dicsekedhetik.” (Borsszem Jankó, 1881. június 26.)

Ezután még mindig sokan inkább a forrásokat használták, Erzsébet királyné az 1890-es években is a Svábhegy vizét itta. A „dunavizesek” és a kutak szerepe akkor szorult a háttérbe, amikor a 19. század második felében sorra törtek ki a tífusz- és kolerajárványok, amiket elsősorban a szennyvízcsatorna hiánya és a fúrt kutak vize okozott. „A királyné a Svábhegy vizét issza, az idén azonban — hogy kolera volt a fővárosban — a gödöllői kert vizét szállították a felséges asszony számára.” (Budapesti Hírlap, 1893. november 11.)

A vezetékes ivóvíz megjelenése a Hegyvidék fejlődése, benépesedése szempontjából is rendkívüli jelentőséggel bírt. A Budapesti Hírlap így fogalmazott egyik cikkében: „A Duna már fenn van, egyelőre csak a vízvezeték csöveiben. Veszik is hasznát a bő víznek. A svábhegyen úgy locsolódnak most, mintha ott örökös húsvét hétfő volna. A villatulajdonosok maguk fogják kezükbe a tekervényes csövet és kifogyhatatlan szenvedéllyel csinálnak konkurenciát a záporesőnek. Tapasztalt svábok állítják, hogy azóta, amióta a svábhegyen a Dunával öntöznek virágot (mert por nincs sehol), azóta kevesebb eső esik, mintha az ég fölmentve érezné magát attól, hogy ingyen csatornáit a svábhegy számára »folyóvá tegye«.” (Budapesti Hírlap, 1883. augusztus 15.)

A Hegyvidéken számos ciszterna is épült, ezekbe gyűjtötték a csapadékot és a hegyről lefolyó vizet. Később locsolásra, az állatok itatására tudták használni, amíg nem volt vízvezeték.

Jókai Mór részletesen írt arról, hogyan „fogta meg” a vizet svábhegyi birtokán. „Az én módszerem a víz megfogására. Mingyárt a kertészkedésem kezdetén megtanított erre a szükség. Akinek kert kell, annak öntözni kell. A Svábhegyen pedig az egyedüli forrásvíz a »Mátyás kútja«. Derék Corvin-korbeli építmény. De ez már negyven év előtt is alig adott a helyben nyaralók szükségleteire elégséges ivó- és főzővizet. Én tehát, hogy öntöző vizet kapjak, azt tettem, hogy nagy (több száz akós) ciszternákat ásattam, erős fa bodonokkal kiburkolva, amikbe az esővíz a lakóház és a később épült gazdasági épület tetejéről összegyülemlett. Ezek tették lehetővé a kertészkedést a hegytetőn. Most már, midőn vízvezetékünk van az egész Svábhegyen, uraság a dolgunk: nem öntözünk többé a ciszternákból; de azért azok most is nagyon jó szolgálatot tesznek, mert a beléjük ömlő esővizet ma már korhadó dongáikon keresztül elvezetik az alsó homokrétegekbe, az odáig lenyúló gyümölcsfák gyökereire; ugyanezt a szolgálatot teszi a jeges vermem is, melynek tartalma, nyáron elolvadva, mind az alább fekvő homokrétegbe szivárog.

Azonkívül minden út végében, a kerítés mellett vízfogó gödrök vannak ásva, melyek a záporfolyást fölfogják. Az udvaromról lefolyó záporvíz pedig egyenesen leomlik a betemetett kőbánya völgyébe; ott néha akkora tó lesz belőle, hogy a kacsák lubickolnak benne. Két nap múlva már elnyelte az öles porhanyított talaj az egész tavat. Körtefa, almafa, nagyon örül annak s háládatos a kapott vízért. (Ez azonban csak az esővíz tiszteletére legyen mondva, mert az alulról jövő talajvízben fűzfa legyen, égerfa legyen, aki örömét találja.) A kertem felső lapályán van olyan horpadás, ami felfogja a sok esővizet, dísztelen és rontja a pázsitot. Ezen akképpen segítettem, hogy csináltattam a számára egy földalatti csatornát. Egy afféle parasztmunka alagcsövet. Négy tégla: egy alul, egy felül, kettő oldalt: a vízállás helyén egy szintén téglából rakott gége, semmi malter hozzá. Most azután a legnagyobb zápor után sem áll meg a pázsitomon a víz, hanem lefut a földalatti csatornán, ott nagyobb részt szétszivárog a hársfák, fenyőfák gyökerei alá, a túlságos vizet pedig fölfogja egy kezdetleges ésszel rögtönzött medence; az meg az ottani fáknak használ. Ezzel az ártatlan mesterséggel lettek a lombfáim oly erőre nevelve, hogy most már csak zúgni halljuk a szelet, de nem érezzük. Én annak az égből jött áldásnak, az esőnek, minden csöppjét megbecsülöm s nem engedem a telkem kerítésén kimenni. Ezt a tudományt nevezem a »víz megfogásának«. A ciszternák fenekén, a vízfogó gödrökben a zápor igen sok iszapot összehord. Ez a legjobb trágya. Ezt én, mikor kiszikkad, puttonyokban fölhordatom a szőlők tövére. Fáradságos munka, de busásan kifizeti magát.” (Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek, 1896.)

A vízmű kezdeti kiépítésével közel sem oldódott meg a vízhiány a Hegyvidéken. Ehhez több komoly fejlesztésre, medencék kiépülésére, végül pedig a svábhegyi víztorony létrehozására volt szükség – de erről majd egyik következő lapszámunkban lesz szó.

Földváry Gergely