A visszasóvárgott gyerekkor narratív geometriája

• Hogyan keveredett a művészet közelébe?
• Pécsen születtem, Kertvárosban, ami a város legnagyobb lakótelepe. Apukám uránbányász volt, emellett fafaragással is foglalkozott. A lakótelepen volt egy műhelye, ott farigcsálta a szobrait, én pedig körülötte tettem-vettem. Nyaranta művésztelepekre járt, és sok művész barátja volt, de ő mindvégig amatőr maradt. Az alkotás tehát benne volt a levegőben, amit kiskoromtól kezdve magamba szívtam. Mindehhez az is sokat hozzáadott, hogy Pécs tele van geometrikus művészettel. Rengeteget jártam a Vasarely Múzeumba, de ott van a Martin-hagyaték, Csontváry művei, sőt, abban az időben nagyon menő volt a Pinczehelyi Sándor által vitt Pécsi Galéria is, amelynek a kiállításai országos eseménynek számítottak. A gimnázium elvégzése után ötvösnek jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre, mert akkoriban fémmel és tűzzománccal foglalkoztam. Az első kör nem sikerült, így arra az évre elmentem Kaposvárra, a Zichy Mihály Középiskolába, hogy a grafika szakon gyakoroljam a rajzot a következő felvételire. Ott viszont éppen abban az évben indult az üveg szak, és a felvételin rábeszéltek, hogy menjek inkább arra. Az üvegöntés izgalmasnak tűnt, ráadásul egy nagyon nyitott szellemiségű mestert kaptunk ‘Sigmond Géza személyében, így ráálltam. Nagy szabadságban alkothattunk a művésztelepen, minden adott volt, hogy amellett, hogy elsajátítsuk az anyaggal való munkát, azt csináljuk, ami igazán izgat minket. Egy év után aztán újra jelentkeztem az Iparművészetire, akkor már üveg szakra. Fel is vettek. Az ottani tanulmányaim mellett külföldi tanulmányutak következtek, Dániába, Csehországba…
• Tehát az anyaghoz való kapcsolat határozta meg az irányt, amerre indult?
• A fúvott üveg nagyon izgalmas dolog, ami mindenkit elkap az első pillanatban, engem mégsem vonzott. Mivel ez a fajta alkotás csapatmunkában megy, sok véletlen teszi esetlegessé, én viszont az első pillanattól magányosan szerettem dolgozni. Szeretem a precizitást, a sok elemből való építkezést. A gyerekkoromra emlékeztet, amikor legóztam, vagy a sok kis ólomkatonámat és a matricagyűjteményemet rendezgettem.
• Unamuno hasonlatával élve nem „elevenszülő”, inkább a módszeresen, apránként építkező „tojásrakó” művészek közé tartozik?
• Szeretek hosszabb időt eltölteni valamivel, valóban, nem a gyors akció híve vagyok. Az, hogy az üveg lett a fő anyag, amivel a munkáimat felépítem, részben annak köszönhető, hogy az egyik mesterem, a Munkácsy-díjas szobrász, Bohus Zoltán példája meghatározó volt számomra, ő pedig üveggel dolgozott. Másrészt szembesültem azzal, hogy az üveg formába is önthető, és így egészen precízen megtervezett, pontos munkát is lehet vele végezni, és ez már kedvemre való volt. A festő meg tudja csinálni az illúziót a vásznon. Én valóságként teszem az üveg mögé a kompozíciókat, és a szemlélő azért érzi illúziónak, mert a semmiben lebegnek a festett, rajzolt, kapart formák. Egy láthatatlan közeg, ami kiemeli a mondanivalót. Az utóbbi években már igyekeztem az üveg természetes adottságait is tompítani, hogy az anyag csillogása és a hozzá tapadó asszociációk ne vigyék el a figyelmet magáról a műről.
• El akarja terelni a figyelmet az anyagról, amivel dolgozik?
• Igen. És ennek több oka is van. Az üveggel való képzőművészeti munka igen fiatal, a hatvanas, hetvenes évekből indul, ezért a szobrászaton belül még mindig külön kezelik. Nem beszélünk faszobrászokról meg kőszobrászokról, de aki üveggel dolgozik, azt mégis bezárják a „üvegszobrász” kifejezésbe. Nekem szűkek ezek a keretek. Én képzőművész vagyok, aki üveggel és rengeteg más anyaggal is dolgozik. A másik ok, amiért elutasítom az „üvegművész” meghatározást, ennél sokkal prózaibb. Míg az üveg képzőművészi megmunkálásának kezdetei nagyon erősek voltak, komoly gyűjtemények, rangos múzeumok épültek fel belőlük, mára mindez felhígulni látszik. A gyűjtemények, amelyekbe korábban kihívás, rang volt bekerülni, ma már az alapítók leszármazottjainak a kezében vannak, akik kontrollálatlanul engedik be a giccset. Ennek köszönhetően mára kínos bélyeggé vált az, hogy „üvegművész”.
• Az ön munkái nagyon korán, szinte automatikusan kerültek a gyűjtők látókörébe. Meg kellett küzdeni a sikerért, vagy az ölébe hullott?
• Rengeteg munka állt mögötte, labor- és speciális üvegöntési kísérletek, könyvtározás, kutatások, de tény, hogy mindig minden célt elértem, amit kitűztem magam elé. Nekem csak dolgoznom kellett, és bevonzottam azt, amire vágytam. A gyűjtők szemszögéből fiatalon előtérbe kerültem, és erre szükség is volt, hiszen egy-egy munkámnak csak az anyagköltsége is tetemes összeg, így mindig csak akkor kezdhettem új alkotásba, ha az előzőt elvitték.
• Ennek ellenére mára sorra leépítette a nagyobb üveggyűjtőkkel ápolt kapcsolatát, sőt, a feleségével, Kóródi Zsuzsannával most visszautasítottak egy nagy lehetőséget is: nem állítottak ki a Műcsarnokban rendezett ipar- és tervezőművészeti tárlaton, amin fókuszba kerültek volna – igaz, mint üvegművészek.
• Meg kellett lépnünk ezt, egyszerűen azért, mert nem ipar- és tervezőművészet, amit csinálunk. Szerencsére elkezdtek specifikus gyűjteményekbe kerülni a munkáim, geometrikus, vagy szobrász- kortárs gyűjteményekbe. Ma már az üveggyűjtők, akik egyre kevésbé értik ezeket.
• Alkotás közben gondol arra, hogy meg kell válnia attól, amit készít?
• Régen csak arra gondoltam közben, hogy legyen kész, szülessen róla egy profi fotó, és vihetik. A korral viszont egyre nehezebb megválni a művektől. Otthon van egy kis műgyűjteményünk, mert néhány éve elkezdtünk tárgyakat cserélgetni kortárs művészekkel, gyűjtőkkel. Viszont nemrég döbbentünk rá, hogy gyakorlatilag nincs benne saját darab. A következő évek feladata, hogy beemeljünk egy-két munkát magunktól is.
• Gyakorlatilag a főiskola elvégzése óta tanít. Ez is hivatása?
• Nagyon szeretek tanítani, és való igaz, elég fiatalon belekerültem az oktatásba. Engem választottak tanszékvezetőnek, amikor a MOME-n elindult a tárgyalkotás szak. Amikor egy év elteltével a rektor mást nevezett ki a helyemre, akinek az első dolga volt engem elbocsátani, az csak azért nem taszított letargiába, mert ezzel párhuzamosan kaptam egy amerikai felkérést. Vendégtanár lettem a világ legrangosabb üvegművészettel foglalkozó iskolájában, a Pilchuck Glass Schoolban, ahová aztán a későbbi szemeszterekre is visszahívtak. Onnan nagy munkavággyal tértem haza, és belevetettem magam az alkotásba, de a tanítástól sem szakadtam el. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Ma már egy kicsit árnyaltabban látom az alkotás folyamatát. Abban igyekszem segíteni a hallgatókat, hogy legyen szó építészeti, dizájn- vagy képzőművészeti feladatról, megtalálják az alkotás kísérleti magvát, és a megvalósításhoz szabadon válasszák meg a hozzá illő anyagot.
• Pozitív személyiségnek tartja magát?
• Egyfelől pozitívnak, másfelől maximalistának. Egyszerre egy dologra tudok fókuszálni, de arra százszázalékosan, olyankor minden mást kiradírozok.
• Akkor nyilván nem stresszel semmin feleslegesen.
• Nem voltam mindig ilyen, ezért komoly árat fizettem. Le kellett tennem a teljesítménykényszert, azt, hogy mindenkinek meg akartam felelni. Meg kellett tanulnom nemet mondani, amire sokáig képtelen voltam. A sikeres ember csakis prioritásban gondolkodik. Mindig lesz, ami kiesik, de a legfontosabbra kell koncentrálni. Távolságot kellett vennem azoktól az emberektől is, akiktől mindig csak azt hallottam, milyen rossz az élet.
• A tárgyai szemlélésével nemigen lehet betelni, az emberben felébresztik a mohóságot. Szívesen hódol az élvezeteknek?
• Ha dolgozhatok, az minden mást elmos bennem. Olyankor fantasztikusan jól vagyok, tökéletesen szabadnak érzem magam, és ezt nagyon élvezem.
• Úgy fogalmazott, a Hegyvidék Galériában rendezett tárlat az eddigi legjobb önálló kiállítása lett. Miben más, mint a korábbiak?
• Itt már helyet kaptak a legújabb papírmunkáim is, amelyek tulajdonképpen az üvegalkotások rétegenkénti lenyomatai, tűpontos másolatok. Ez a belső architektúra a múltbéli, visszasóvárgott, boldog gyerekkort kapcsolja össze science fictionszerű, jövőbeli épített terekkel. A tizenkilencedik századi természeti tanulmányrajzok ihlette geometrikus világ ez, amely csupa derékszögből építkezik. Ha tehetném, mostanában csak ezekkel foglalkoznék. A rám jellemző, tiszta színekből építkező narratív geometriához mindig kapcsolódik egy sztori, ami bennem dolgozik, miközben csinálom. Mindig foglalkoztatott az egyensúly és labilitás, a sok–kevés, a nyugodt–nyüzsgő ellentéte. Van olyan művem, amit a párkapcsolati húzd meg–ereszd meg egymásra ható erői, feszültségei feszítenek szét, van, amiben szeretett, gyermekkorban elhagyott fonalakat vettem fel. A gépek szeretetét, az elhagyatott, borzongató ipari területek emlékét, ahová akkor is mindig visszatértünk, ha közben féltünk. Nagyon boldog, gyönyörű, egyben félelmetes élményekkel teli gyerekkorom volt, amiből valószínűleg egy életen át meríthetek.

Sashegyi Zsófia