Havas pillanatképek a Zugligetből

Zugliget az 1800-as években leginkább csak a természetkedvelők kedvenc kirándulóhelye volt. A gyors fejlődésnek köszönhetően az 1900-as évek elején már iskolák is működtek a környéken, amelyekben – csakúgy, mint mindenhol – szokás volt betlehemi játékokat vagy valamilyen karácsonyi darabot bemutatni. Egy ilyen alkalomról írt az Alkotmány című korabeli lap cikke 1903-ban, és ebben egy zugligeti iskola sikeréről olvashatunk.

„Karácsonyi játék. A zugligeti labanc úti községi elemi népiskola növendékei karácsony két ünnepén és a reá következő vasárnapon előadták Oppitz Sándornak karácsonyi játékát: »A pogány megtérését«. Az apró színészek nagy buzgalommal tanulták be szerepeiket és tőlük telhető oly ügyességgel és érzéssel játszottak, hogy általános tetszést arattak. A zugligeti, nagyobbrészt németajkú törzslakókra igen nagy hatással voltak a játék megható részletei. A fővárosból is igen sokan rándultak ki és e kényesebb ízlésű közönség is nagyon meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. Különben a Zugliget korántsem oly elhagyatott télen, mint ahogy azt gondolják azok, kik csak nyáron ismerik a főváros e kies helyét. Még a valláserkölcsi élet tekintetében is örvendetes a haladás, mióta az angolkisasszonyok házi kápolnájukat a nagyközönség számára megnyitották s így alkalmat nyújtanak e jó népnek vallási kötelmei gyakorlására.” (Alkotmány, 1903. január 4.)A Zugligetben ekkortájt már számos egészségügyi intézmény és szanatórium is működött. Ezek kifejezetten karácsonyi „vakációt” hirdettek a lapokban, jelezve, hogy az idősebbeknek, vagy a pihenni vágyóknak, esetleg a beteg gyerekeknek ünnep idején is fenntartják a helyet. A Révész Margit szanatórium – vagy ahogy többen hívják: a SZANI – is sok helyen megjelent a következő szöveggel: „Karácsonyi vakáció Dr. Révész Margit gyermekszanatóriumban szélvédett 5 holdas park. Zugliget 81-es villamos végállomás, I., Remete-utca 18.” (Újság, 1938. december 18.)

A SZANI ötholdas területének környékét szinte mindig hatalmas hó fedte télen, a gyerekek nagyon szerettek arrafelé játszani. A szánkózás fellegvárának is nevezték a Zugligetet, ahol száz évvel ezelőtt még ródliversenyeket szerveztek. A Nemzeti Sport 1912-ben így számolt be egy ilyenről: „Ródli-verseny. A budapesti református főgimnázium sport clubjának választmánya legutóbbi ülésén elhatározta, hogy február hó második felében – ha alkalmas idők lesznek – középiskolai ródli-versenyt rendez a budai hegyekben, e versenyt megelőzőleg pedig háziversenyt rendez a Zugligetben.” (Nemzeti Sport, 1912. január 21.)

Szinte ugyanott, ahol a SZANI állt, az egykori villamos-végállomás helyén néhány évtizeddel később, az 1980-as években – miután a 81-es (1955-től 58-as) villamosjárat zugligeti vonala 1977-ben megszűnt – létrejött egy kis korcsolyázóparadicsom. Az egykori lepusztult területrészen vendéglő, kemping üzemelt, és télen ide, a Zugliget egyetlen természetes jégpályájára járhattak a sportolni vágyók. Számtalan turista és környéken élő kereste fel a népszerű helyet.

Fenyőfa-árusítás a Krisztina körúton (1953)

A Népszava 1987 januárjában így írt a pályáról: „Jégpálya a Zugligetben. Évekkel ezelőtt megszűnt az 58-as villamosjárat, a zugligeti műemlékjellegű végállomás és környéke pedig kezdett tönkre menni. Akadt azonban néhány ember, aki tenni szeretett volna valamit a környék hasznosításáért. Helyreállították az épületet, és természetes jégpályát létesítettek a libegő mellett. Egyiküktől megtudtuk, hogy a környék lakói, diákjai reggel 9-től este 8-ig tíz forintért korcsolyázhatnak, villanyvilágítás mellett is. Melegedő és büfé működik, ahol forró teát, zsíros kenyeret kaphatnak a látogatók. Szombat este hat órakor jeges ügyességi versenyeket rendeznek, apró jutalmakkal. Az új szabadidőközpontot jó ötlettel nyárra kibővítik, kemping és vendéglő várja majd a kirándulókat. Úgy látszik, érdemes felülni a 158-as buszra, és kimenni a zugligeti jó levegőre, mozogni egy kicsit.”Említésre érdemes, hogy korábban igazi korcsolyapálya szinte csak a mai Széll Kálmán tér helyén működött, ahol már az 1870-es évektől sportolhattak az emberek, az akkori építési terület esőtől és talajvíztől befagyott taván. Később, 1895-ben hivatalosan is megnyílt ott egy jégpálya, a BBTE első klubházát is felavatták mellette, és még Széll Kálmán is korcsolyázott rajta.

A Vasárnapi Ujság 1901 telén így fogalmazott: „A budai korcsolyázó-egylet jelenlegi jégpályája ugyanaz, melyet két évtized óta 1895-ig a budai polgári kör használt hasonló czélra. Maga a jégpálya a régi Szent János kórház közvetlen szomszédságában a Krisztinakörút mellett terül el, a zugligeti villamos vasút mentén, szélmentes helyen, minek következtében itt sokkal állandóbb a jég, mint a városligeti tavon. A jégpálya területén ezelőtt az úgynevezett Kriszten-féle téglavető telep volt. Egy 1895-iki fővárosi közgyűlés azonban elrendelte a nagy kiterjedésű, mély telep betömését, s ezt a munkát ugyanazon évben végre is hajtották.” (Népszava, 1987. január 23.) A villamos és a későbbi közlekedési csomópont kiépítése miatt csak az 1930-as évek végéig lehetett használni a hangulatos jégpályát.Jóval később egy 2000-es cikkben ez olvasható: „Eső miatt a bohócok műsora most elmaradt, ez sem zavarta azonban az ifjú vendégeket a hét végén Buda egyetlen természetes jégpályáján, Zugligetben. A gyerekeket csokoládéval és versenyekkel kárpótolták a Zugligeti Szabadidőközpont munkatársai. Tizenöt éve van természetes jégpálya az egykori ötvennyolcas villamos és a Libegő alsó végállomásánál. A hetvenes évek végén ugyanis felszámolták a villamos megállóját, a hozzá tartozó épület romokban állt. 1985-ben Meszleny András, aki akkor a Kertészeti Egyetem oktatója volt, úgy döntött, életet lehel ebbe a területbe. A feltornyosult szemétkupacot szelektálta, és egy részéből termőtalajt varázsolt az olajos pályatestre. Azt is tervbe vette, ideszoktatja a turistákat, így lett a terepből kemping, amelynek bevételéből télen fenntarthatja a korcsolyapályát. Karácsonykor kezdik el öntözni a jégpályát, amely legjobb esetben is csak negyven napig használható. A korcsolya rovására a sízés került előtérbe, s hogy visszaszerezzék a hírnevet, beindították a Koriklub 2000 mozgalmat. Három évig érvényes bérletet árulnak ötszáz forintért, amelyet nyolcszor lehet használni, sőt hetente egyszer oktatói segítséget kaphat a kártyatulajdonos.” (Népszabadság – PestVidék, 2000. január 31.)

A zugligeti jégpálya azóta bezárt, mivel tervben van a terület teljes felújítása. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben újra korcsolyázhatunk majd arrafelé.

A Hegyvidék díszpolgárai közül többen éltek, vagy élnek ma is a Zugligetben, amiről számtalan kedves karácsonyi emlék tanúskodik. Nemrég Rófusz Ferenc Kossuth-díjas rajzfilmrendező, az első magyarországi Oscar-díj birtokosa osztotta meg ünnepi emlékeit, Régi Karácsonyok a Zugligetben címmel. Ebből idézünk: „A Rófusz családban az advent a várakozás izgalmát és a Karácsonyra készülődést jelentette. A négy fiútestvér két-két év különbséggel született a háború alatt és után, de az ötvenes évek szűkös anyagi lehetőségei ellenére is örömteli időszak volt a december az életünkben. Jobb volt, mint egy születésnapi ünnep, mert sokkal tovább tartott. Mindegyikünk csak egy ajándékot kérhetett a Jézuskától, de így sem lehetett egyszerű a szüleinknek teljesíteni a vágyainkat. Izgatottan találgattuk, hogy vajon mi lesz a fa alatt. A Mamink arról is gondoskodott, hogy a várakozás időszakát tartalmasan töltse ki. Bevont minket az előkészületekbe, együtt sütöttük a bejglit, a habcsókot, a mézeskalácsot, és papírdíszeket készítettünk, amiket aztán kifestettünk. Harmadik gyerekként én elég hamar részt vehettem ezekben a munkálatokban és a fa feldíszítésében is, mégis a legcsodálatosabb pillanat az volt, amikor szenteste a csengőhangra végre bemehettünk a nagyszobába gyertyagyújtásra. A vacsora mindig rántott hal volt nálunk, és az ünnep megkoronázása az éjféli mise volt a Zugligeti templomban, ahova akkoriban többnyire hóesésben gyalogoltunk át. A karácsonyfa vízkeresztig állt, így persze addig számos története volt a négy fiúnak. Egy emlékezetes csínytevésünk a szaloncukorral kapcsolatos. Nem tudtunk várni a fa lebontásáig, mindig kilopkodtuk a cukrokat a csomagolásból. A Papink viszont esténként ráfújt a szaloncukrokra és nem kaptunk dicséretet, ha közülük néhány üresen lengedezett. Már jóval Karácsony előtt, követve a nagyobbakat, öcsémmel mi is elkezdtünk cukor nagyságú fadarabokat gyűjteni – nem kavicsot, mert az túl nehéz lett volna! –, amit aztán az idő előtt megevett édesség helyébe csomagoltunk, hogy ezzel a trükkel kerüljük el a lebukást. Persze csak elodáztuk azt, ráadásul fabontáskor nem maradt túl sok elosztandó finomság. A kemény habcsók pedig már nem volt túl népszerű… Jó lenne újra átélni azokat a régi Karácsonyokat, de gyanítom, számomra az csak egy animációs film elkészítésével lenne lehetséges!”

Az előrejelzések szerint ezen a télen végre nagy hó várható. Ha így lesz, a gyönyörű havas tájjal, a szánkózással, síeléssel egy kicsit visszatérhet a szívekbe a régi idők karácsonyainak szelleme.

Téli csendélet a Széll Kálmán téren (1942)

F. G.