A karácsony olyan, hogy az ember a maga képére alakítja
Az év végi időszakban még egy József Attila-díjas író sem dolgozik mindennap, hanem inkább a családi életre, az ünnepre koncentrál. Háy János, a Hegyvidék díszpolgára, akit régi és újabb karácsonyokról kérdeztünk, írásban válaszolt kérdéseinkre.
- Fel tudna eleveníteni egy kedves gyerekkori történetet, ami még most is megmelengeti a szívét, vagy valami más miatt tanulságos?
- Általában a karácsonyi történetek túl édeskések, ezért nem jó elmesélni másoknak, mert csak azokra hatnak, akik benne vannak. Nekem is ilyesféle emlékeim vannak, hogy játszok az udvarban a hóban, a konyhaablak résnyire nyitva, és a konyhából kalácsillat jön. Azt hiszem, nem is az agyam, inkább az orrom emlékszik. Huszonnegyedikén este jártunk Mennyből az angyalt énekelni. Én is, bátyám még inkább, utáltuk. Megállni az ablak előtt, és bekiabálni, hogy Kell maguknak az isten igéje. Mindig azt mondták, kell. Elénekeltünk két versszakot, aztán kaptunk valamit. Mikor nagyobbak voltunk, a pénznek örültünk. Egy ilyen alkalommal a keresztanyámékhoz mentünk, ahol nem hozott a Jézuska fát. A keresztapám azt mondta, büntetésből, mert a gyerekeik rosszak voltak. Addig nem gondoltam volna, hogy a Jézuska szemét is tud lenni. Aztán persze később kiderült, hogy a keresztszüleim voltak azok, akik a saját elvárásaikat, a büntetési szándékukat egy túlvilági lény nyakába varrták. Pedig azt jó tudni, hogy a nevelés a szülők és a gyerekek közötti paktum, nem szabad belekeverni például a Mikulást, de még a húsvéti nyulat sem.
- Volt-e valami különleges ajándék, ami emlékezetes az ön számára?
- Emlékszem, hogy fatraktort kaptam. Nem örültem neki, mert épp nem voltak divatosak a fajátékok, és az egészet olyan avíttnak tartottam. Viszont jól lehetett dobálni, ha azzal a bátyámat megdobtam, hát, nyoma maradt. És valóban maradt nyoma, de én voltam a kisebb, úgyhogy korántsem büntettek meg annyira, amennyire megérdemeltem volna. Bár volt egy erős indokom, hogy a fatraktort a Jézuska hozta, szóval valójában ő is ludas ebben az egészben. Mindenesetre a gyerekkorom Jézuskája még nem hasonlított egy minden hájjal megkent kereskedőre. Szerények voltak az ajándékok, és csak otthon kaptunk. Nem volt hat nap alatt tizenkét karácsony, hogy minden elvált apukánál, anyukánál, nagyapánál és nagymamánál is meg legyen tartva az ünnep. Ugyanakkor erősebb volt az ünnep vallási jelentősége, valamint ehhez kapcsolódva az elmélyülés a szakralitásban. Senki nem mert volna az éjféli mise előtt a kocsonyához nyúlni. Őszintén szólva én ennek a szerényebb és kevésbé anyagérintett ünnepnek vagyok a híve. Sajnos csak híve, és nem követője.
- Hogyan teltek gyerekkorában a téli szünetek napjai?
- Az elsődleges emlékem, hogy télen tényleg tél volt. Hó és piszok hideg. Korizni jártunk a patakra, és szánkózni a dombokra. A szülőfalum a Börzsöny lábánál van. Általában szétfagyva értünk haza, s hiába mondták a szüleink, hogy fokozatosan melegedjünk fel, nem bírtuk kivárni, és a lábunkat a sparhelthez nyomtuk. Emlékszem a fájdalomra, ami a gyors melegedés miatt volt. Olyankor a nagyapám mindig mesélt a fogságról, hogy lefagyott a német tiszt orra, és amikor megtörülte az orrát, a zsebkendőben maradt az orra a takonnyal együtt. A télben az is jó volt, hogy nem kellett dolgozni. Bár hideg volt, de azt csináltuk, amit kedvünk tartotta. Nem voltak különóráink, egy mai kisgyerekhez képest nekünk az iskolaidő is szünet volt. Néha realitásként vetődik fel bennem a kérdés, hogy a reggeltől estig betáblázott gyerekek okosabbak vagy hülyébbek lesznek-e, mint a nem így felnevelt őseik. A kérdés korántsem egyértelmű.
- Felnőttként a saját családjában folytatta-e a korábbi hagyományokat?
- A karácsony olyan, hogy az ember a maga képére alakítja. Van, aki elmenekül a városból, van, akinek ez is csak egy a munkaszüneti napok között, van, akinek ez a legfontosabb, és mindent megtesz azért, hogy ezeket a napokat tényleg kiemelje még az ünnepek sorából is. Én az utóbbiak közé tartozom. Minden legyen átkenve a karácsonnyal. Legyen mézeskalácsszag, meg ádventi koszorú és csillogó mindenfélék, nagy fa. Nincs olyan, hogy esztétikus karácsonyfa. A karácsonyfa akkor giccses, ha esztétikus. Mivel gyerekkoromban mindig kis karácsonyfánk volt, az én gyerekeimnek mindig nagyot hozott a Jézuska, és még mindig nagyot hoz. És tele volt, és tele lesz most is rengeteg dísszel. Mindig voltak új díszek, idén is lesz. Játék volt megtalálni. Hogy a csengetés ne legyen átlátszó, magnóra felvettem, és míg az előszobában várakoztunk, a csengő magától megszólalt. Nagy találmány volt, ezért aztán a gyerekek az átlagnál tovább tartottak ki amellett, hogy másokhoz nem, de hozzánk a Jézuska hoz mindent. Amúgy a karácsony a felnőttek számára túlnyomórészt munka és szervezés. Mindenkihez el akarunk menni, senkit nem akarunk kihagyni a sorból.
- Visszatekintve a közelmúltra: mit jelentett a járvány a családi élet szempontjából? Miként változtatta meg az ünnepet?
- A járvány csak provizórikusan írta át a karácsonyt, ami mindig változik. Eltűnnek belőle emberek, mert meghalnak, vagy a válások kiiktatnak korábbi szereplőket, és jönnek újak, akik meg épp születtek, vagy épp beköltöztek a családba. Ehhez volt alakítva az ünnep járvány idején is. Az anyukámat féltettük a legjobban, mégis meglátogattuk őt, és az udvaron ültünk és ettünk. A szükség mindig leleményességre oktat, és megtanít arra, hogy törékenyek vagyunk, s megtanít arra, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akiknek nincs jó sora, akiket mondjuk kibombázva, menekülés közben ér az ünnep és érnek a mindennapok.
- Az idén hogyan készül az ünnepre?
- Sajnos leginkább nem az egyes ember, hanem a kereskedelem készül az ünnepre, belehajt bennünket a gáttalan ajándékvásárlásba és a túlfogyasztásba. Próbálok távolságot tartani ettől a mohóságtól, de azt hiszem, szerzetesnek kéne lenni, hogy ez tényleg sikeres legyen. Amúgy amit lehet, megtartok úgy, mint régen. Mivel a felnőtt gyerekeimnek még nincs családja, a centrum még mindig nálam van. A falra felkerülnek a karácsonyra emlékeztető rajzok, díszek, elindítom az ajándékbeszerzést, ami tényleg nagy kihívás nekem. Aztán huszonharmadikától minden napra be van iktatva valami és valaki vagy inkább valakik. Fárasztó, de jó ez így. A karácsony biztos pont, s kellenek a biztos pontok, hogy valaminek neki tudjunk támaszkodni, ha meginog a lábunk.
Sz. D.–Háy János